Hogyan szerezte mesés vagyonát a Rockefeller család?

Hogyan lehet egy nem túl jó képességű kisgyerekből a világ leggazdagabb embere? John D. Rockefeller élete megmutatja az utat.

Az a képesség, hogy emberekkel üzletet köss, éppen olyan termék, mint a cukor vagy a kávé, és én többet fogok érte fizetni, bárki más a világon. Mondta ezt egy olyan ember, aki 25 éves korára az Egyesült Államok egyik legnagyobb olajfinomítójának tulajdonosa volt, 31 évesen már a világ legnagyobb finomító kapacitása az övé volt, 39 évesen pedig az Egyesült Államokban finomított olaj 90 százalékát az ő üzemeiben állították elő.

John D. Rockefeller, amikor 58 éves korában visszavonult az aktív üzleti élettől, az ország leggazdagabb embere volt. Amikor meghalt, a világ leggazdagabb embere volt.

Hogy érte ezt el vajon? Kritikusai szerint Rockefeller a mohó, pénzéhes kapitalista megtestesülése volt. Gátlástalanul tette tönkre a konkurenciát és minden lelkiismeret furdalás nélkül építette ki olajipari monopóliumát. Méltatói szerint viszont üzleti zseni volt, aki még az 1920-as, ‘30-as évek nagy depressziójának éveiben is zsákszámra zsebelte be a profitot, aki az ideáltipikus alakja az önmagát a semmiből felépítő embernek, aki stabilizált egy volatilis, kiszámíthatatlan ágazatot (az olajipart), munkahelyek tízezreit teremtette meg, letörte az olaj árát (a Standard Oil időszakban valóban 80 százalékkal csökkent), és a történelem legnagyobb filantrópja volt.

John D. Rockefeller és legnagyobb fia John Rockefeller

Kétségtelen, hogy a világtörténelem – a gazdaságtörténet meg főleg – ritkán produkál ennyire ellentmondásos figurákat. Ahogy egy életrajzírója megjegyzi: “a jó oldala legalább annyira jó volt, mint amennyire a rossz oldala rossz”.

Ha egyetlen mondatban kéne megragadni Rockefeller titkát, egy saját idézetével tehetjük meg: “Sokkal inkább vagyok saját magam zsarnoka, mintsem hogy másvalaki zsarnokoskodjon felettem”. S valóban: az egyik legjellemzőbb tulajdonsága a szinte hátborzongató önuralom volt. Folyamatosan csiszolta akaraterejét, szó szerint edzette magát arra, hogy érzelmeit és vágyait saját maga irányítsa, ne mások. Nagy célokat tűzött ki maga elé, aztán rendszerezett, munkamániás módon vágott bele azok megvalósításába. Rockefeller megértette hogy mit jelent: ha a saját magad ura akarsz lenni, akkor meg kell tanulnod valóban uralni magad.

De lássuk, hogy mi rejtőzik a nagy szavak és a hangzatos idézetek mögött! New York-ban született, 1839-ben. Anyja egyszerű, vallásos asszony volt. Apja szélhámos házaló volt, aki gyakran hetekre, hónapokra eltűnt otthonról, hogy különböző “gyógynövényekből” kotyvasztott tinktúrákat próbáljon meg rásózni a gyanútlan idegenekre. Később kiderült róla, hogy bigámista, kettős életet él egy másik családdal. Rockefelleréknek annyi pénzük mindig volt, hogy ne haljanak éhen, de ahhoz ez soha nem volt elég, hogy megélhetésüket biztosnak mondhatták volna. A pénz mindig attól függött, hogy “Devil Bill” – ahogy az apját nevezték – mikor bukkan fel otthonában (az egyikben) és éppen mennyi pénz van nála.

A Rockefeller család

A fiatal John a családi farmon dolgozott – New York-ban akkor még voltak ilyenek – és fiatalabb testvérére vigyázott. Az iskolában meglehetősen butuskának bizonyult, a legnagyobb jóindulattal se lehetett rá azt mondani, hogy jól vág az esze. Amikor már híres és gazdag volt, biográfusainak úgy kellett összekaparni róla volt osztálytársaitól legalább néhány emlékfoszlányt. “Úgy emlékszem, hogy nagyon keményen dolgozott. Nem beszélt sokat, de nagy erőkkel vetette bele magát a tanulásba” – szól az egyik ilyen. A volt osztálytárs egyébként pontosan meg is ragadta Rockefeller sikerének titkát: nem volt egy zseni, de nagyon megbízható és munkabíró volt. Ezzel egyébként maga Rockefeller is tisztában volt: “nem voltam egy könnyű eset. Szorgalmasnak kellett lennem, hogy elkészüljek a leckéimmel” –  nyilatkozta.

