Fájóan hiányoznak a középvállalatok

hirdetés

A nagyvállalatokra szabott jogszabályi környezet, a vállalkozók tudáshiánya, és a tágabb értelemben vett korrupció akadályozza leginkább a hazai kkv-k fejlődését, véli Zsembery Levente, a Magyar Kockázati- és Magántőke Egyesület (HVCA) elnöke. Az X-Ventures Kockázati Tőkealapkezelő vezérigazgatója a növekedés.hu-nak adott interjújában elmondta, szerinte melyek a kkv-k bővülésének legfőbb külső és belső korlátjai, és miért nem fejlődtek ki hazai tulajdonú, erős középvállalkozások.

 Hogyan lehetséges, hogy a versenyképesség szempontjából sorra hagytak le minket a régiós országok, holott relatív előnyből indultunk a rendszerváltozás után?

 Sajnos ennek több oka van. A térség a gazdaságpolitikai berendezkedést illetően lényegében ugyanarról a szintről kezdett 1990-ben, sőt, Magyarországon a többi országhoz képest hamarabb megszületett a társasági törvény, és korábban megjelentek a bt-k, kft-k. Ehhez képest ma már nem csak a visegrádi államokhoz, hanem Romániához képest is lemaradást láthatunk. 

Sajnos a hazai gazdaságban egy kettősség, úgynevezett dichotómia alakult ki. A nagyvállalatok szinte mind multinacionális cégek, utánuk – a cégméret szempontjából óriási kihagyással – következnek a magyar kis- és középvállalatok. Hiányoznak az igazi középvállalatok: a magyar gazdaságban ma csak fű van és fa, a köztes sáv üres, és erős a hiányérzetünk. 

A rendszerváltást követően az első magyar kormány úgy döntött, hogy az állami vállalatokat közvetlen eladással adja magánkézbe, miközben a tőzsdei privatizáció aránya viszonylag alacsony volt. Később ebben váltás történt, és az újonnan privatizált vállalatok jelentős része már a tőzsdére ment. Ám mivel egyidejűleg a cég egy része szakmai befektetőkhöz került, kódolva volt, hogy ezek a szakmai befektetők kivásárolják a kisrészvényeseket és lényegében ugyanarra az eredményre jussunk, mint a z 1990-94-es privatizációs hullámnál. Fontos hozzátenni, hogy ezek a magánosítások pont arra az időszakra estek, amikor a világgazdaságban elindult egy nemzetközi felvásárlási hullám, vagyis a szakmai befektetőknek történő eladásra kifejezetten kedvezőnek számított az időpont

 A privatizációval kevés nagyvállalat került magyar kézbe. Mi az oka, hogy a jelentős részük kudarcot vallott?

 Az első négy-hat évben a nagyvállalatok jelentős része külföldi kézbe került, még azok is, amelyek önmagukban is életképesek lettek volna – például a Tungsram vagy a Chinoin.

 A külföldi tulajdonos azonban jobban működött tulajdonosként, mint a magyar. És ennek csak az egyik, talán nem is a legfontosabb oka a tőkehiány. Hasonló probléma volt a gyors meggazdagodás vágya, az adócsalás és a tágabb értelemben vett korrupció. Ennek eredményeképpen tőkekivonás és áttekinthetetlen vállalati struktúrák jöttek létre. Rengeteg hibát követtek el azok a nagyvállalatok, amelyek jó eséllyel fejlődhettek volna. Eközben a magyar kkv-k köréből sem kerültek ki nagyobb vállatok. Tíz alá tehető azoknak a magyar tulajdonú vállalatoknak a száma, amelyek a rendszerváltás óta nőtték ki magukat kkv-szintről nemzetközileg is értelmezhető nagyvállalattá.

 Ezt a lemaradást általában a magyar kkv-k krónikus tőkehiányos helyzetével szokták magyarázni.

 Nem ez az igazi indok, ez sokkal inkább önigazolás. Az igazi okok sokrétűek, egyfelől a makró-, másrészt a mikrogazdasági környezetből adódó nehézségek.

 Melyek a makrogazdasági szempontból a kkv-kat hátráltató tényezők?

 Három fő területet látok. Egyrészt a jogrendszer egy része alapvetően a Kádár-rendszerből, tehát egy nagyvállalatokra épülő gazdaságot feltételező rendszertől örökölt törvények módosításával jött létre. Amikor az új jogszabályok meghozatalára sor került a rendszerváltást követő években, a nagyvállalati lobbi érdekérvényesítő képessége volt az erősebb, miközben az első parlamentben nagyon kevés olyan vállalkozót, közgazdászt láthattunk, akinek lett volna vállalkozói, üzleti tapasztalata. Az újonnan alkotott jogszabályok szemlélete – a társasági törvényektől, az adózás eljárási rendjén át a munkaügyi előírásokig – ebből fakadóan alapvetően a nagyvállalatoknak és nem a kkv-knak kedvezett. A másik ok a magyar humáninfrastruktúra elmaradottsága: a szakképzett, dolgozni vágyó munkaerő hiányzik, a piacon nem hasznosítható diplomával rendelkezőknek magas az aránya, az elméleti képzések leépültek, és bizonyos munkakörök teljes hiányoznak a munkaerőpiacról A harmadik terület az átláthatatlanság, a tágabb értelemben vett korrupció, a közpénzügyek összezavarodottsága. És ide sorolható többek között a pályázati rendszer nagyon alacsony hatékonysága is.

