Akinek megvolt a másfél millió – Interjú Szabados Tamás, operatőr-rendezővel

Nem az 1989-ben kapott Köztársasági Érdemkeresztre a legbüszkébb, hanem arra, hogy rászolgált a Magyar Örökség Díjra, illetve az Aranytoll elismerésre. Szabados Tamás operatőr-rendezőhöz is fűződik a Másfél millió lépés Magyarországon, vagy a Nekem ne lenne hazám sorozat, illetve több száz természetfilm. „A diplomámat a Mazsola bábfilmnek köszönhetem, de ugyanúgy a sajátomnak érzem a Rémusz bácsi meséit is, akár csak az Antarktiszon forgatott természetfilmet” – mondta az El Camino-t többször is megjárt művész a Növekedés.hu-nak adott interjúban.

Mikor vett legutóbb kamerát a kezébe?

Ma már nem készítek filmet, noha van saját felszerelésem, már csak itt a szobában nézegetem. Nyolcvankét éves vagyok. Ahogy mi régen, a hetvenes, nyolcvanas években dolgoztunk, az már elavult koncepció. Már egy cipős dobozba minden elfér, a jelenlegi akkumulátorom 16 órát megy és pár centis. Mások az elvárások a filmkészítésnél, nem igazán egyeznek az enyémmel. Betegek a lábaim, nehezen járok. Három éve forgattam utoljára a Kőszegi hegységben, ez volt az utolsó nagy közös munkám a feleségemmel, Rozsnyai Margittal együtt. Sajnos néhány hete hunyt el, itt maradtam egyedül ebben a nagy lakásban, ami persze tele van szuvenírrel, az életünk pillanataival. Utólag azt gondolom, ez a film méltó emlék lett, hiszen kicsit magunkat, a kettőnk kapcsolatát és munkásságát is belecsempésztük a Fák az Alpokalján című, ötvenperces alkotásunkba. A megismerkedésünk ugyanis szintén Kőszegen történt egy gyermekfilm fesztiválon, harminc évvel ezelőtt, Rockenbauer Pál halála után. Margit nemcsak pszichológus volt, hanem ő írta a filmjeim zömének is a forgatókönyvét. Ez a természetfilm volt az utolsó nagyobb munkám, amellyel lezártam egy kalandokkal teli korszakot. Ha a filmjeim csendes képi világokkal örömet szereztem, elgondolkodtattam, ráébresztettem, nyugalmat árasztottam és megszerettettem Magyarországot és a világot az emberekkel, akkor már nem éltem hiába. A természetben a pillanatokat kerestük és szerintem meg is találtuk. Szerencsére a fű, fa, virág, forrás, szikla és az ösvény nem politikafüggők. Például a Nekem ne lenne hazám sorozatban 53 darab természetkisfilm született, hiszen kilencven százalékban természetfilmes vagyok. Műsoraimat, műsorainkat sokat ismételték, voltak köztük nagyfilmek és akadtak 5 perces hangulat-fosszíliák is, például napfelkeltéről, forrásról, vagy vízhullámzásról. Azt kell mondanom, hogy bűnös az MTVA –nekem még Magyar Televízió – abban, hogy nincs olyan természetfilmes szerkesztősége, mint régen volt a királyi tévében a Natura. Készülnek ugyan gyönyörű, az országot bemutató filmek, ilyen például a Gasztroangyal sorozat is. Egy-egy ételen keresztül a tájegységet, a természetet is megismerjük.

Talán Borbás Mária munkássága hasonlít a legjobban a Rockenbaueri hagyományhoz, vagy az én filmes elképzeléseimhez.

Magyarország tele van csodával, ezt kéne bemutatni. Pár évvel ezelőtt ha lett volna természetfilmes szerkesztőség, én lettem volna az első, aki az ajtó előtt toporog.

Pár éve volt egy emlékest a régi székházban, a már szétbombázott épületben a Szabadság tér 17-ben. Több száz szomorú és nagyszerű kolléga gyűlt össze felidézve az emlékeket. Szerettünk dolgozni, ma már nagyon sok mindent külsős gyártó cégek készítenek, kizárólag üzleti alapon. Sajnos ez látszik is.

A szenvedély, a szeretet – az hiányzik a filmekből.

Elevenítsük fel, miként jutott a Mazsolától és Rémusz Bácsitól és az Öveges professzortól a legnagyobb sikeréhez, a Másfél millió lépésig.

