Egyedülálló koncert zongorával, süteménnyel  

Terézvárosi otthonára és karitatív szolgálatra cserélte a világ koncertpódiumait Fellegi Ádám Liszt Ferenc-díjas zongoraművész. Ahogy a Növekedés.hu-nak adott interjújában fogalmazott:„Amikor az Országos Filharmóniától elküldtek, valamit ki kellett találnom”.

Hol érte az a megtiszteltetés, hogy játszhatott Liszt és Wagner zongoráján?

Cosima, Liszt lánya Wagner élettársa volt. II. Lajos bajor király nagylelkű támogatásával Bayreuth-ban építtették meg a Wahnfried villát, ahol Wagner az utolsó éveit töltötte. Nyáron, az Ünnepi Játékok idején a szalonban azon a zongorán tartanak zongoraesteket, melyet a 19. században a Steinway cég ajándékozott a Maestrónak. Nagyon megbecsülik ezt a nagyméretű muzeális hangszert, mely máig használható. Felemelő érzés volt rajta játszani, szép emléke a pályámnak. Az előszobában látható egy plakát erről a koncertről, és sok más külföldi utamról is.

Korkedvezménnyel vették fel a Zeneakadémiára, az Operaház korrepetitora lett, majd az Országos Filharmónia állandó szólistája. Miért szűntek meg a koncertjei és a felkérései?

Mindenki számára sokk volt, amikor 1990-ben az összes szólistát elbocsátották a Filharmóniából. A legtöbb zenésznek volt tanári állása, de én nem tanítottam. Botor módon még büszke is voltam arra, hogy kizárólag a koncertjeimből meg tudok élni, amit akkoriban kevesen engedhettek meg maguknak. Ötven éves voltam, tíz évvel a nyugdíj előtt, tehát valamit ki kellett találnom. Először az utcazenélésre gondoltam, de azt zongorával nehéz megoldani, és valójában nagy presztízscsökkentést jelentett volna.

A lakásomban viszont terembért se kell fizetni, és ide meghívhatom azt a negyven vendéget, akik kényelmesen elférnek, és szeretnének zenét hallgatni.

A Vigadóban tartott hangversenyeim után 300-an fölírták az elérhetőségüket. Ez a lista az évtizedek folyamán 3300-ra gyarapodott. Kezdetben minden erőmet lefoglalta a lakáskoncertek szervezése. Meglepően sokan jöttek, híres lettem, mert hangversenyt sokan adnak, de lakáskoncertje nincs másnak. Az utcán is állandóan megszólítanak.

Mióta adnak lakáskoncerteket a művészek?

Festményeken láthatjuk, hogy régen családi körben, az emberek maguknak zenéltek, s a polgárok közül többen tudtak hangszeren játszani. Nem úgy, mint ma. Angliában a 18. század második felében kezdtek el koncerttermeket építtetni. Már akkor is inkább a nők támogatták a kultúrát. Míg partnereik valamilyen férfias szórakozásnak hódoltak, addig a hölgyek hosszú hajú művészeket fogadtak a szalonjainkban. Liszt Ferenc is gyakran adott koncertet hatalmas paloták nagy termeiben. Rendkívül népszerű férfi volt, mondhatjuk, hogy ő a rock és popsztárok előfutára. Rajongtak érte a hölgyek, s nemcsak a zenéjéért… A fiatal nők mindig ott voltak a koncertjein, akiket az urak – morogva bár, de – elkísértek.

Az én koncertem különlegessége, hogy nemcsak zongorázom, hanem bevezető és átkötő kommentárjaimmal segítem a zene befogadását.

Nem mindenki zeneértő, de sokan vágynak arra, hogy valaki bevezesse és beavassa őket a komolyzene világába. Már a Filharmónia szólistájaként is beszéltem a közönséghez, s nemcsak a nyomtatott műsorfüzetben található információkat adtam elő élőszóban, ami nagyon jó ötletnek bizonyult. A koncert kalendáriumot kevesen olvassák el, és nem is értik meg. Ha a szöveg konkrét zenei helyre utal, azt koncert közben nem tudják beazonosítani. A szakmában a „beavatás” miatt sokan húzták a szájukat, azt mondták, hogy ez nem való, illetlen.

