Merre tovább, Európai Unió? Jó úton haladunk?

Kétségtelen, hogy az uniós tagság a gazdasági felzárkózáson túl számtalan értéket hozott a mindennapjainkba: a munkavállalás, a tanulás és az utazás szabadságát, az életszínvonal javulását, a biztonságot és a stabilitást, a kisebbségi jogok tiszteletben tartását és még sok minden mást.

Ez az EU azonban egy más geopolitikai valóságban létezik, olyan kihívásokkal, amelyeket húsz évvel ezelőtt el sem tudtunk volna képzelni.

Egy sor olyan válsággal nézünk szembe, amelyeket a jelenlegi vezetők nem tudnak hatékonyan kezelni. Magyarország az EU föderalista törekvéseivel szemben a geopolitikai és biztonsági realitásokból indul ki.

Ezért támogatja a békepárti politikát, ellenzi a migránskvótát, a konzervatív, családközpontú értékeket hangsúlyozza, alapvetően az erős nemzetek Európája mellett áll ki, és ennek mentén képviseli Magyarország érdekeit az EU-ban.

Az EU nem vált geopolitikai értelemben vett nagyhatalommá, és az elmúlt években nem is tett nagy előrelépést annak érdekében, hogy geopolitikai értelemben vett nagyhatalommá váljon.

Az elmúlt évtizedekben számos elképzelés született ezzel kapcsolatban, de alapvetően az EU-nak két fő lehetősége volt: egy autonóm és geopolitikailag erős EU; vagy egy olyan EU, amely főként a transzatlanti együttműködésre támaszkodik.

A jelenlegi háborús konfliktusok is elmélyítik ezt a fajta identitásválságot az EU-ban: míg korábban az USA aggodalmát fejezte ki az EU stratégiai autonómiája miatt, most inkább annak hiányát kritizálja.

Erre az identitáskeresésre nincs megfelelő válasz, sem konkrét stratégia, sem hosszabb távú jövőkép formájában. Ráadásul nincs valódi és koherens meghatározása annak sem, hogy mi az EU, és mit akar elérni - más szóval nincs stratégia, még akkor sem, ha az integráció és a kohézió ezt lehetővé tenné.

Ezt a fajta vákuumot bizonyos mértékig a mélyebb egyesülés és integráció hívei és a nemzeti szuverenitás védelmezői közötti konfliktus tölti ki. Magyarország ebben a vitában az erős nemzetek Európája mellett kötelezte el magát. Az EU-hoz való csatlakozás húsz évvel ezelőtt nem a szuverenitás feladását jelentette,

hanem a nemzetállamok megerősítésével az erős nemzetek Európájának megteremtését.

Európa évszázadok óta a világgazdaság egyik főszereplője, a felfedezések, az ipari, technológiai és gazdasági fejlődés innen indult, amelyek nagy hatással voltak a világ többi részére. Bár ez a fajta fejlődés megtorpant, különösen a második világháború után, a fokozatosan egységesülő Európa képes volt visszanyerni gazdasági erőközpont szerepét. Az EU létrehozása biztosította az áruk, a tőke és a személyek szabad mozgását, valamint az egységes piac megteremtését, ami folyamatosan növelte e térség versenyképességét. Az EU a fejlődés által vezérelt növekedés modelljévé vált.

Ezt tovább fokozta az euró bevezetése, amely új versenyképességi potenciált szabadított fel (lásd a valutaváltás megszüntetése, a tranzakciós költségek csökkenése stb.). Az euró a dollár után a világ második legfontosabb valutájává vált.

Ugyanakkor az EU világgazdasági szerepe az utóbbi időben fokozatosan csökken. Ennek okai egyrészt az EU-n kívül, másrészt az EU-n belül felmerülő problémák nem megfelelő kezelésében keresendők.

Az EU versenyképessége a feltörekvő gazdaságokkal, például Kínával, Brazíliával és Indiával szemben folyamatosan csökken, mivel ezekben az országokban sokkal kedvezőbb a befektetési környezet.

Hasonlóképpen, az EU lemaradásban van a technológiai innováció terén is. A belső okok között szerepelnek az elöregedő társadalom okozta problémák, a túlszabályozás, a nem megfelelő támogatási rendszerek, valamint a fejlődés és az innováció folyamatos háttérbe szorulása.

Az uniós intézmények közötti kapcsolatok olyan strukturális problémákra utalnak, amelyek hosszabb távon befolyásolhatják az EU működését. Ide tartozik például az Európai Parlament növekvő politikai befolyása és annak hatása a Tanáccsal való együttműködésre.

