Kína szép lassan beveszi a világot – De ennek ára van

Kína szívesen segít az adósságválság felé sodródó feltörekvő országoknak, ennek az ára azonban az, hogy kulcsfontosságú infrastruktúra kínai kézbe kerül. Ahol az adósságpálya így is, úgy is fenntarthatatlan, az érintett országok csak a problémát tolják ki néhány évvel.

Törökország pénzügyi válságban van. (Részletesen itt és itt foglalkoztunk vele.) Recep Tayyip Erdogan elnök Katartól és Kínától kért pénzügyi segítséget – ígéretet kapott is rá -, ez azonban a török gazdaság strukturális problémáit nem oldja meg. A török gazdaság külföldi, dollár alapú hitelekből növekedett, ezért a líra gyengülése megdrágította a törlesztőrészleteket – és tankönyvi bankválság alakult ki.

A hitelből való növekedés azonban nem csak Törökországra jellemző. Sőt, sokkal inkább az ázsiai gazdaságoknál láthattunk erre példákat. Így a török események kapcsán felvetődik a kérdés, hogy ha ők nem bírták, akkor más, kisebb gazdasági erejű államok hogy bírják?

Az IMF helyett Kína?

Hasonló dilemma előtt áll például Pakisztán is. Imran Khan, nemrég hivatalba került miniszterelnöknek döntenie kell, hogy ismét az IMF-hez, vagy a török példát követve Kínához, vagy a gazdag öböl-menti országokhoz fordul segítségért. Pakisztán – Törökországhoz hasonlóan – az elmúlt években rendszeresen kopogtatott a Nemzetközi Valutaalap ajtaján. A lehívott hiteleket azonban nem követték szerkezeti reformok, így könnyen lehet, hogy immár a 13. IMF programot (nem) hajtják majd végre. Összehasonlításképp Törökországnak összesen 18-szor foyamodott a valutaalaphoz.

Törökországban és Kínában az adósságból finanszírozott növekedés jelentősen növelte a jólétet, emberek millió emelkedtek ki a szegénységből. Ennek azonban az volt az ára, hogy mindkét ország - Törökország sokkal inkább - egyre jobban kitett a világgazdaság, a világ tőkepiacai kilengéseinek. 

A külföldi deviza-adósság növekedése azért veszélyes, mert jellemzően az szokott előfordulni, hogy az amerikai központi bank, a Federal Reserve kamatemelése(i) nyomán megdrágul a dollár a helyi devizákkal szemben, így a dollárban felvett adósság is emelkedik. Srí Lanka és a kelet-afrikai Dzsibuti az adósságproblémákkal szembesülve nem az IMF-hez, hanem Pekinghez fordult. 

A kínai vezetés minden ilyen alkalmat felhasznál arra, hogy a glóbuszt behálózó gigantikus Új selyemút tervébe egy újabb darabkát illesszen be. Megindul a kínai tőke és gyakorlatilag átveszi a bajban lévő ország infrastrukturális fejlesztéseit. Laosz például szinte teljes egészében a kínai működőtőkétől függ.

Közgazdászok azonban megjegyzik, hogy bár Kína sokkal jobban boldogul az adósságból való növekedés hátulütőivel (alulértékelt devizájával és hatalmas kereskedelmi többletével könnyebben kivédi a dollár erősödését), ez azonban nem jelenti azt, hogy maga a modell fenntartható volna.

Persze nem minden térségbeli ország fogadja fenntartások nélkül a kínai tőkét. 

Így például a malajziai miniszterelnök 20 milliárd dollár értékű kínai beruházást függesztett fel, többek között egy nagysebességű vasútvonalat Szingapúrba. Mahathir Mohamad azzal vádolja elődjét, hogy kiárusította az országot, és hagyta annak szuverenitását odaveszni.

Mi lehet a baj a kínai hitelekkel?

Ezek az országok a rövid távon fenyegető dollár-adósságválságot hosszú távú jüan adósságra konvertálják.

Ettől azonban adósságpályájuk nem lesz fenntartható, csak eltolják a problémát néhány évre. 

Mianmarban például nagy erőfeszítéseket tesz, hogy egy a Bengáli-öbölben kínai beruházásban épülő kikötőt kicsit kisebb léptékűre vegyenek. Az eredeti beruházási szerződés 7,3 milliárd dollárra szólt, ezt megpróbálják 1,3 milliárdra csökkenteni, hogy az ország adósságpályája fenntartható legyen.

Peking mindezt úgy menedzseli, hogy közben iszonyatos belső adósságot görget maga előtt. 

Az elmúlt évtizedben globálisan kibocsátott adósság körülbelül fele kínai belső hitel – áll a Morgan Stanley befektetési bank egyik elemzésében.

Az erős dollár, mint gazdasági fegyver

Törökországban Erdogan elnök politikai választ kénytelen adni gazdasági kérdésekre, ami akár már rövid távon is visszaüthet. A török elnök azzal vádolja Washingtont, hogy háborút visel Ankara ellen, amelyben a “az erős dollár veszi át a töltények, az ágyúgolyók és a rakéták helyét”. Erdogan a globális “kamatlobbit” vádolja, amely szerint évek óta arra spekulál, hogy a török líra kamatszintje mesterségesen magas legyen. Ennek azonban az lenne szerinte az ára, hogy az alacsony kamaton alapuló gazdaság növekedés nem folytatható többé.

Kicsavart közgazdasági logika ez, de nem egyedülálló a gazdaságtörténetben. Szinte kísértetiesen hasonló mondatok hangzottak el az 1960-as és ‘70-es években a latin-amerikai válságok során.

Több más nemzetközi intézmény mellet az EBRD is figyelmeztette Ankarát tavaly év végén: “a bruttó külső finanszírozási igény, amelynek fedeznie kell(ene) a folyó fizetési mérleg hiányát és a külső adósságterheket, 2017-ben a GDP 25 százaléka. Így az ország kitett a globális likviditási helyzetnek”.

A török adósságot nemrég két nagy hitelminősítő is a bóvli kategóriába rontotta le, 

így a külföldi hitelforrások elapadóban vannak. A kormány így adóemelésekre és az irányadó kamat emelésére kényszerül, vagyis még jobban megfojtja a gazdasági növekedést – irány a recesszió. A török példa óvatosságra int az adósságból finanszírozott növekedési modellekkel kapcsolatban, legyen annak forrása akár a dollár-alapú nemzetközi tőkepiac, akár a pekingi kormány.