Hogy érthető legyek, az életem főbb szakaszait három részre bontom: az első, amíg nem dolgoztam együtt Rockenbauer Pállal, a második amikor már együtt készítettük a természetfilmeket, a harmadik  pedig az önállóan vagy a feleségemmel készített szintén természetfilmes alkotásaim. Pazar volt mindhárom időszakot megélni.

A Mazsolából diplomáztam és érdemes belegondolni, hogy mi jelent ma Magyarországon erre büszkének lenni. Mert a szemek a bemutatástól 40-50 év után még ma is felragyognak, ha meghallják ennek a bábsorozatnak a címét. 

A mi főiskolai éveinkben a hatvanas évek elején nem kaptunk filmet a diplomamunkánkhoz, mindenki abban a műsorban, amiben éppen benne volt, azzal mehetett a főiskolai diplomáért. Nagy öröm volt, hogy normál 35 mm-es nyersanyagra forgathattam. És itt kell megemlékeznem Bálint Ágnesről, Katkics Ilonáról, a televízió akkori ifjúsági filmjeiről, melyeket velük készíthettem.

A Böbe Baba, a Mazsola, a Barátom Bonca, mind-mind korszakalkotó és egyedi alkotás volt. De mondhatom az Öveges Professzor, vagy a Rémusz Bácsi sorozatokat is, melyeknek szintén én voltam az operatőre. Sajnálatos, hogy most nem készülnek ezekhez hasonlók.

Pont ezeket az alkotásokat mutatták be a már említett kőszegi fesztiválokon. Lenne igény ilyenekre, csak az a baj, hogy korunk átalakult egy villogóbb, liberálisabb és vadabb, felgyorsult világgá. Amelynek persze sok az előnye, de rengeteg a hátránya is. A külföldi fesztiválokon nem véletlen hullott díjeső ezekre a filmekre, hiszen remek írók, dramaturgok és műszaki stáb készítette ezeket.

Azt is sajnálom, hogy ma igazi szép gyermekfilm sem születik. Pedig meg lehet ám szelídíteni az ifjúságot. Nekünk is sikerült. 

De felnőtteknek is olyan műsorokat készítettünk, amelyekre ma is mindenki szívesen emlékszik és a nagypapák együtt nézik az ismétléseket a fiaikkal, unokáikkal. Gondolok itt a Vitray Tamás Csak ülök és mesélek alkotásra. Vagy épp a zenei műsorokra melyekben szintén közreműködtem. Biztosan sokan emlékeznek Zalatnay, Szécsi Pál, vagy Koós János szórakoztató műsorokra, de büszke vagyok arra is, hogy Duke Ellingtonnal is dolgozhattam a hetvenes évek elején. Később a Szeszélyes évszakokból is legalább tucatnyit készítettem. Ekkor, a hetvenes években érkezett hozzánk a színes technikájú televíziós közvetítő kocsi, az elsők között lehettem, akik megtanulták az új berendezéseket használni. A kamera például olyan súlyos volt, hogy négyen cipelték. Nem volt olyan rendező, akivel ne dolgoztam volna együtt. Ha most azt kéri, hogy meséljek sztorikat, amíg élek emlékszem Honthy Hannára és a szeszélyességére. Mindennek ragyogni kellett a tisztaságtól, amikor a születésnapjáról készítettünk műsort, a szőnyegtisztítás idejére szállodába költözött. A felvételek nagyjából rendben mentek, de előtte és utána kezdődött az egyszemélyes showműsora a hisztikkel együtt. Persze mindenki leste minden mozdulatát, vitatkozni senki sem mert vele, hiszen a minisztériumban hatalmas összeköttetései voltak. Szintén a zenéhez kapcsolódik, ebben az időben készítettük a Zenés Tv Színházat. Ez a sorozat Európában és a világon is egyedülálló volt, sok bemutató volt évente operából, operettből és balettből.  Vámos László rendezővel a szilveszteri Denevért mindenképp kiemelném, nagyon jól sikerült. Remélem, emlékeznek még rá, nekünk alkotóknak maradandó lett. Csak úgy, mint az Iskolatelevízió sorozata, melyben operatőrként szintén közreműködtem.

Viszont mindenki ismeri a legfőbb művét, a Másfél millió lépés Magyarországont.