 Vállalati szinten melyek a legfőbb növekedési korlátok?

 A legfontosabb hátráltató tényező a magyar vállalkozók felkészületlensége, hiányos képzettsége, főként a vállalkozási ismeretek hiánya. Ha ezt a tudáshiányt a már említett jogszabálykörnyezetbe helyezzük, nem csoda, hogy a vállalkozók irányt tévesztenek, és a hatóságokkal való birkózás, az adminisztráció és a bürokrácia köti le rengeteg idejüket. A másik probléma a nyelvismeret hiánya. A dualizmus korában Herz Ármin, Dreher Antal, Ganz Ábrahám bejöhetett az országba, mert sokan beszéltek németül. Ma ez nem menne. Harmadik probléma az úgynevezett „kuruc” mentalitás, abban az értelemben, hogy nem kínos az adócsalás. Az élőmunkát terhelő adók és az áfa valóban magas, de emellett az egész adórendszer nem vállalkozóbarát, hiszen a kiindulás pontja az, hogy a vállalkozó adócsaló.

 A magas áfa és az élőmunkára nehezedő adóteher mellett rengeteg vállalkozás a saját létét kockáztatja, ha minden adót, járulékot az utolsó fillérig befizetne.

Nagyon rossz út, ha egy üzletet csak úgy lehet működtetni, hogy adócsalásra épül. Nem csak az a gond, hogy büntetést kapnak a hatóságoktól, hanem a munkahelyi környezetet is tönkre teszik ezzel. Ahol az adócsalás miatt nem átláthatóan működik az üzletmenet, ott a tulajdonos-vezető rejti az információkat, nem tudja átadni a vezetést, nem tud delegálni, és a dolgozók számára nem egyértelműek a célok. Az a cég, amely csalásra épül, szükségszerűen megreked a fejlődésben. A másik, szintén vállalati szinten jelentkező probléma, hogy a legtöbb kkv úgynevezett „one man show”-ként működik, vagyis a tulajdonos-ügyvezető minden funkciót magára vállal. Mivel egy cég addig tud növekedni, amíg annak az egy embernek a kapacitása engedi, ezek felett a cégek felett a kezdetektől fogva üvegplafon van.

 A funkciók egy kézben tartása az általános bizalmatlanságon alapul. Mennyire kezelhetjük ezt magyar hagyományként?

Hogy ez mennyire magyar hagyomány, nem tudom, de az biztos, hogy a bizalmatlanság a növekedés alapvető korlátja. Többek között ez akadályozza a cégek fúzióját is. Például Lengyelországban, Csehországban vagy Romániában a fúziók működnek, és így jöhetnek létre százmilliárdos árbevételű középvállalatok, nálunk azonban ez egyáltalán nem jellemző. A tulajdonos-ügyvezetők őrzik a saját birodalmukat. Holott minden cég csak addig képes fejlődni, amíg a legokosabb ember kapacitása engedi, márpedig polihisztorokból kevés található. Az ördögi kör így alakul ki: miután a cég nem képes növekedni, nem tud méretgazdaságosan és hatékonyan működni, így nem jut forrás beruházásokra, és megreked egy bizonyos szinten. Nem turáni átok sújtja tehát a magyar kkv-kat, a 90 százalékot jellemző tőkehiány a fent sorolt okok együttes következménye. A tőkehiány tehát nem ok, hanem okozat.

 Miért számít az átlagosnál nehezebb piacnak Magyarország?

Magyarország üzletileg valóban nehéz hely: a belső piaca viszonylag szűk, így előbb-utóbb a fejlődés érdekében külföldön kell új piacokat találni. De az Európai Unió tagjaként ma már elvileg semmi nem tartja vissza a vállalatokat, hogy az Unió hatalmas belső piacán lássák a növekedés lehetőségét. Egységes vámmentes övezetben vagyunk, bankszámlát bárhol nyithatnak, céget külföldön is alapíthatnak. Alapvetően a félelem tartja vissza a vállalkozókat. Egyrészt nem beszélnek nyelveket, másrészt a külföldi jogrendszert meg kéne ismerniük. Dánia a legjobb példa arra, hogy egy nálunk kisebb belső piaccal rendelkező ország vállalatai külföldön is sikeresen terjeszkednek.

 Milyen változtatások szükségesek, hogy ezeket a korlátokat le lehessen bontani?

 A fenti problémák makroszintű kezelésére lenne szükség. A magyar vállalatok feje felett a már részletezett okok miatt egy üvegplafon alakult ki, miközben nincs felelőse annak, aki ezeket a problémákat felelős szinten kezelné, többek között a hátráltató jogszabályokat kigyomlálná. Ez egy lassú, nehéz és semmiképpen sem látványos feladat. Egy tünetegyüttessel állunk szemben, amit egyben érdemes nézni, minden elemére kellene megoldást találni. Amíg ezzel nem foglalkozunk, kicsi az esélye az érdemi előrelépésnek.

A vállalkozók képzésére kifejezetten megérné forrást adni, mert az iparban, a magángazdaságban valóban a méret a lényeg. Jó példa erre, hogy a kutatás-fejlesztés: egy bizonyos árbevétel alatt esély sincsen arra, hogy a bevételek egy részt K+F tevékenységre forgassák vissza. Talán érdemes lenne ezt figyelembe venni az innovációs pályázatok kapcsán.

Szabó Anna