Magyar gazdaságpolitika és az új közgazdasági gondolkodás: egy termékeny kapcsolat kezdete

hirdetés

Mi történne, ha a sokszor a közgazdaságtan alapítójának tartott Adam Smith feltámadna és beiratkozna egy mai közgazdaságtan alapképzésre? Bár feltevésünk elsőre furcsának tűnhet, korántsem valószerűtlenebb, mint a neoklasszikus közgazdaságtan egyes makroökonómiai modelljeinek feltevései. Smith életét és munkásságát ismerve érdemes számot vetni azzal, hogyan fejlődött a mindössze alig kétszáz éves tudomány. A közgazdaságtan reformjáról szóló elemzés szerzője: Oláh Dániel, a Neumann János Egyetem tudományos munkatársa, a Makronóm felelős szerkesztője – György László, a Neumann János Egyetem docense, a Makronóm rovatvezetője.

Bár Smith első egyetemi napjára készülve valószínűleg aggódna amiatt, hogy miként érti majd meg a 21. századi brit nyelvet, az első sokk teljesen váratlan helyről érkezne. Nem találná meg a megfelelő tantermet, mert azt hinné, hogy fizikaórára tévedt. És látva a nehéz matematikai felmérő tesztet, hiába magyarázná az oktatónak, hogy az ő fejében következetes és logikus „verbális” modellek sokasága él a gazdaságról, az előadó először matematikai felzárkóztató kurzusra küldené. Noha Smith nem teljesen értené, hogy a gazdaságról miért csak egy nyelven, a matematika nyelvén lehet beszélni és hogy erre neki miért van szüksége, emlékezne arra, hogy a 18. században a fizika is egyre inkább matematizálttá vált a Newtonhoz hasonló sztárok megjelenésével.

Úgyhogy végül a kíváncsi lelkesedés győzedelmeskedne a skót közgazdászon. Miután kiigazodott a matematikai modellek kuszaságán, a haladó makroökonómia kurzuson mégis óriási csalódás érné. Rájönne, hogy egy ideális világ ideális gazdaságának újfajta filozófiája rejtőzik a differenciálegyenletek mögött, de a modellek alig mondanak valamit az őt érdeklő valós kérdésekről. Elképzelt problémákra adott elképzelt válaszok: hogyan jut vissza az elképzelt gazdaság automatikusan a tökéletes egyensúlyba.

A modellek központi fogalma az általános egyensúly, a dolgozó emberről viszont kevés mondanivalójuk van. Ahogy azzal a ténnyel is nehezen birkóznak meg, hogy a valóság nem egyensúlyi, nem lineáris, hanem sokszor előrejelezhetetlenül összetett, bonyolult, instabil. Smith akkor ábrándulna ki végleg az új módszertanból, amikor megtudná, hogy a legmodernebb, kereskedelmi megállapodások elemzéséhez használt CGE-modellek azt feltételezik, hogy a kereskedelmi egyezmények hatására a munkanélküliség nem változik meg, az állásukat elvesztő detroiti autóipari dolgozók már egy nap múlva szoftverfejlesztőként dolgozhatnak tovább a Szilícium-völgyben.

Azon pedig már meg sem lepődne, hogy a tőke és munkajövedelmek nemzeti jövedelemből való részesedését – amit ő kezdett nagy gonddal elemezni – a neoklasszikus elméletek egyszerűen kigyomlálták a közgazdaságtanból. De ha még a tőke és munkajövedelmek egyenlőtlenségeit nem is tartalmazzák a modellek, miért nem szerepelnek a jövedelmi egyenlőtlenségek a gazdaságpolitikai döntés-előkészítésben általánosan használt DSGEmodellekben?

Talán arra is rákérdezne, hogy miért feledkeznek meg a modellek a földről, mint a munka és a tőke melletti termelési tényezőről. Gazdaságunkban a földtulajdon elhelyezkedéséből eredő értéke a népességnövekedéssel együtt folyamatosan és dinamikusan nő, ami miatt a földet birtoklók egyre nagyobb járadékokra tesznek szert, amely kivonja a reálgazdaságból az erőforrásokat.

Az előadásokat követően Smith a gazdasági médiával kezdene ismerkedni. Meglepődne azon, hogy az általa ironikusan és csupán összesen háromszor említett láthatatlan kéz hasonlata a neoliberális gazdaságpolitika közkedvelt szimbóluma lett. Azt sem értené, hogy miért csak a Nemzetek gazdagsága a közismert olvasmány, míg a szintén az ő tollából származó, ugyanilyen fontos művét, Az erkölcsi érzületek elméletét már senki sem ismeri. Nem csoda, hogy mindent félreértettek – gondolná. Smith valószínűleg új könyvet írna, amelyben visszautalva korábbi műveire, elmagyarázná, hogy az önérdekkövetéssel nem ért egyet, különösen ha egy ország vezetőiről, filozófusairól van szó; a láthatatlan kéz sokszor több kárt okoz, mint hasznot; és a munkamegosztásnak igenis vannak negatív következményei egyéni és társadalmi szinten is.