Ez már a második, a természetfilm-operatőr korszakomhoz kapcsolódik. Nagy Richárd az egykori tévéelnök ismerte fel, micsoda nagyszerű ötlet lehet egy ilyen műsor. A koncepció pedig elkészült, mi Rockenbauer Pállal, a természetfilmes szerkesztőség vezetőjével és a csapattal útra keltünk.  Gyakorlatilag ez egy látlelet volt a hetvenes évek végi, felpuhult kádárizmus szürkeségében a hétköznapokról. Vallomással felérő rácsodálkozás a magyar táj, erdő, mező szépségére: a lombok között átszűrődő napfény, az évszázadok titkait méltóságteljesen őrző tölgyfa vagy a patak vizében úszó falevél úgy mutatta meg a maga gyönyörűségét, hogy a látvány egy pillanatig sem fordult át giccsbe. Rockenbauer Pál soha nem említette azt a szót, hogy „haza” mégis minden rezdüléséből, rezdülésünkből sugárzott a hazaszeretet. Ha egy faluba beértünk, már vártak minket, megtaláltuk a régi mesterembereket, tanítókat, papokat, a gazdát. Ők voltak a legközelebb az emberekhez, az ő hazafiságukat domborítottuk ki a filmben. Természetesen helyet kapott fű, fa, virág, tó és folyó, mező és hegy.

Milyen ember volt Rockenbauer?

A hangulata, az érzései, a bizonyítási vágya vezérelte. Kevés ennyire maximalistával találkoztam, de ilyen volt a stáb többi tagja is. Zseniális alkotás született a pazar csapatmunkának köszönhetően. Mindenki tudta a dolgát a karmester pedig vezényelt. Ha a sorozat jelképeit keressük, a rendező szakállas figurája, az Indulj el egy úton zenéje, Sinkó László narrátor nyugodt hangja mellett alighanem felötlik a maga előtt furcsa kereket toló ember látványa is. Annak a nyárnak és ősznek a mozzanatai megmaradtak mindenkiben, akik még élnek.

Büszke vagyok arra, hogy én lehettem az első, aki lemérte a kéktúra hosszát. Másfél hónapos út, forgatás után a gesztenyeérésre értünk Kőszegre, és Velembe. Előtte pedig a Balaton felvidéken pedig éppen a szüret idején haladtunk át. Megfordítottuk ugyanis az útvonalat, napi 20-30 kilométereket mentünk.

A hivatalos keréktoló 1124 kilométert, 274 métert és 2 centimétert rögzített, ami a férfiaknál átlagosnak tekinthető, 75 centiméteres lépéshosszal számítva szinte hihetetlen! 1 499 032 lépés, vagyis 968 híján éppen másfél millió.

Ez esetben a mennyiség sem lebecsülendő, sőt a Magyar Televízió gyanakvó vezetősége időnként rajtaütésszerű ellenőrzést tartott, hogy valóban járja-e a városi mércével elgondolhatatlanul hosszú utat a terepen lévő csapat. Volt ugyan olyan hely, ahová vissza kellett mennem, mert a kamera megsérült egy szűk sziklás részen, és meg kellett ismételnem a felvételt. Ám ilyenkor a lépésszámlálás természetesen nem működött. Jövőre lesz 40 éve, hogy elkészült ez a máig egyedi alkotás. A másik két filmmel – a Még egymillió lépés és a Kerekek és lépések cíművel – 3500 kilométert gyalogoltunk, Magyarországot teljesen körbejártuk. Rokival természetesen sok közös munkánk volt, ám ezek voltak a legérdekesebbek és legszerteágazóbbak.

Nem a sok-sok külföldi forgatás?

Mindenki ezt kérdezi. És ilyenkor mondom, csak az Antarktisszal hagyjanak már békén.

Most már csak azért is érdekel…

Ez még a Másflél millió lépés előtt történt. Az Antarktiszon készült dokumentumfilmünk miatt lettünk ismertek Rockenbauer Pállal, ugyanis ötven évvel ezelőtt oda szinte lehetetlen volt eljutni. Pali volt az ötödik, én a hatodik magyar, aki az Antarktisz jegére tette a lábát. Nyolc napot a Mirnij, majd tízet a Bellingshausen nevű állomáson töltöttünk. Ezért öt hónapig utaztunk egy szovjet kutatóhajón. Nyolcvankilós felszerelést vittünk magunkkal, mert a szovjet televízió egy hatvanperces színes filmet kért tőlünk – akkor, amikor Magyarországon még csak fekete-fehér adás volt. Kivittünk egy, a játékfilmgyártáshoz használt kamerát is, illetve az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk című filmek 50-100 méteres maradékát, az úgynevezett resztliket. Ezekből jött össze háromezer méter, ami egy egyórás filmhez nagyon kevés. Nem is volt túlforgatás, Palinak minden anyagot fel kellett használnia. A színes film a Magyar Televízió 50. évfordulóján kétszer is lement adásban. De ez még a Másfél millió lépés előtt volt. Persze sok helyre, a világ szinte minden tájára eljutottunk, eljutottam. Azért fejeztem be a mondatot egyes számban, mert a Másfélmillió lépés után el kellett búcsúznom a rendkívüli embertől, Rockenbauer Páltól. Kérésére a sírja is a szelídgesztenyék alatt van Zengővárkonyban.