Viszont hamar rájött, hogy a számokkal egész jól elboldogul. A középiskolából ki is maradt, mert jobban érdekelte az üzlet. 

Elvégzett egy három hónapos kereskedelmi gyorstalpalót, amelyen megtanulta a könyvelés és a banküzemtan alapjait, aztán 16 éves korában készen állt, hogy kilépjen a nagyvilágba. Minden vágya az volt, hogy megszabaduljon apja kétes hínevétől, így otthagyta ohio-i otthonukat – ahová a család közben elköltözött -, Clevelandbe ment és elkezdett állást kereseni.

Ezt ugyanolyan türelemmel és szorgalommal csinálta, mint ahogy a leckéit is írta. Olyan pozíciót keresett, ami megbecsüléssel és tisztelettel jár, amelyben jó lehetőséget talál a tanulásra és az előre jutásra. Összeállított magának egy listát, amelyen a legjobb kereskedők, bankárok, vasúttársaságok szerepeltek. Minden reggel megborotválkozott, kitisztította a cipőjét, felvette a sötét öltönyét és felkeresett egy, a listán szereplő céget. Bekopogtatott és a vállalat legfelső vezetőjével akart beszélni – aki persze elérhetetlen volt egy ilyen utcáról belépő senkinek. Aztán beérte egy alacsonyabb rangú hivatalnokkal is, akinek azt mondta: “értek a könyveléshez és szeretnék dolgozni”.

Akkoriban nagyon feszes volt az amerikai munkaerőpiac, senkinek nem kellet egy fiatal, tapasztalatlan fiú. John D. azonban nem keseredett el – számára egyszerűen nem volt opció, hogy hazamenjen Ohioba és ismét kiszámíthatatlan apjától függjön.

Amikor listája végére ért - bármiféle eredmény nélkül -, elkezdte újra elölről, majd megint elölről. 

Folyamatosan látogatta a cégeket, volt amelyiknél háromszor-négyszer is járt. Magát a munkakeresést is munkaként fogta fel – és már akkor is sokat túlórázott. Minden nap, hétfőtől vasárnapig, heti hat napon, hat héten keresztül izzadt csatakosra Cleveland forró nyári utcáin. Aztán 1855 szeptemberében végre meghallotta a várva várt szavakat: ok, adunk magának egy esélyt. Egy kis feldolgozóipari cég, a Hewitt & Tuttle keresett könyvelő segédet. Rockefeller azonnal fel is akasztotta a zakóját és munkához látott. A mágnás ezt követően szinte vallásos tiszteletben tartotta szeptember 26-át, jobban megünnepelte, mint a saját születésnapját. Számára ez ugyanis sokkal nagyobb fordulópont volt az életben, mint amikor megszületett.

Gyerekkorában anyja gyakran ismételgetett egy mondást: “az önuralom megnyeri a csatát, amelyet a mások feletti uralomért folytatsz.” A fiatal könyvelősegéd teljesen magávé tette ezt az elvet. Így alakított ki az évek során egy teljesen más vezetési stílust, mint amilyen a korbeli gyárosokra-bankárokra jellemző volt. Nem a hangos, hivalkodó külcsínre, az ordibálásra és az asztalverésre helyezte a hangsúlyt, hanem a csöndes autoritásra, olyan volt mint egy szfinx.

Fiatal emberként voltak heves megnyilvánulásai, de hihetetlen akaraterővel edzette magát arra, hogy ezeket kordában tartsa. Idősebb korából egyetlen egy olyan esetet sem jegyeztek fel, amelyben elvesztette volna a hidegvérét – holott meglehetősen jól dokumentált élete volt és meglehetősen sok nehéz helyzet elé került. “Minél inkább próbáltak meg mások nyomást gyakorolni rá, annál higgadtabb maradt” – írja róla egyik biográfusa. Valójában belül sokkal melegebb szívű volt, mint amit kifelé mutatott – legalábbis méltatói szerint -, még legközelebbi rokonai, munkatársai felé is zárkózott, hűvös maradt. Ez a hozzáállás nem egyszerűen felvett szokás, vagy személyiségjegy volt nála, hanem tudatosan választott stratégia. Egyik leggyakrabban ismételt mondása szerint “a siker abból ered, ha a füled nyitva van, a szád viszont csukva”.

Alkalmazottaival – akármilyen mélyen is voltak alatta a ranglétrán – mindig csendesen és tisztelettel beszélt, soha nem vesztette el a nyugalmát, még akkor sem, amikor azok sérelmeiket sorolták. “Mindig volt mindenkihez egy kedves szava, mindenre és mindenkire emlékezett. Emlékszem, hogy volt néhány nagyon nehéz időszakunk a biznisz elején, de soha nem tapasztaltam, hogy ne lett volna barátságos, kedves és nyugodt. Semmi nem volt képes felidegesíteni” – emlékezett rá vissza egy olajmunkása.

