Juhász Árpád az életéről: vallás vagy evolúció – örök útkeresés

Vérében van az erdőkerülés, a kóborlás a hegyekben, a világjárás, ám lehetett a földkerekség bármely pontján, mindig hazatért. Soha nem hezitált, pedig több mint száz országban járt. Gondolkodó ember, vallja, hogy ne csak a nagy és összefüggő tárgyakat lássuk, hanem az apró dolgokat is. „Életem során sokat agyaltam azon, hogyan tudnék lelki kompromisszumot kötni a vallásos meggyőződésem és az evolúció tanai között, ám ez az útkeresés még a mai napig tart” – mondta a 83 éves Juhász Árpád világjáró geológus professzor a Növekedés.hu-nak adott interjúban.

Mennyi idő kell, hogy bepakoljon a bőröndjébe?

Van egy előre elkészített listám, hogy milyen évszakban, milyen földrajzi területen, mire van szükségem. Úgyhogy nem kell sokat várni rám egy-egy utazó bőrönd összekészítésénél. Persze, ha  egy hónapokig tartó expedícióra készülök, azért kérek egy kis időt.

Akkor indulhatunk az életével kapcsolatos nagy utazásra?

Készen állok!

Számolja még, hogy hány országban járt?

Nyolcvan éves koromban 109-nél abbahagytam. Ma már csak hobbi-kiruccanásaim vannak, gyermekeimmel, unokáimmal. Legutóbb Horvátországban jártam; elvitt a családom, hogy megmártózzak az őszi napfényben pompázó Adriában.  A feljegyzéseimben ez a 109-es szám egyébként azért csalóka, mert sok hely van, ahová többször is visszamentem, de ebben az összegzésben csak egyszer számolom. Izlandon például hatszor is voltam. Csupán egyetlenegy helyen, az Antarktiszion nem jártam még.

Annyira szuper hely lenne Izland, a gleccserek, hegyek, gejzírek és zuzmók borította, legtöbbször kietlen tájaival, hogy újra és újra érdemes oda visszatérni?

Leírhatatlanul. Egy geológusnak az a sziget egy igazi kincsesbánya. Az ottani természet maga a csoda.

Nyolc évvel ezelőtt, 75 évesen például ott voltam az Eyjafjallajökull vulkán kitörésénél. Az unokám egy kisrepülőgéppel berepült a füstfelhőbe, én pedig alulról fényképeztem. 

De számomra csoda Laosz, Kambodzsa, Pápua, Vietnám, vagy akár egy-egy szomszédos ország is: Ausztria, Erdély vagy a Felvidék.

Mi vonzza ennyire a természethez? Honnan ez a hat évtizede tartó szerelem?

A természetszeretet valószínűleg a génjeimben van. Őseim között bányász és hobbi természetjáró is akad. Nem véletlenül lettem geológus. Bár Pécsett születtem, a világháború miatt 1941-ben a családdal a fővárosba költöztünk és hatéves koromban már a pasaréti ferencesek 46-os számú cserkészcsapatába, a „farkaskölykök” közé kerültem. Amikor a cserkészetet betiltották, „illegálisan” indián törzset alapítottunk, ahol Kóborló Farkasra kereszteltek át. Ezt a nevet a mai napig büszkén viselem. Sátrakban laktunk, úgy viselkedtünk és úgy is éltünk, mint az indiánok. Minden hétvégén kirándultunk, és így fokozatosan megismertük a fákat, bokrokat, hegyeket, völgyeket, köveket és fűszálakat, de még az egyszerűbb csillagképeket is. Ez a kiváló “iskola” megnyitotta az érdeklődésemet a természet felé.

Juhász Árpád kiscserkészként

A gyerekkori emlékeim annyira mélyen megmaradtak, hogy most is könnyes lesz a szemem, ha például a parádfürdői Ilona forrásra vagy a bükki kalandokra gondolok. A Szalajka völgy jelentette 1947-ben a mindenséget, amikor a fenyők alatt táboroztunk, ott ahol ma a kisvasút végállomása van.

Mostanság már sokan nem is értik, hogy mekkora, az akkori ifjúság elleni szervezkedésnek számított, hogy tollkoronát, totemtarsolyt viseltünk és különleges ruhákban jártunk. Kószáló Éji Sas társam retorziót is kapott: az ÁVÓ 1949-ben lekapcsolta.

Elvitték Kistarcsára, ahonnan a recski táborba került, aminek egészen 1953-ig a rabja volt. De még azután sem engedték szabadon, holott ennél nagyobb bűnt, mint hogy nagy tollkoronát viselt, és „Kószáló éji sasnak” nevezte magát — nem tudtak írni a számlájára. Lekerült Várpalotára a szénbányába rabnak, és csak 1956-ban szabadult.

