10 éve omlott össze a világ – megtörténhet még egyszer?

Ma már távoli emléknek tűnik a pont 10 évvel ezelőtt kibontakozó gazdasági válság, miközben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy megismétlődhet-e, kell-e félnünk hasonlótól, vagy történtek olyan változások, amelyek kiküszöbölik ezt a veszélyt?

„A válság”

2008 szeptemberében egymást követték a döntő események, melyek jelentőségét akkor még fel sem fogtuk, sőt, még a tőzsdéknek is hetekbe telt, mire lereagálták a pénzügyi rendszer összeomlását, és akkor még nem is sejtették sokan, hogy ebből bizony egy komoly gazdasági recesszió lesz. A világ azonban rákényszerült ennek kezelésére, és kezdeti ügyetlenkedések után végül annyira jól sikerült ez, hogy minden idők leghosszabb fellendülését éljük. De vajon mi is történt 10 éve, törvényszerű-e, hogy megtörtént, és megismétlődhet-e a jelenség?

Nem volt indokolt

Ahhoz, hogy megértsük azt a különös folyamatot, amire ma már csak „A válság”-ként emlékezünk, meg kell néznünk, mi is történt az azt megelőző években. Ma már közismert, hogy az alapproblémát az amerikai ingatlanpiacon kialakult buborék, egyidejűleg az értelmetlenül laza ingatlanhitelezés, majd az ebből adódó kockázatok és veszteségek másokra, végsősoron mindannyiunkra hárítása volt, amellett, hogy a kapitalizmus közismerten ciklikus, tehát óhatatlanul vannak benne fellendülések és visszaesések.

Ilyen mértékűt azonban, mint a 10 évvel ezelőtti volt, önmagában nem indokol ez a gazdasági struktúra, pláne, hogy leghíresebb, hatalmas válság, az 1929-32-es után kialakult a modern gazdaságpolitika, az állami és jegybanki beavatkozások kifinomult rendszere, azaz a fiskális és monetáris politika, melyek célja az, hogy ezeket a kilengéseket tompítsák. Ez 1932 után sikeresen is működött, és noha természetesen a világgazdaságot érték közben sokkok, mint például az olajválság, ezekhez azonban rövidebb-hosszabb idő alatt sikeresen alkalmazkodott a világ.

Kapzsiság és ügyetlenkedés

10 évvel ezelőtt azonban valami szokatlan történt, aminek normális körülmények között nem lett volna szabad megtörténnie. Önmagában az a tény, hogy az ingatlanpiacokon túlhevültség, sőt lufi alakul ki, szinte törvényszerű időről időre, és nehezen elkerülhető. Azt is csak az utókor fogja eldönteni, hogy a nálunk most zajló szokatlan ütemű ingatlan áremelkedés már egy lufi, vagy egy tartós folyamat, mintegy a gazdasági felzárkózás része.

Kétségtelen, hogy nálunk most észszerűen, szabályozottan, az értékek, jövedelmek és várható fizetőképesség gondos felmérésével zajlik az ingatlanhitelezés, míg Amerikában a múlt évtized elején elkezdték fellazítani a bankok ezeket a szabályokat. Nem mintha nem tudták volna, hogy ez milyen veszélyeket rejteget, hanem túl csábító volt, hogy az eszeveszett ütemben szárnyaló ingatlanpiac nyújtotta lehetőségeket kihasználják, sokat keressenek rajta.

A lufi mindig kipukkad vagy leereszt

Természetesen egy idő után az áremelkedés kifulladt, mint mindig, ha valahol az indokoltnál sokkal magasabbra emelkednek az árak, és nyilvánvaló volt, hogy jön majd bennük az eső szakasz. Erre is kitaláltak azonban egy megoldást, amit megint csak a szabályozás hiányos mivolta tett lehetővé: a hiteleket bevitték egy kvázi részvénytársaságba, így gyümölcsöző részvénybefektetésként kezdték továbbadni más pénzügyi intézményeknek, akik abban a hiszemben vették meg ezeket, hogy ők is részesülhetnek a hatalmas nyereségből, amit a felfutó átrak és az ingatlanhitelezés hozott kezdetben.

Még biztosításokat is kötöttek ezekre a termékekre, azt azonban a biztosítók nem gondolták végig, hogy ez nem olyan, mint egy természeti katasztrófa, ami néha véletlenszerűen lecsap, hanem egy garantáltan és teljes bukásra ítélt dolog, amely értelemszerűen magával rántja a biztosítót is. A gyenge szabályozás mellett tehát sok pénzügyi intézmény felelőtlensége is jelen volt, persze joggal merül fel a kérdés, hogy az egész ügy miért nem maradt csak egy kisebb amerikai pénzügyi zűr, miért lett belőle világválság.

Dominóhatás

Nos, a folyamat úgy indult, hogy kisebb jelzáloghitelintézetek már 2007-ben kezdtek tönkre menni Amerikában, aztán jöttek a nagyobbak, de igazán akkor döbbentek rá sokan, hogy nagy a baj, amikor az egyik legnagyobb befektetési bank, a Lehman Brothers összeomlott és csődbe ment 2008. szeptember 15-én. Először az volt az amerikai hozzáállás, hogy hagyni kell csődbe menni, aki felelőtlen volt, de az még nagyobb gondot okozott: kezdett kiderülni, hogy rengeteg banknál vannak csontvázak a szekrényben, és jön a dominóhatás, ami sorra csődbe viszi ezeket az intézményeket.