Hihetetlenül jó megfigyelő volt. Munkatársai a “Szivacs” becenevet ragasztották rá, mert olajmezőit járva minden apró információt felszívott, az egyszerű, kétkezi munkások problémáitól kezdve az olajmérnökök tevékenységéig. Ezeket egy kis jegyzetfüzetbe írta fel, aztán az irodában azonnal nekilátott a problémák megoldásának.

Ennek a viselkedésnek köszönhetően beosztottai tisztelték, felettesei pedig elismerték. Egy igazgatósági ülésen minél kevesebbet szólalt meg, annál erősebbnek hatott a jelenléte.

Hasonló stratégiát követett üzleti tárgyalásai során is - csendben volt. A csend kizökkentette tárgyalópartnereit, rövid idő után azon vették észre magukat, hogy Rockefeller dominálja a beszélgetést, önellentmondásokba bonyolódtak, amelyekre aztán a maga szűkszavú módján kíméletlenül lecsapott. 

Idősebb korában előszeretettel mesélt egy történetet: berontott az irodájába egy felháborodott beszállító és ordítva, hosszasan elkezdte sorolni sérelmeit. Rockefeller megvárta, míg a dühöngő vállalkozó kifogy a szuszból, felé fordult a nagyfőnöki íróasztal mögül és megszólalt: “ne haragudjon, de nem pontosan értettem, amit mondott. Megtenné, hogy megismétli”?

Amikor levelet vagy telexet kapott és elkezdte olvasni pókerarcot vágott, nehogy kiderüljön, hogy jó hírt, vagy esetleg rosszat kapott. Váratlan látogatókat nem fogadott. Csak levélben lehetett bejelentkezni hozzá, de ez sem volt könnyű. Üzleti ellenfelei úgy érezték, mintha egy árnyékkal boxolnának. A sajtónak nem nyilatkozott, interjúkat nem adott – különösen karrierje kezdeti szakaszában. Ez szintén tudatos stratégia volt. Úgy gondolta, hogy minél kevesebbet jelenik meg a sajtóban, az emberek annál kevésbé fognak vele – és üzleteivel – foglalkozni. Ismerői szerint azért sem nyilatkozott, mert tartott attól, hogy olyan információkat ad ki, amelyeket riválisai felhasználhatnának ellene. A róla szóló újságcikkeket nem olvasta el – felületesnek tartotta őket. Nem vágyott mások – akár nyilvános – elismerésére, saját magának akart megfelelni. Egyszer egy barátjával sétált a birtokán. A barát megkérdezte, hogy miért nem válaszol, hisz a sajtó keményen támadja. Rockefellre rámutatott egy, az úton araszoló hernyóra. “Ha eltaposom, akkor felhívom rá a figyelmet. Ha nem foglalkozom vele, akkor egy idő után eltűnik”.

Ezekből a sztorikból úgy tűnhet, hogy büszke ember volt. Ez távol áll a valóságtól. Egész életében arra trenírozta magát, hogy alázatos legyen. Ifjú éveiben amikor vagyona már stabilan kezdett növekedni folyamatosan ismételgette magában: “a bukás előtt a büszkeség jár”.

A Standard Oil igazgatóságának ülésein nem az asztalfőn ült – oda mindig azt az igazgatót ültette, akivel valami baja volt -, hanem kollégái között foglalt helyet. A gyakorlat az volt, hogy mindenki elmondta a mondókáját, ő legutolsónak szólalt meg – akkor is jellemzően többes számban. Távol állt tőle az egyszemélyi vezetés, hagyta munkatársait dolgozni.

A szerénység jótékonysági tevékenységére is jellemző volt. Más mecénások követelték, hogy egy-egy épületet róluk nevezzenek el, vagy legalább tábla hirdesse jótékonyságukat. Ő viszont kifejezetten kérte, hogy ne tüntessék fel nevét sehol. A jótékonyságra még anyja tanította, aki a lelkére kötötte, hogy mindig legyen nála némi apró, amit a templomi adománygyűjtő perselybe dobhat. Könyvelő segéd korában éves jövedelmének 6 százalékát adományozta el. Amikor 20 évesen már gazdag ember volt, ez az arány 10 százalékra emelkedett. Később egyetemeket, orvosi kutatóintézeteket, világszerte egészségügyi kampányokat alapított-finanszírozott.