Aki megtöri a szokást, az mindig számíthat, jó és rosszindulatú kritikára, főleg az utóbbira. De nem bánom, mert a közönség a mai napig melegen helyesel. Én valóban közel akarom hozni számukra a zenét.

Hatványozza a hatást, és a néző is jobban figyel, ha csak néhány méterre ül az előadótól, látja a művész arckifejezését, hallja a lábdobogását, még azt is, ha szusszan. Érzi a művész kisugárzását, ami a távolság négyzetével gyengül.

Hogyan választja ki a koncertre a darabokat?

Bevallom, főleg azokat játszom, melyeket szeretek, s nagyra tartok. Huszonhét éve tartok lakáshangversenyeket, azóta nemzedékek nőttek föl – egészen más kulturális irányultsággal. Azelőtt Liszt Szerelmi álmok című zongoradarabja agyoncsépeltnek tűnt, ma már alig ismerik. Nemcsak jól ismert és népszerű műveket játszom, hanem Beethovent is, akinek a szonátáit nem sokszor adják elő. Én őt érzem szellemi-zenei apámnak, rá nézek föl szeretettel, félelemmel és csodálattal. Beethoven az egyik példaképem, a másik a mesterem, Hernádi Lajos, aki a Zeneakadémián tanított, és lakáskoncerteket is tartott. Kicsit tőle is származott az ötlet. Akkoriban zsidó művésznek tilos volt fellépnie a Zeneakadémián, ezért maga köré gyűjtötte az ismerőseit. Nem akármilyen társaságot. Radnóti Miklós is ott ült nála a Hegedűs Gyula utcában, s hallgatta Liszt Szonátáját. Verset is írt róla, a naplójában olvasható. Rajta kívül Engel Iván zongoraművész is szívesen járt a koncertekre. Nevét nem jegyezte meg az utókor, de hát sok művész feledésre van ítélve.

Kik a vendégei, akiket valóban házigazdaként lát vendégül?

Általában idősebbek jönnek, nyolcvan százalékban hölgyek. Gondolok azokra is, akiknek nincs pénzük, mivel becsületkassza működik, nekik fizetni se kell. Többen visszajárnak, a vendégkönyvből azt is tudom, hogy honnan érkeztek: Érdről, Nagymarosról, Veresegyházról, Dunaújvárosból, még Szegedről is fölutaztak, hogy engem hallgassanak. A szünetben, a kis konyhában sós és édes süteménnyel és innivalóval kínáljuk a vendégeket. A lakáskoncert jó ötlet születésnapi vagy karácsonyi ajándéknak, én játszom akár két embernek is.

Hetvenedik születésnapokat rendszeresen tartanak nálam. A szűk család az ünnepelt köré gyűlik, van torta, kis tűzijáték, és én is részt veszek az ünneplésben, mint a család muzsikusa.

Ez a régi időkre emlékeztet. Sok külföldi is jár hozzám, nekik angolul, németül, franciául vagy olaszul mesélek. A TripAdvisor internetes portálon elterjedt, ha Budapestre látogatnak, és különlegességre vágynak, akkor ne mulasszák el a lakáskoncertet, mert ilyen máshol a világon nincsen.

A szomszédok följönnek a koncertre vagy megelégszenek azzal, hogy hetente kétszer hallják zongorázni?

Minden nap hallanak, mert naponta 4-5 órát gyakorolok. Idén leszek 77 éves, én ide születtem, s azóta itt élek. Nyilván, ha valaki beköltözött a házba, előre figyelmeztették, hogy itt állandóan zongoraszó hallatszik. Szerencsém van a szomszédokkal, akik az évtizedek alatt többször cserélődtek. Közülük többen lelkes koncertlátogatók lettek.