1953-ban, az indiánok

Sok indián testvérem a forradalom idején elment külföldre, szanaszét szóródtak. Néhánnyal közülük később találkoztam, volt, akivel éppen Észak-Amerikában, olyan helyeken, amelyek az indián olvasmányaink helyszínei voltak. Ám akadt olyan indián társam is, akivel Ausztráliában „futottam össze” és együtt csavarogtuk be a kontinenst, illetve Új-Zélandot. A középiskolában, az Érseki Katolikus Gimnáziumban  – ma Rákóczi Ferenc Gimnázium – az érdeklődésemet remek tanárok támogatták. Sokat forgattuk Honti Jenő biológiatanárunk „Nyitott szemmel a természetben” című, tényleg szemléletformáló könyvét. Megfogadtuk az ajánlását, hogy kézi nagyító nélkül nem is érdemes útra kelni. A lényeg, hogy ne csak a nagy, összefüggő tárgyakat lássuk, hanem az apró dolgokat is. Legyen szó akár élőlényről, akár az élettelen kőről.

A gyerekek között ma elsősorban a dinoszauruszok a népszerűek, holott az ősmaradványok többsége egysejtű, alga, mohaállat. Tehát a geológia, a paleontológia számára mennyiségi szempontból a parányok a perdöntők.

Persze a fiatalkorom éveit nem csak a romantika határozta meg, fát vágtam, bútort hordtam, hogy legyen elég tűzre való fánk. Részben ennek is köszönhetem, hogy nyolcvan felett, ha lassan is, de még képes vagyok túrázni.

Ezek szerint nem volt nehéz eldöntenie, hogy milyen egyetemi szakot válasszon…

Azért hezitáltam kissé, hogy geológus, botanikus vagy csillagász legyek. Véremben van az erdőjárás, a hegyekben való kóborlás, a világjárás. Ez a mai napig is rendkívüli ösztönző erő.

És ha már a vívódásnál tartunk, sokat agyaltam rajta hogyan tudnék lelki kompromisszumot kötni a vallásos meggyőződésem és az evolúció tanai között. Meg kell mondanom, hogy mindez évekig tartó folyamat volt, sőt a belső keresésem a mai napig nem zárult le. 

Tehát az elsőt választottam, geológusnak tanultam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és 1958-ban diplomáztam. Ám úgy, hogy nem láthattunk működő vulkánt, nem járhattunk magas hegységek gleccserein, nem csodálhattuk meg a tengerpartokat, de még csak nem is remélhettük, hogy valaha eljutunk ezek közelébe.

Első külföldi útja hová vezetett?

Nyugtalan alkat lévén megszereztem részben Tokodi Lászlónak, részben pedig a Természettudományi Múzeum főigazgatójának az engedélyét, hogy kijuthassak a történelmi Magyarország területén levő bányákba is. Egy geológus számára mégiscsak a Kárpátoknál kezdődik a Kánaán. Így először Csehszlovákiát, Körmöcbányát, és Selmecbányát kerestem fel.

Ásvány tanulmányozás közben

Az egyetemet 1958-ban végeztem el, de már előtte a Magyar Természettudományi Múzeum ásványtárának munkatársa voltam és rajtuk keresztül jutottam el például Romániába és az NDK-ba is. Itt 1957-től 1963-ig dolgoztam, majd az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszthöz kerültem, mint geológus, ahol a kőolaj földalatti égetéses módszerét kutattuk. Úri életem volt akkor, mert egy Csajkával közlekedtem, külön gépkocsivezető vitt a különböző kutatóhelyekre, de hála Istennek nem szállt a fejembe a dicsőség. Ekkor már Ausztriát, Svájcot is megjártam, kizárólag magánemberként, de úgy, hogy a vezérigazgató garanciát vállalt értem.

A média világa hogyan „szippantotta” be?

A kutatói munkáimmal párhuzamosan indult a sajtós karrierem is, hiszen már az 1960-as évektől kezdve népszerűsítettem a geológia tudományát. Mai szóval élve, mind a nyomtatott, mind a digitális világban. Tettem mindez annak hatására, hogy 1960-ban a „Ki miben tudós?” című adás műsorvezetője, Rockenbauer Pál megbetegedett, és engem kért meg, helyettesítsem. Ráadásul élő adásban debütáltam. Úgy kezdtem a műsort, hogy közben a munkások még négykézláb húzogatták a szénné égett kábeleket a padlón, mivel előző este hatalmas tűz pusztított a helyszínen. Innentől számítva valósággal rám zúdult a rádió és a televízió.

Geológus professzor, médiaszemélyiség, vagy világutazó, netán celeb? Kivel ülök szemben?

A celeb szót most rögtön felejtsük el!