Az 1800-as évek elején az amerikai olajipar robbanás előtt – alatt – állt. Az ágazatot ellepték a gyorsan meggazdagodni vágyó szerencsevadászok. Rockefeller azonban teljesen tudatosan építette fel birodalmát, mindig is hosszú távra tervezett. Figyelt a vertikális és a horizontális integrációra egyaránt – ezzel új üzleti modellt teremtett.

Szinte kínosan ügyelt a részletekre – az öltözködésében is. Mindig frissen borotvált volt, cipőjét naponta többször tisztíttatta. Napirendje másodpercre pontosan be volt osztva – azon gyakorlatilag soha nem változtatott. Presztizskérdést csinált abból, hogy minden üzleti levelet saját kezűleg írt alá. Ez napi több óra papírmunkát jelentett.

A hihetetlenül intenzív munka mellett nem sok idő jutott a családra. Rockefeller 1864-ben nősült meg, Laura Celestia Spelmant, becenevén Cettie-t vette el feleségül. “Mindig is jobban ítélte meg a helyzetet, mint én, tanácsai nélkül ma szegény ember lennék” – mondta feleségéről.

Halála után örökösei folytatták a vagyon gyarapítását és a jótékonykodási tevékenységet is – trösztökön,  alapítványokon keresztül. A befolyást politikai célokra is felhasználták. Egyik fia David Rockefeller New Yorkban volt bankár, 20 évig volt a Chase Manhattan bank (amely ma a J.P Morgan Chase) vezérigazgatója. Második fia Nelson Aldrich Rockefeller New York állam republikánus kormányzója volt, később az Egyesült Államok 41. alelnöke lett. Harmadik fia, Winthorp Aldrich Rockefeller Arkansas állam kormányzója volt – szintén republikánus színekben.

Unokái inkább a jótékonykodás terén maradtak. Abigail Aldrich Rockefeller és John Davison Rockefeller III is erről lettek ismertek. Ükunokája, John Davison Rockefeller IV (a római számok bizony már dinasztiát jeleznek!) kissé eltért a hagyományos családi politikai beállítódástól, 1985 és 2015 között Nyugat-Virginia demokrata szenátora volt.

Az 1850-es években Rockefeller enyhe depresszióban szenvedett és gyomorbántalmai is voltak. Az 1890-es években megkopaszodott, innen kezdve kis parókát hordott – szégyellte tar fejét. Érelmeszesedésben hunyt el 1937-ben, nem sokkal 98. születésnapja előtt.

De honnan van a vagyon?

Rockefeller 1870-ben alapította egy társával, Henry Flaglerrel az azóta legendássá vált amerikai olajmonopóliumot, a Standard Oilt. A cég története egyike az első monopóliumok történetének, így általános tanulságokkal is szolgál. A vállalat 1911-ben szűnt meg, amikor is az amerikai Legfelsőbb Bíróság a trösztellenes tövények értlmében illegális monopóliumnak nyilvánította és elrendelte feldarabolását.

A Standard Oil kezdetben horizontális integrációban dominálta az amerikai olajfinomítói piacot, később alakult ki a vertikális integráció. Egy kézben összpontosult a kitermelés, a logisztika, a kis- és a nagykereskedelem. A konkurenciát az alacsonyabb árakkal szorították ki a piacról. Amikor 34 kisebb vállalatra darabolták fel a céget, Rockefeller lett a világ leggazdagabb embere – a kisebb összessége sokkal többet ért, mint a nagyvállalat. A Standard Oil-ból olyan óriások jöttek létre, mint az ExxonMobil vagy a Chevron. 1896-ban Rockefeller kiszállt az üzleti életből és a jótékonykodásra koncentrált.

Az igazán nagy kérdés vele kapcsolatban persze mindig is az volt, hogy mennyi az annyi? Mekkora a vagyon? Egy jóval halála utáni, 1902-es audit viszonylag pontos képet ad erről: Rockefeller vagyona 200 millió dollárt tett ki – az Egyesült Államok GDP-je akkoriban 24 milliárd dollár volt. Vagyis vagyona az éves amerikai GDP több mint 0,8 százaléka volt.

Ahogy az amerikai gazdaság egyre nőtt, Rockefeller is tovább gazdagodott. Amerika motorizációja óriási keresletet teremtett az üzemanyag iránt. Az I. világháború idején vagyonát 900 millió dollárra becsülték, ekkor már többek között banki, hajózási, bányászati és vasúti érdekeltségei is voltak. A The New York Times Rockefeller halálára írt nekrológjában már 1,5 milliárd dollárra becsülte vagyonát. Akkoriban ez volt  a legnagyobb vagyon, amelyet valaki a saját erejéből – tehát nem örökség révén – elért. Halála évében az amerikai GDP 92 milliárd dollár volt. GDP arányos vagyonát a mai giga-gazdagok, Bill Gates vagy Sam Walton még csak meg sem közelítik.