És ekkor jön a harmadik korszaka, amely már feleségéhez köthető a leginkább.

Úgy van, 1987-ben kezdtem el forgatni a Nekem ne lenne hazám sorozatot. A közös időszakunkban 350 filmet készítettünk, s ezek közül egy sem volt igazán drága. A Nekem ne lenne hazám sorozatban 53 film született, 52 a Forrás-sorozatban, 26 a Jelfákban, 13 Baktatásaim, találkozásaim címmel pedig 30 perces filmek olyan különleges emberekről, akik a mai napig nem veszítettek személyiségük varázslatosságából, akikről érdemes filmet csinálni. De forgattunk vénséges platánfát Letenyén, Valkonyán turistaház avatást, Nemespátrón kedves és szíves idős hölgyeket, öreg hársfákat, amik alatt még Rockenbauer is megpihent, Hévízen a tavirózsákat, Keszthelyen a híres fasort is filmre vettük. Egyik film sem rohanós és feszültséget árasztó. Sőt, nyugtat. A 300 közös alkotásból 200 forgatókönyvét Margit írta, 170-et pedig teljesen ő írt és a narráció is hozzá köthető. Több fesztiválra is beneveztünk, a Bakonyról szóló alkotásunk el is hozta az első díjat a Pusztaszeri Természetfilm Fesztiválról. Nemcsak nekem volt társam Margit, hanem a rendezőnek és az operatőrnek is. De együtt készítettük a Camino-sorozatot is.

Azért a Camino „megér egy misét”…

Hetvenévesen én is végigmentem a közel nyolcszáz kilométert. Ajándékba kaptam az utat a születésnapomra. Nem is lehet ezt a lelki, fizikai megtisztulást se le írni, se elmondani. Ennek előzménye, hogy operatőrként korábban a feleségem és vele együtt egy csoportot is elkísértem Santiago de Composteláig, a végállomásig. Ez a film a fizikai megpróbáltatásokat és az élmények okozta lelki örömök ábrázolásával mutatta be a híres és gyönyörű utat. Mindeközben a pszichológus feleségem segítségével közel kerültünk a résztvevő túrázókhoz, megismertük motivációjukat és céljukat. Ezek az igazi elismerések!

Életem során sok díjat kaptam, ám mégis a legnagyobb kitüntetésem a Magyar Örökség díj, valamint újságíróként az Aranytoll, de megkaptam 1989-ben a Köztársasági Érdemkeresztet is, a magánéletemben pedig Margitot, a legnagyobb szerelmemet.

Persze most már nem, de frissnyugdíjasként azért még többre lettem volna képes, ha a kétezres években átalakulóban lévő, és az azóta teljesen megváltozott televízió több munkát ad. Később sikerült elérnem, hogy ne csak más Camino-alkotását, hanem az én zarándokfilmemet is bemutassák, a vallási szerkesztőség nagy ünnepeken többször is levetítette.

Ne szomorúan fejezzük be. Mit üzen az útókornak, a mai filmeseknek és nézőknek?

Csak egy pillanatra álljanak meg, és nézzék meg a világot, gyönyörködjenek a természet csodáiban. 

A fiatalok pedig ne rángassák a kamerát, mert lehet, hogy több a pénz a készítéshez és jobbak az eszközeik, de engedjenek bennünket nézőket is szemlélődni és gondolkodni. Még azt szeretném megérni, hogy az egyik barátom, Papp János színész fantasztikus ötlete valóra válhasson. Mivel kevés a turistaház, minden bank és nagyobb intézmény létrehozhatna egy-egy kulcsos menedékhelyet, melyet saját magukról nevezhetnének el. Nekik nem nagy költségű reklám, a természetjáróknak viszont hatalmas áldás lenne. És ezek után kérdezem: hát pont nekem ne lenne hazám?

BGA