Aggasztaná, hogy a neoliberális Mont Pelerin Társaság, élén Friedrich Hayekkel és Milton Friedmannal teljesen feje tetejére állította a gondolatait és egy politikai ideológia (és gazdasági érdekek) szolgálatába szegődött. Az is aggodalommal töltené el, hogy a matematika sáncai mindinkább a pozitív elemzésnek álcázott normatív értékítéletek körülbástyázására és elrejtésére szolgálnak. Technikai gyakorlatok és típusfeladatok sokasága fogadtatja el a hallgatókkal örök természeti törvényként a korábbi közgazdászok által csak szemléltetésnek szánt modelleket. Már 1874-ben Max Plancknak is hasonló gondolatai támadtak: talán a túlzott matematizálás miatt nyilatkozta, hogy számára 1874-ben a közgazdaságtan túl nehéznek tűnt, ezért inkább fizikus lett, mert az könnyebb – hiszen értelmesebb, tézisei közelebb állnak a valósághoz.

Ha a skót közgazdász tanulmányozná a közgazdasági elméletek (őt követő) történetét, rendkívül izgalmas elméleteket találna, amelyek a valóság más-más problémáira adnak magyarázatot. Ekkor már végképp nem értené, hogy miért nincs az egyetemen vita és miért hiányzik a pluralizmus az oktatott tananyagból és módszerekből. Márpedig az interjú, a kérdőívezés, a terepmunka, a történelmi kutatás, az adatgyűjtés, az ökonometria, az induktív vagy éppen a deduktív logika egyenrangú forrása a gazdasági tudás megszerzésének.

Fakeonomics: a valóság utáni közgazdaságtan

A nyugati egyetemeken egyre többen teszik fel ugyanezeket a kérdéseket és fogalmazzák meg a szükségét annak, hogy indoktrináció helyett gondolkodásra tanítás, az elmélettörténet elhallgatása helyett pedig saját közgazdászmúltunk megismerése kezdődjön meg.

Ilyen elégedetlen diákok voltak azok is, akik a 2008-as válság után Manchesterben szerveződtek meg, hogy önképző körré alakulva ismerkedjenek meg azokkal az iskolákkal, amelyekről a hivatalos képzésben sosem hallhattak volna. Új kurzusokért lobbiztak, majd megmozdulásra szólították fel diáktársaikat, hogy Nagy-Britannia-szerte, a neoliberális gazdaságpolitikák otthonában fejezzék ki elégedetlenségüket a tantervekkel, szándékosan, egyhangúlag lepontozva kurzusaikat az országos kérdőívekben. A manchesteri közgazdasági tanszék az országos felmérésben leszerepelt: a diákok azt üzenték tanáraiknak, hogy a neoklasszikus dogmák átadásánál jobban is teljesíthetnének. Azóta e diákok egységes nemzetközi hálózatba szerveződtek, és megírták az Ökonokrácia című könyvet.

Szerintük 2008 rámutatott a közgazdaságtan súlyos válságára, amely annak köszönhető, hogy a közgazdaságtan ideológiává vált saját nyelvvel, szabályokkal, intézményekkel és „papsággal”. E papság pedig szándékosan olyan nyelvet beszél, amit a legtöbb ember nem ismer: a legmagasabb szintű matematika nyelvét. Ez sok esetben teljesen öncélú és súlyosan károsítja a demokráciát is, hogy olykor veszélyes politikai programokat csomagolnak matematikai köntösbe és sosem bizonyított hatású programokat tüntetnek fel tudományosan „bizonyítottként”. Számos kormányzat válik a nyilvánosságnak elszámoltathatatlan technokrata elitté.

A közgazdaságtan azonban túl fontos ahhoz, hogy a közgazdászokra hagyjuk – szól a következtetésük. Nincsenek ezzel egyedül: 2017-ben gazdasági szakértők közös cikkben fogalmazták meg, hogy a makroökonómia visszafelé halad, és fennáll a veszélye, hogy hamarosan teljesen irrelevánssá válik. Ne az adatokat igazítsuk az elméletekhez, hanem az elméleteket az adatokhoz – érveltek, kifejtve, hogy a matematikailag elegáns és belső szerkezetében konzisztens modellek fejlesztésének vágya szintén öncéllá vált és már csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott feltételezésekkel elégíthető ki.