Televíziós geológusnak mondanám magam, aki sokat utazott. A tudományos és a sajtóbeli munkáim párhuzamosan futottak, hiszen 1971-től tizenöt esztendőn keresztül, 1986-ig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) Természettudományi Stúdióját vezettem. 

Úgy gondolom, hogy új színt vittem a tudományos ismeretterjesztésbe. Sok híres embert hívtam meg a TIT keretein belül, olyanokat láttam vendégül, mint Thor Heyerdahl, vagy a hegymászók közül Kurt Diemberger, aki 8000-es csúcsokat hódított a Himalájában. Olyan népszerűek voltunk, hogy kígyózó sorban álltak az emberek, csakhogy ezekkel a világhírességekkel találkozzanak. 

Laboratóriumokat is létrehoztam a kémiai kísérletekre, sőt az első számítógépes tanfolyamokat is én szerveztem Commodore 64-re a 70-es években. Ásványszakköröket alakítottam és teret adtam a sci-fi rajongóknak is. Ennek egy 900 fős klub adott otthont.

E mellett 1997-ig a Magyar Televízió Természettudományos Szerkesztőségében is dolgoztam. Ide a korábbi műsorvezetésemmel kaptam meg a belépőjegyet a Szabadság térre. Iskola-televíziós adásokat készítettem, például Ausztriáról, Svájcról. Később szintén Rockenbauerrel olyan gyerekműsorokat készítettünk, amelyekben a magyar tájakat jártuk be. Én a geológiai látnivalókat interpretáltam. Megszerettem a gyerekvilágot, később a televízióban számos gyermekműsornak voltam a gazdája, mint például az „Utazz velünk”című sorozatnak, vagy a Perpetuum mobilének. Amikor a rendszerváltás után produceri rendszer alakult ki a Magyar Televízióban, számos pályázatot adtam be ilyen műsorokra és azoknak a nagy részét meg is nyertem.

Négy év alatt közel kétszáz produkciót készíthettem pályázat útján az M1-en és az M2-őn. Például egyedül kimentem az Egyesült Államokba, ahol zseniális műsorok születtek, mint például a kint élő magyar tudósokról portréfilmek. Mindezt a feleségem szponzorálta, mivel az MTV ehhez egy fillért nem adott.

A „Mesterségem címere” című Amerikában élő, magyar származású természettudósokról készített riportfilm sorozat volt ez. Ebben olyan kiválóságok szerepeltek, mint például Bay Zoltán, aki először mérte meg radarral a Föld–Hold távolságot, vagy Oláh György, a néhány évvel korábban Nobel-díjat kapott kémikus, aki a Los Angeles-i egyetemen tanított. De ezen kívül többek között hozzám tartozott a „Delta”, a „Kalendárium”, és még számtalan műsor. Kiemelendő, 30 adásból álló sorozat volt a „Mérföldkövek a magyar technika történetéből” című műsor is, de emlékezetes marad a Borostyánúttal foglalkozó produkció is.

Mi volt a sikerei titka?

Alapelvem volt, hogy nem a tudomány felől közelítünk a tévéadásban szereplő témákhoz, hanem azt nézzük meg, hogy a mindennapi életben melyek azok a kérdések, problémák, amelyekre a természettudomány tud választ adni. Ám 1986-ban, 16 év után, búcsút vettem a Természettudományi Stúdió igazgatói posztjától és sokszoros hívás után átkerültem a Magyar Televízióba, ott is a Művelődési Főszerkesztőségre, amelyiknek helyettes vezetője lettem, egyúttal a Természettudományi Szerkesztőségvezetője is.

Melyek a legemlékezetesebb utazásai?

Nehéz példákat kiragadni. Három hónapig voltam Kelet-Afrikában 1988-ban, amikor Teleki Sámuel útját követő első tudományos Afrika expedíció tagjaként. A tudósnak a 100 évvel korábbi útvonalát jártuk be. Később újra eljutottam hosszabb időre az Egyesült Államokba és Kanadába, döntően a hegységekbe és a nemzeti parkokba.

A világ nagy hegységeit sikerült alaposan megismerni, így a Himalájának több régióját, például az indiai Garhwal-Himaláját, vagy a Kancsendzönga térségét, Nepálban az Annapurna hegycsoportot. De voltam a Pamir–Aláj hegycsoportban 1992-ben, három alkalommal a Kaukázusban. Bejártam az Egyesült Államoknak az alaszkai hegyláncait, a Cascade-hegységet a Mount Rainierrel, a Mount St. Helens-szel, a Lassen Nemzeti Parkkal, a Kanadai Sziklás-hegységet, és azután Ecuador, Peru és Chile hegyvonulatait, az Andoknak számos, fantasztikus régiójába jutva el. De ugyancsak bejártam geológusként Ausztráliát, azt lehet mondani, hogy töviről hegyire, talán egyedül a dél-nyugati pászta maradt ki ebből a hatalmas földrészből. Két hosszabb filmet készítettem Új-Zéland két szigetéről is.

