Hatalmas frászt kaptak a magyar gazdák a lengyelektől

Utcahosszal verte a lengyel termelők teljesítménye a magyar gazdákét az elmúlt években, így a hazai agrárium elvesztette vezető szerepét a mezőgazdaságot kardinális kérdésként kezelő Visegrádi Országokon (V4-ek) belül. A kormány most lóhalálában fokozná a versenyképességet, hogy a mezőgazdaság hatékonyságát javítani lehessen.

„Lengyelfrászként” jellemezte magyar szempontból Nagy István agrárminiszter azokat az eseményeket, amelyek a lengyel és a magyar mezőgazdaságban következtek be az elmúlt években.

A tárcavezető szerint a legfőbb gond nálunk az volt, hogy a 2007-2013 közötti uniós költségvetési ciklusban nem jól használtuk ki az EU-s és a hazai agrár- és vidékfejlesztési támogatásokat, miközben a lengyelek a pénzeket hasznosabban költötték el.

Így például regionális élelmiszeripari kapacitásokat építettek, és ezzel alapanyag-feldolgozási lehetőségeiket jelentősen bővítették.

A változások olyannyira szembetűnőek voltak, hogy az agrártárcához tartozó Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) nemrég az uniós csatlakozásig visszanyúló, külön tanulmányban foglalkozott a lengyel és a magyar mezőgazdaság közötti különbségekkel. Az AKI is megállapította, hogy az EU-s tagságból mindkét  országnak származott előnye, de a lengyelek jobban alkalmazkodtak az uniós feltételekhez, főként ami a támogatás-felhasználási kérdéseket illeti. 

Az egyik legkritikusabb tényező a csatlakozás előtti évek agrár- és támogatáspolitikája volt, mivel az AKI szerint a belépés utáni EU-támogatások akkor lettek volna hasznosak, ha azokat elsősorban a termelők versenyképességének javítására fordítják. Magyarország viszont a támogatásokat korábban döntően piaci és ártámogatásként nyújtotta, így kevésbé tudott élni a csatlakozás kínálta más típusú, új pénzügyi lehetőségekkel. Azok az országok viszont, ahol a támogatások szintje alacsonyabb  volt, a piaci és ártámogatások pedig nem játszottak komolyabb szerepet, kedvezőbben reagáltak az EU-tagságra, ahogy a lengyelek is.

Az átrendeződés ahhoz vezetett, hogy a magyar mezőgazdaság nem csak a nyugat-európai országokhoz képest maradt le, hanem a kelet-európai régióban is jelentősen rontott pozíciójából, és a lengyel előretöréssel elvesztette egyértelmű vezető szerepét a mezőgazdaságra nagy hangsúlyt helyező Visegrádi Országok – Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország – között is. Persze az agráriumnak nálunk relatíve továbbra is nagyobb a jelentősége, mint például Csehországban vagy Szlovákiában, de a statisztikák jelzik, hogy messze nem használtuk ki a mezőgazdaságban rejlő lehetőségeket.

Az Eurostat adatai szerint Lengyelország több mint 50 százalékkal növelte mezőgazdasági kibocsátását 2000-2017 között, míg Magyarország 36-37 százalékot ért el, nem sokkal megelőzve a 33-34 százalékos cseheket, illetve az uniós átlag körül mozgó, 27-28 százalékos szlovákokat.

Ha azonban a 2017-es munkaerő-ráfordítási agráradatokat nézzük, Csehország és Szlovákia 1,5-2-szer hatékonyabbnak bizonyult nálunk, és például a mezőgazdasági jövedelmek 2010-hez viszonyított, 182 százalékos szlovákiai növekedése is jóval felülmúlta a 161 százalékos magyar értéket.

A helyzet érdekessége, hogy Lengyelország úgy ért el komoly agráreredményeket, hogy az ottani mezőgazdasági jövedelmek a V4-ek közül a legrosszabbak, az agrármunkaerő hatékonysága pedig még a magyarországinál is gyengébb. Ez azt jelzi, hogy a lengyel mezőgazdaságban sokan dolgoznak, vagyis a termelés munkaintenzitása rendkívül nagy, így a munkaerőre számított értékek kedvezőtlenebbek. Ha viszont a hektárra vetített jövedelmeket nézzük, a lengyel adatok jobbak a magyarénál annak ellenére is, hogy a lengyel mezőgazdaságot sokkal szétaprózottabb birtokszerkezet, összesen 1,5-1,8 millió kisgazdaságból álló struktúra jellemzi.