És bár minden modellnek, így a jó térképnek is egyszerűsítenie kell, a modern makroökonómia nem egyszerűsít, hanem mármár torzít. Mint egy rossz térkép, amellyel már sehova sem jutunk el. Azt, hogy a tudomány visszafelé halad, Paul Romer írta meg az elsők között 2016-os nagy vihart kavart tanulmányában. A Világbank azóta lemondott vezető közgazdásza szerint a makroökonómiát művelőket nem érdeklik a tények, a tudományos társadalom tagjai az ezzel való szembesülés helyett egymást védik. Szerinte minden csoport egységét hitek, normák és a tekintély tisztelete erősíti, és sajnos a makroökonómiában is létezik egy íratlan szabályrendszer, amely tiltja a legnagyobb szaktekintélyek nyilvános megkérdőjelezését.

Ez akkor sem illendő, ha a tények hamisak, ha az előrejelzések rosszak, vagy a modelleknek egyáltalán nincs értelme. „Te gyilkolsz, Bob” – mondta egy kollégája Romernek, miután felháborodásától végre szóhoz jutott: Romer ugyanis kritikával merte illetni a Nobel-díjas Robert Lucas egy tanulmányát és ezzel megtört egy régóta fennálló normát. Számos makroökonómiai modell 2008 előtt nem tartalmazta a bankokat, az adósságot vagy éppen a pénz jelenségének megértése hiányzott azokból. Feltételezték, hogy a fiskális ösztönzés elenyésző hatást gyakorol a fogyasztói költésre, hiszen ez következik a modell logikailag kényelmes feltevéseiből. Nem véletlen, hogy Romer az elméletek egy jelentős részét egyszerűen a „valóság utáni” modellnek nevezi.

A makroökonómia bukása

A kritikusok szerint a 2008-as válság idejében hiába is hallgatott volna Obama elnök a közgazdászokra.

Emlékezzünk, a Romer által kritikával illetett Robert Lucas 2003-ban már kijelentette, hogy a modern makroökonómia a gazdasági recessziók megelőzésének fő feladatát már sikerrel teljesíti – öt évvel az elmúlt hetven év legnagyobb válsága előtt. Paul Pfleiderer pedig a makroökonómiai modelleket egyszerűen olyan gondolatkísérleteknek tartja, amelyekre szakpolitikai döntéseket alapoznak. A stanfordi közgazdász részletesen ír arról, miként válnak a modellek „kaméleonná”. Ezért mondja azt Paul Krugman, hogy a közgazdászok összekeverik a szépséget az igazzal. Ricardo Caballero pedig arra utal, hogy egy DSGE makromodellt semmilyen körülmények között sem lehet elvetni, mert a modell kudarcai hatására a modellt nem elvetik, hanem „finomhangolják”. Szerinte nem finomhangolásra, hanem széleskörű kutatásra lenne szükség. Nem csoda, hogy a szakpolitika az 1929 utáni helyzethez hasonlóan 2008-ban is magára maradt és utat kellett mutatnia az egész akadémiai elitnek. Ebben a helyzetben különösen rossz fényt vet a szerzőire az a 2017-es tudományos tanulmány, amely első mondatában dilettánsnak nevezi azokat, akik nem „kedvelik” a DSGE modelleket.

A valóság utáni közgazdaságtan valós arca ez. A válságkezeléshez a modern makroökonómia alig volt képes hozzászólni, amely bár lenézően elhagyta az ódivatú és poros keynesianizmust, most jobb híján a gazdaságpolitika iránytűjévé ismét e gondolatok váltak. Hogy a makroökonómia ismét tudományként viselkedhessen, figyelnie kellene a kísérletekre, az adatokra és az elméletek tesztelésére.

Az oktatáspolitikával foglalkozó chicagói Nobel-díjas, James Heckman szerint azonban a leíró, anekdotikus bizonyítékok eleve tudománytalannak számítanak a legjobb tudományos folyóiratokban. Márpedig Adam Smith éppen azért nem értené korunk közgazdaságtanát, mert ő antropológusként tekintett az emberre, nem pedig matematikusként az általános egyensúly ideájára. Heckman szerint ezt a verbális, mégis strukturált, analógiákat és példákat is használó gondolkodást jelentősen leértékeli a szakma. Márpedig a tőzsdei idősorok strukturális változásainak és töréseinek megértéséhez szerinte egy-egy korabeli újságcikk sokkal többet segíthet, mint egy Markov-típusú rezsimváltó regresszió. A makroökonómia és a közgazdaságtan bukásának egyik fő oka a matematizálás ideológiája. A cambridge-i közgazdász, Tony Lawson már 2004-ben leírta, hogy a közgazdaságtan matematikai formába öntése közel kétszáz éves kudarcos projekt. Sőt, szerinte a heterodox közgazdaságtan is ugyanebbe a hibába esik: csak a feltevéseiken módosítanak, de a módszertani félresiklás kijavításáért keveset tesznek.