Nemcsak lakáskoncerteket tart, zeneterápiás tevékenységet is folytat. Hová, kikhez jár?

Zeneterápia már Hippokratész óta létezik, viszont a modern korban cédéről hallgatják a muzsikát, pedig az élő zenét semmi nem helyettesíti. Bevitettem egy zongorát az I. sz. Szülészeti Klinikára, ahol a kismamáknak játszottam. Az anyukák egy része továbbra is akart járni hozzám, így indultak el a babakoncertek. Minél korábban tesszük ki a zene hatásának az ifjú lelket, annál hatásosabb.

Én akkor jártam itt, amikor egy sérült kislány javára adott koncertet.

Az akkor összegyűlt pénzt eljuttattuk a mozgássérült kislány szüleinek, hogy vegyenek belőle kerekesszéket. Egyébként jó lenne, ha a társadalom többet adakozna. Lipótmezőn még a virágkorát élte az Országos Pszichiátriai Intézet, amikor minden hónapban egyszer az ideg- és elmebetegeknek, illetve az orvosoknak koncertet adtam. Kezdetben idegenkedtek, furcsállották, végül olyan népszerű lett, hogy nem fértek be a terembe. Előfordult, hogy olyan betegeken tudtam segíteni a zenémmel, akikkel az orvosok tehetetlenek voltak. Azok, akik teljesen magukba zárkóztak, nem voltak hajlandók megszólalni, az orvosságot se akarták bevenni, nagy fejfájást okoztak a személyzetnek.

Egyszer az egyik ilyen beteg megszólalt: „A Carmenból, a Habanérát játssza el”. Az orvosok hanyatt estek. Attól kezdve az illető beszélt, és a gyógyszert is bevette.

Haldoklókat is próbáltam zenével vigasztalni, rendszeresen játszottam hospice osztályokon. Ha volt zongora a halál szélén álló lakásában, oda is kimentem. Abban reménykedtem, hogy lesznek, akik követik a példámat, de tévedtem – a világ ma is ugyanolyan önző, mint régen.

Milyen érzésekkel tölti el, hogy az, akinek zongorázik, az utolsó óráit éli a földi világon?

Amikor az illető már tudatában van, hogy az élete a végéhez közeledik, nem tudja mivel lekötni magát. Nem gondolunk rá, de ez a várakozás rettenetes unalommal is jár. Volt olyan, akit a halála előtt 24 órával fölébresztettem a zenémmel a kómából. A zenész hölgy beszélni már nem tudott, de jelezte, hogy fölismerte a Varázsfuvolát.

Hogyan került kapcsolatba a balassagyarmati rabokkal, akikkel egy kis darabot is előadtak?

A fegyház parancsnoka mesélte, hogy az elítéltek között sok a muzikális ember, főleg roma származásúak, és hogy közülük néhányan együttest alakítottak. Kiválasztottuk az Újtestamentumból, Lukács könyvéből az irgalmas szamaritánus példázatát, melyet jó barátommal, Darvas Ferenccel megzenésíttettem, és betanítottam a raboknak. A nyolc évvel ezelőtti előadásra kivételesen közönséget is beengedtek a fegyházba. Nemrég fölhívtak, hogy felújítják a darabot, és meghívnak a decemberi előadásra, melyet vadonatúj szereposztással, illetve egy-két nagyidőssel adnak elő.

Kevés ember ennyire érzékeny szociálisan. Mióta segít másokon?

Számomra ez gyerekkorom óta természetes. Mindig is nagyon erős volt az igazságérzetem, és taszít, hogy a szuper gazdagok nem hajlandók adakozni. Én a magam módján mindig próbálok segíteni. Novemberben a Virtuózok című műsor egyik ifjú tehetségével adok koncertet a fóti gyermekvárosban Az ott élő fiatalok először találkoznak majd komoly zenével. Azt is elhatároztam, ha elérem a 80. életévem, akkor a tartalék pénzemet szétosztom a rászorulók között.

OE