A széttagoltságot részben azzal kompenzálták, hogy szövetkezeti típusú gazdálkodást valósítottak meg. Ennek lényege, hogy a gazdák együttesen, a „kollektív hatásra” építve erősíthették tárgyalási- és alkupozícióikat, illetve jobb esélyük nyílt a homogén és nagy mennyiségű árualap előállítására, amellyel könnyebben bekapcsolódhattak a nagyobb ellátási láncokba is. Ez az úgynevezett új típusú szövetkezési modell a magyar mezőgazdaságban sem ismeretlen, de sokkal kezdetlegesebb szinten áll, mivel a gazdák egymással szembeni túlzott bizalmatlansága sok helyen nehezíti a hazai összefogásokat.

A lengyelek emellett a 2014-2020-as jelenlegi uniós költségvetési időszakban már következetesen arra koncentráltak, hogy a törpebirtokok arányát csökkentsék és a közepes méretű gazdaságokat modernizálják.  A fókusz tehát lekerült a mikro- és a kisvállalkozásokról, és az vált alapvető céllá, hogy a lengyel agrárium gerincét a későbbiekben a közepes agrárcégek alkossák.

Ezzel párhuzamosan sokkal több fiatal lépett be a mezőgazdaságba, így ma az ottani gazdálkodók csaknem 15 százaléka 35 évesnél fiatalabb, szemben például a 6 százalék körüli magyar adattal. Másik végletként a lengyel gazdák körülbelül 8,5 százaléka idősebb 64 évesnél, míg az EU átlag eléri 30 százalékot, és Magyarországon is 31 százalékos az arány.

Sokan éppen az elaprózott birtokszerkezet koncentrálásában, illetve a termelékenység és a feldolgozóipari hozzáadott érték növelésében látják azokat a tartalékokat, amelyek megalapozhatják a lengyel agrárium további gyors növekedését. Kormányzati becslések szerint a lengyel mezőgazdaság a közeljövőben könnyedén bővülhet akár 40 százalékkal is, és különösen nagy fejlődési potenciált látnak a tej-, a marhahús-, a baromfihús-, illetve a gyümölcs- és a zöldségszektorban. Egyes szakértők egyenesen úgy vélik, hogy Lengyelország 2025-re Európa egyik legjelentősebb élelmiszertermelője és – feldolgozója lehet, és ez azt is eredményezheti, hogy Franciaország és Németország mellett az uniós Közös Agrárpolitika (KAP) motorjává léphet elő.

Az idén hivatalba lépett új kormány hasonlóan látványos célokat tűzött a magyar agrárium elé is, de az máris látszik, hogy a lengyelekkel nem csak a V4-en belüli pozíciókért, hanem más piacokért is keményen meg kell majd küzdeni.

Nagy István már miniszterjelölti parlamenti bizottsági meghallgatását egyértelműsítette, hogy a hazai agrárszektor erősítéséhez mindenekelőtt a versenyképesség gyors növelésére lesz szükség.

A kormány ennek érdekében már az őszi parlamenti ciklusban hozzányúlhat a hazai földszabályozáshoz, és például a birtokok elaprózódást jelentő, úgynevezett osztatlan közös földtulajdonok felszámolására tehet javaslatokat.

További hatékonyságjavító programok is indulhatnak, amelyek közül ma az úgynevezett nemzeti fehérjeprogram és az öntözési stratégiai élvez prioritást, de napirendre kerülhet az agrárintegrációs szabályozás revíziója is.

A legégetőbb azonban az lenne, hogy az ágazat fejlesztésébe további uniós forrásokat lehessen bevonni, erre azonban leghamarabb a 2020 utáni új EU-s költségvetési ciklusban nyílhat lehetőség, mert a jelenlegi támogatások zömét a kabinet már meghirdette, illetve le is kötötte.

Nem kedvez ugyanakkor a hazai támogatási elképzeléseknek, hogy a KAP forrásai – köztük a beruházásokra fordítható vidékfejlesztési kiadások – várhatóan csökkennek 2020 után. Az ágazat valamennyi szereplőjét tömörítő agrárkamara viszont egy stratégiai javaslatban nemrég úgy foglalt állást, hogy a 2021-2027-es magyar vidékfejlesztési kasszát legalább 2000 milliárd forintra kellene bővíteni a mostani 1300 milliárdról. Bár a kormány hivatalosan még nem foglalt állást az ügyben, nagyon valószínű, hogy a hazai költségvetésnek az agrárium támogatásába az eddigieknél jobban be kell majd szállnia, ha a versenyképesség-javító terveket tényleg valóra kívánja váltani a kormány.

F.Ó.