Ennek egyik nagyon is látható jele, hogy a problémák átpolitizálódnak, ami egyrészt megnehezíti a döntéshozatalt, másrészt gyakran kettős vagy többszörös mércét alkalmaznak a politikai megközelítéssel egyet nem értő országokkal szemben.

Ennek egyik aktuális példája a minősített többségi szavazás támogatása az EU kül- és biztonságpolitikai döntéshozatalában.

Bár az olyan csoportok, mint a minősített többségi szavazást támogató kilenc tagállamból álló "baráti" csoport, nem rendelkeznek felhatalmazással, az ilyen kezdeményezések hosszú távon veszélyeztethetik az EU jelenlegi döntéshozatali rendszerét. 

A "QMV barátai" az egyhangú helyett a minősített többségi szavazást támogatják a közös kül- és biztonságpolitikában, annak ellenére, hogy a döntések túlnyomó többsége többségi szavazással születik, csak ezek ritkán kerülnek vezető hírek közé.A legnagyobb súlyvesztést a Bizottság szenvedte el, amely az utóbbi időben nem tudott túl pozitív eredményeket elérni. Bár a Bizottság kezdeményezési jogkörrel rendelkezik a Parlamenttel szemben, az utóbbi időben nem élt vele. Az Európai Parlament viszont ellenőrzi a Bizottságot, és szükség esetén fel is oszlathatja azt.

Tehát a politikai hatalom szempontjából a Bizottságnak jelenleg nincs releváns szerepe sem az EU-n belül, sem azon kívül.

Az EU elmúlt 10 évének egyik nagy válsága a 2015-ös migrációs válság volt, amelynek során kirajzolódtak a bevándorlással kapcsolatos törésvonalak: a korábbi gyarmati és/vagy munkaerőhiánnyal küzdő nyugat-európai országok többsége kívánatosnak látta a migránsok befogadásával járó változásokat, míg a történelmileg más, jellemzően közép-európai országok veszélyesnek látták a változásokat.

Bár a legutóbbi migrációs paktum még mindig hagy néhány megválaszolatlan kérdést, elmondható, hogy az eredeti kvótajavaslatokhoz képest jelentős elmozdulás történt az európai közbeszédben, részben a visegrádi országok korai napirend-meghatározó tevékenységének köszönhetően, amelyet néhány jelentős déli ország, például Olaszország és Görögország is támogatott.

Bár a menekültügyi intézményi reform jövője még mindig kétséges, az EU sikere minden bizonnyal az, hogy a tagállamok képesek-e megvédeni az EU közös határait, és ebben Magyarországnak nagy szerepe van.

Az ukrán-orosz háború megmutatta, hogy a béke a kontinensen nem garantált, és az EU fegyveripara komoly lemaradásban van például az Egyesült Államokhoz képest. Magyarország válasza a biztonsági helyzetre az, hogy elkötelezi magát a pragmatikus megoldások felajánlása mellett, és a lehető legerősebb stratégiai autonómiára törekszik. Ennek egyik legfontosabb eleme, hogy a békepárti politikát hangsúlyozza, és nem támogatja fegyverrel Ukrajnát.

Az ideológiai törésvonalak, amelyek nemcsak politikai értelemben, hanem az itt élő emberek mindennapi életében is éreztetik hatásukat, ma már szerves részét képezik az EU jelenlegi állapotának. Nemcsak a már említett föderalista-szuverenista konfliktus, hanem olyan társadalompolitikai kérdések is, mint a gender, a woke, vagy a digitalizációból fakadó társadalmi problémák (az egyéni autonómia elvesztése, mentális betegségek stb.).

Ezekre a kihívásokra az európai elit gyakran kizárólagos válaszokat ad, és akik nem tartják tiszteletben ezt a kizárólagosságot, azoktól elhatárolódik.

A brüsszeli elit képtelen jól meghatározott célokat vagy stratégiákat megfogalmazni, és ez kihat magára az EU-ról alkotott képünkre is. Az, ahogyan az európai elit magát és az EU-t ábrázolja, hatással lesz arra, hogyan fog kinézni az EU 5, 10 vagy 20 év múlva.

Magyarország elkötelezett tagja az EU-nak, ugyanakkor kritikusan áll az EU folyamataihoz, ez viszont nem az EU alapjainak aláásására, hanem éppen ellenkezőleg, azok megerősítésére és stabilizálására irányul.