Félt valaha?

Nem az emberevők között töltött idő volt ez, ha erre kíváncsi. Ugyanis amikor én jártam Pápuában, akkor már több évtizede tiltott volt ez a tevékenység. Ám kimondottan féltem, amikor Észak Koreában egy csoportot vezettem. Ugyanis – ha még nem mondtam volna – volt egy utazási irodám is, és utakat szerveztünk. Nos, egy idős bácsi, aki mielőtt leült, egy újságot tett maga alá. A semmiből pattant elő egy egyenruhás ember, az öreget pedig azonnal megbilincselte. Rohantunk a követségre, szerencsére sikerrel járva. Hogy mi volt a „bűn”? Hát az, hogy Kim IrSzen volt a címlapon. Ezt pedig a helyi rendfenntartók úgy fogták fel, hogy a vezért meggyalázta. Ez így elmesélve már nem tűnik annyira ijesztőnek, mint amit mi akkor ott átéltünk. Szintén félelmetes volt, amikor Peruban filmeztünk, és a helyi indiánok között felkelés tört ki, barikádokkal vették körbe Huaraz városát. Elfajult a helyzet. Adtak mellénk két civil ruhás rendőrt és kicsempésztek minket. Minden lángokban állt, közben cipeltük a felszerelésünket, hiszen menekültünk a kokacserjétől és alkoholtól beállt indiánok elől.  Tudtam, hogy nem szabad utolsónak lemaradni, mert mindig azokat támadják meg. Úsztunk a jéghideg folyóban, fejünk fölött tartva a kamerákat. Maradnunk kellett, mert a repülőgépet vezető pilóta is megmakacsolta magát. Ezek azért emlékezetes órák maradnak.

Új korszak nyílt az életében, mégpedig 1997-ben. Ekkor köszöntött be, a kereskedelmi tévék más tempójú, más elvárások szerint működő világa. Ezt hogyan élte meg?

Ekkor alakult meg a TV2, ide hívtak, jókor keresett meg Tolvaj Ferenc vezérigazgató, ugyanis épp nyugdíjaztak a királyi tévénél. Így részt vehettem az első magyar kereskedelmi televízió létrehozásában, a csatornának még a műsorkezdés előtt munkatársa lettem.

Először tudományos, gyermek és ifjúsági főszerkesztőként, de néhány hét után minden olyan műsornak én lettem a gazdája, amelyik nem a hírek, vagy nem a filmek kategóriájába tartozott. Tehát az összes szórakoztató műsornak is én lettem a főszerkesztője.

Ezután közszolgálati tanácsadó voltam. Ez azt jelentette, hogy különböző környezetvédelmi, természetvédelmi, egészségügyi, vallási műsorokat gondoztam. Rendkívül izgalmas, kalandos időszak volt az életemben. Jelenleg pedig a siketek és nagyothallók számára készülő feliratozásokat irányítom, ebben van némi karitatív munka is. Nem panaszkodom, legalább ötven filmemet vetítették az évek alatt, úgyhogy az adminisztráció mellett továbbra is „képernyőképes” maradtam, sokszor hívnak ma is egy-egy műsorba szakértőnek.

Amikor nem tévézett, nem utazott, nem tanított, nem tartott előadást, pihent is?

Hogyne. Több tucatnyi könyvet írtam és több ezerre rúg folyóiratokban, napilapokban megjelent írásaim száma. Viccet félretéve, nem tudok, nem szeretek egy helyben ülni. Már az 1970-es évektől kezdve számos kisebb-nagyobb könyv írásába kezdtem, és ezek döntő többsége geológiai vonatkozású volt. Nem csak hazai, hanem sok külföldi ihletésű mű is született, Alaszkától az Egyesült Államokon át szinte az egész világot körbefoglalva. Mint világjáró geológus, magánemberként, több mint 100 ezer felvétellel rendelkezem a Föld 101 országáról. Ezen kívül 40 órányi saját kamerámmal forgatott filmet készítettem a Föld 30 országáról.

Ezt az életpályát nem igazán lehet egy-egy díjjal meghálálni. Mégis, melyekre a legbüszkébb?

Természetvédő munkámért 2007-ben a Pro Natura díjban, televíziós tevékenységemért, ugyancsak 2007-ben Pethő Sándor-díjban, 2008-ban pedig a természettudományos, televíziós munkám elismeréseként állami kitüntetésben részültem. Március 15-e alkalmából a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti keresztje kitüntetést vehettem át. Hét éve pedig a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választott.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy kint marad?

Mindig haza jöttem, hiszen itt vagyok otthon. Én már csak egy ilyen idős, lokálpatrióta maradtam, akire a védőangyalai mindig vigyáznak.

Bódy Géza