Így készülhet fel egy válságra!

Egyszerre ironikus és erősen aggasztó, hogy a 2008-as gazdasági válságért is felelőssé tehető globális adóssághegy egyre csak növekszik. Több közgazdász szerint közeleg a tél, a fegyvereinket pedig ideje újratölteni. Íme három mód, amit az adósság csökkentéséért lehet tenni.

Rövid távon, mondjuk az elkövetkező egy év tekintetében a globális gazdaság kilátásai kedvezőnek tekinthetők, de indokolt kiemelten figyelni néhány potenciálisan veszélyes folyamatra és kockázatra. Először is meglepően sokáig kitart az inflációs nyomást nem generáló gazdasági növekedés. Másrészről érezhetően emelkedik a protekcionista nyomás a világban, a globális pénzügyi piacok pedig túlfeszítettnek tűnnek.

A legnagyobb kihívást és gondot ugyanakkor nem ezek, hanem a magas és tovább emelkedő globális adósságállományok jelentik

– legalábbis a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) monetáris és gazdasági részlegét vezető Claudio Borio szerint, aki az utóbbi hetekben-hónapokban több fórumon is hangot adott aggodalmainak. A magas adóssággal az a baj, hogy eleinte ugyan fűtheti a gazdaságot, de a múltbeli tapasztalatok alapján fájdalmas kijózanodással jár, amikor a gazdasági ciklus leszálló ágba ér.

Monetáris politikai szempontból különösen az a veszélyes, hogy az adósság emelkedése növeli a gazdaság és a társadalom kamatokra való érzékenységét,

ami akadályt jelenthet az optimális monetáris politika végrehajtása szempontjából és áttételesen egyfajta ördögi kört alakítva ki az adósság további emelkedéshez járulhat hozzá („adósságcsapda”), illetve szűkítheti a gazdaságpolitika mozgásterét a növekedés ösztönzése tekintetében is.

A szakmai körökben nagy elismertségnek örvendő Borio szerint különösen problémás és szinte ironikus, hogy bár épp a túlzott eladósodás vezetett a 2008-as válsághoz, az adóssághegyek nem, hogy nem csökkentek az utóbbi évtizedben, hanem gyorsuló ütemben tovább is nőttek. A helyzetet bonyolítja, hogy bár a pénzügyi szabályozás terén jelentős volt az előrelépés, a gazdaságpolitika mozgástere jóval szűkebb lett, mint egy évtizeddel ezelőtt volt.

Számos kormányzat ugyanis a válságkezelés keretében jelentősen kiköltekezett, ami jelentősen emelte az államadósságot, a vezető globális jegybankok (kiemelten a Fed, az EKB, a BoE és a BoJ) pedig soha nem látott szintre csökkentették a kamatokat és rekordméretűvé fújták a mérlegüket,

ami ugyancsak az adósságállomány emelkedését támogatta. Húsz évvel ezelőtt a globális GDP kevesebb mint 200 százalékát tette ki a teljes, azaz a privát és az állami, illetve a külső és a belső adósságot is tartalmazó állomány, és a válság előtt is alig volt nagyobb ennél a küszöbértéknél, manapság pedig már meghaladja a 250 százalékos szintet.

Tény, hogy az egyes országokat összevetve vannak különbségek, hiszen több államban érdemi volt az adósságcsökkenés (például kiemelten Magyarországon), de az is egyértelműen látható, hogy más államokban olyan egyensúlytalanságok látszanak felépülni, amilyeneket legutóbb a válságot alaposan megszenvedő országokban lehetett látni még 2008 előtt (elég csak arra gondolni, hogy mind Törökországban, mind Argentínában a tetemes külső dolláradósságot tartják a közelmúltban kitört pénzügyi válság egyik fő okának…)

Borio – aki szerint az utóbbi 30 év alacsony inflációs környezete és az emelkedő adósságállományok között egyértelmű összefüggés van – úgy véli, hogy a fentiek miatt a felépült adósságheggyel mindenképp tenni kell valamit, a kérdés csak az, hogy mit. Három lehetőséget vázol fel:

  • Az adósság elinflálása: az adósságállomány csökkenthető, ha a kamatok reálértelemben negatívvá válnak, az infláció „rehabilitálása” azonban veszélyes eszköz, hiszen elég egyszer kiengedni az inflációs dzsint a palackból, visszaterelni már jóval nehezebb lesz…
  • Az adósság elengedése, restrukturálása: ez gyakorlatilag az adósság vissza nem fizetését jelenti (csőd), amit csak a legvégső esetben lehet indokolt alkalmazni a kapcsolódó magas makrogazdasági és társadalmi költségek miatt.
  • Egy holisztikus makrogazdasági és pénzügyi stabilitási keretrendszer kidolgozása, amelyben a magas adósságból adódó tételes kockázatokra ad válaszokat a gazdaságpolitika (pénzügyi, kiemelten makroprudenciális szabályozás, monetáris, fiskális és strukturális politikai lépések), amivel előretekintve csökkenthető a GDP arányos adósság.

Borio természetesen amellett érvel, hogy az utolsó opciót érdemes választani, mégpedig azonnal: a jelenlegi kedvező makrogazdasági környezetből adódóan most van itt az ideje a megfelelő policy mix kikeverésének. Szerinte nem is bonyolult a recept.

Az egyedi banki, mikroprudenciális felügyelettel, illetve a makroprudenciális szabályokkal védvonalakat lehet építeni, amelyekkel enyhíthető a pénzügyi ciklus lefele fordulásának hatása,

csökkenthetők a kapcsolódó költségek, miközben a pénzügyi rendszer ellenállóképessége növelhető, a rendszerszintű kockázatok és sérülékenységek felépülése korlátok között tartható. A pénzügy stabilitási szempontokra is figyelemmel levő monetáris politika az alacsony inflációs környezetben is képes fellépni a pénzügyi stabilitást veszélyeztető fejlemények ellen, amit a fiskális politikai azzal tud támogatni, ha a pénzügyi ciklus felvelő szakaszában is megfontolt és konzervatív képes maradni (azaz Borio szavaival élve tudatában van annak, hogy a pénzügyi felívelés idején a kilátások túl rózsásak lesznek – lásd: „flattering effect”). A strukturális politikai (versenyképességi) reformok pedig mind erre alapozva letehetik a fenntartható, azaz inflációs nyomást nem okozó hosszútávú növekedés alapjait.

Bár itt-ott már gyülekeznek a felhők (nem is kicsik), de az időjárás a nyugati világ nagy részében még mindig kedvező. Az „ej, ráérünk arra még” mentalitás ilyenkor vonzónak tűnhet, a most még messzinek tűnő jövő azonban hamar kopogtathat az ajtónkon – és akkor már késő lesz reagálni, a fegyvereinket tehát Borio szerint most kell újratölteni!

Kolozsi Pál Péter, MNB Tanszék