Ebből adódott, hogy ilyen módon összeomlik a bankrendszer, majd a teljes amerikai gazdaság, ennek nyomán pedig a világgazdaság is, hisz a modern gazdaság a hitelezésre az akadálytalan pénzmozgásra épül. Ezt az amerikai döntéshozók fel is ismerték, mégis nehezen szánták magukat az elkerülhetetlenre, vagyis hogy állami, adófizetői pénzből mentsék ki a bankokat, cserébe ennek megfelelő részesedést szerezzen bennük az állam.

Bajba kerültünk

Ez a két hétig tartó bizonytalankodás végzetes lett: októberben a tőzsde is összeomlott, minden bankrészvénytől mindenki szabadulni akart, majd pedig az összes többitől is. Egyidejűleg összeomlott a bizalom is: még egymásnak sem akartak hitelezni a bankok, miután nem tudták, ki fizetőképes, és ki nem. Küszöbön állt a pénzügyi rendszer teljes összeomlása, és a fertőzés pillanatok alatt tovább terjedt a világban. Mindenki el akarta adni kockázatos eszközeit és senki nem akart hitelezni, ennek az akkor sérülékeny Magyarország lett az egyik áldozata: az október 23-i hosszú hétvégén egy gyors IMF mentőcsomagot kellett összehozni.

Samu bácsi mentett

Nos, miután más megoldás nem maradt, Amerikában úgy döntöttek, hogy ki kell menteni a bankokat, szükség esetén átvenni őket, és biztosítani a zavartalan pénzmozgást, helyreállítani a pénzügyi rendszerbe vetett bizalmat. Az AIG  óriás biztosítócéget is ki kellett menteni, hisz a csődöt mondott ügyletekre kötött biztosításokat nem tudta kifizetni. Addigra más országokban és szükségessé vált a megrendült bankok kimentése, és hirtelen költségvetési pénzekkel próbálták sok helyen enyhíteni a hatásokat, ami később okozott problémát.

Az intézkedésekkel végül novemberre sikerült ismét működőképessé tenni a világ pénzügyi rendszerét, de a károkozás már megtörtént: az általános bizalom csak rendkívül lassan állt helyre, a cégek és magánszemélyek hitelezése hosszú ideig szünetelt vagy csak nagyon alacsony szinten zajlott, így sok országban mély recesszió keletkezett, amely legnagyobb részben a 2009-es GDP adatokban jelent meg.

Elnyúló bizalmatlanság, elnyúló élénkítés

A tőzsdék is jól mutatták, milyen lassan áll helyre a bizalom: egy kis év végi korrekció után újra zuhanás következett, a piacok március 9-én érték el mélypontjukat, akkor viszont megjött a vevők bizalma, olyannyira, hogy az máig szakadatlanul kitart, immár 9 és fél éve. Tény, hogy a világ több lépésben reagált a válságra: a károk enyhítésére monetáris lazításra (kamatcsökkentésre) került sor, a kamatokat történelmi mélységbe, esetenként 0-ig estek, sőt, Európában és Japánban máig is ez a jellemző szint.

Egyúttal a jegybankok speciális lazítási programokat hirdettek: eszközvásárlási programba kezdtek, melynek során leginkább állampapírokat vettek, viszont így nem a költségvetéseket terhelték meg és borították fel. Ezen a módon sikerült a válság utóhatásait enyhíteni, és egy olyan páratlan fellendülést elindítani, amely máig is tart, és noha tudjuk, hogy ez így bármeddig nem mehet, bízunk benne, hogy a gazdasági expanzió minél tovább fog tartani, mintegy kárpótolva a világot a válságért.

Ekkora talán nem lesz több

A 10 évvel ezelőtti válságot tehát speciális tényezők, szabályozási hiányosságok és részben az új, összetett pénzügyi instrumentumok meg nem értése, kockázatainak nem megfelelő felmérése okozta. Joggal merül fel, hogy ha ez akkor megtörténhetett, miért ne történhetne meg a jövőben, de azóta komoly szabályozás zajlott a bankszektorban és az adott pénzügyi instrumentumok piacán, ami kizárja, hogy hasonló okokból ilyen súlyos helyzet álljon elő.

Természetesen az emberi kapzsiság a jövőben is létezni fog, a kapitalizmus ciklikussága sem szüntethető meg teljesen, de ahogy az 1929-32-es válságból is tanult az emberiség és komoly szabályozási rendszert hozott létre a hasonló eset elkerülésére, úgy talán a 2008-as, egyébként az 1929-esnél sokkal kisebb válságból is levontuk a szükséges konzekvenciákat. Ha ennek következtében egy jövőbeni válság jóval kisebb lesz, mint a tíz évvel ezelőtti, mint ahogy az is jóval kisebb volt, mint az 1929-es, akkor jó úton járunk.

Fellegi Tamás