Márpedig a társadalmi valóságot nem lehet kizárólag a matematika eszközével megérteni. A közgazdaságtannak ezért, ahogy arra Keynes is utalt, a filozófiával, a vizsgált jelenségek lényegével, jellemzőivel, természetével is kell foglalkoznia, ontológiai fordulatra van tehát szükség. Ehelyett azonban a főáramú közgazdaságtan a változók közötti stabil kapcsolatokat feltételezve számos jelenséget függvényként ír le: fogyasztási, termelési, beruházási és hasznossági függvények uralják elméleti modelljeinket.

Jelképes, hogy a közgazdaságtan ma nem témája, hanem módszertana felől definiálja önmagát, míg a természettudományok képviselői azzal azonosítják magukat, hogy mi a vizsgált témájuk. Bár a fizikához való hasonlóság elérése fő célja, a közgazdaságtan ritkán tesz fel olyan kérdéseket, amelyekkel a fizikai elemzés kezdődik: mi a hő, vagy a fény természete? Az ilyesfajta kérdések segíthetnének számára annak eldöntésében, hogy mi a megfelelő módszertan egy-egy helyzetben.

A makroökonómia nem csak nyugaton, hanem Magyarországon is az ökonokrácia kiépülését szolgálta a kilencvenes években. Az akkori legmodernebb főáramú közgazdasági elméletek még egyáltalán nem vették figyelembe az intézményeket, azok különbözőségeit és azt, hogy nincsenek univerzális gazdasági sikerreceptek. Modelljeikből az következett, hogy minden ország egyforma, így minden országban ugyanúgy, ugyanazokkal az eszközökkel, ugyanolyan sikeres piacgazdaság hozható létre.

Nem vették észre, hogy a gazdaságok különbözőek, mert más problémáik, hagyományaik, intézményeik vannak. Nem vették figyelembe, hogy ami működik az egyik országban, nem működik a másikban. Magyarország ekkor még kritika nélkül fogadta el a nemzetközi intézmények – olykor meglehetősen haszontalannak bizonyuló, de így isszakmaitekintélyt parancsoló – modelljein alapuló szakpolitikai javaslatait. Az eredmény a magyar gazdaság leépülése, a foglalkoztatottság 30 százalékos zsugorodása és a fennmaradó rész jelentős mértékben külföldi tulajdonúvá válása volt, annak minden előnyével és hátrányával.

Ideológiai rabságban: a közgazdaságtan félresiklása

A hazai és a külföldi tőke, illetve a munkaerő és a tőketulajdonosok közötti egyensúlytalanságok egyaránt visszavezethetők a közgazdaságtan belső egyensúlytalanságaira. Erre, az elméletek (vagy narratívák) hatalmára utalt Paul Samuelson, amikor azt mondta, hogy „mindegy ki írja a nemzet törvényeit, ha én írhatom a közgazdasági tankönyveit”. Ma már világosan látható, hogy a globalizáció megvalósulásának módja – a munkától a tőke felé való átcsoportosítás nem előre elrendelt, természetes folyamat, hanem szakpolitikai (és hatalmi-gazdasági) döntések sokaságának eredménye.

A keynesianizmus bukásában és a neoliberális forradalomban szerepet játszott, hogy a hetvenes évek stagflációja új világgazdasági helyzetet teremtett, amire a keynesi közgazdaságtan nem volt felkészülve, így magyarázóerejét hirtelen elvesztette. Ezért merült fel a lehetőség, hogy mikroalapozottságra van szükség a jövőbeli válságok elkerüléséhez, amely az individualizmussal való filozófiai szimpátia is ösztönözhetett. A keynesi iskola belső feszültségei és ellentmondásai mellett fontos szempont volt, hogy a hidegháború két térfelén működő közgazdászok meglehetősen hasonló elveket vallottak.

A nyugati közgazdászok sokasága nem titkolt lelkesedéssel szemlélte a szovjet modellt, mint a jövőbe mutató, innovatív gazdaságpolitikai utat. Fromm, Toynbee, Heilbroner és Tinbergen legalábbis szimpatizáltak azzal az állásponttal, hogy a szovjet tervezés és a kapitalizmus a jövőben konvergálni fog egymáshoz, hiszen a szovjetek piaci reformokat vezetnek be, a nyugati országok pedig egyre inkább beavatkoznak majd a piackudarcok kijavítása érdekében.

Így végül mindkét rendszerből a legjobb elemek maradnak meg (388. o.). A hetvenes évektől azonban olyan paradigmaváltás kezdődött a tudományban, amelyet a kutatók, a nagyvállalati szektor és az amerikai politika egyszerre formált. Elméletek sora született, amelyek meglepően hasonló következtetésre jutottak: a fiskális és monetáris politika, különösen ha diszkrecionális, tehetetlen, a kormányzat gazdasági beavatkozása szinte biztosan holtteherveszteséghez (az eladók oldalán extraprofitokhoz, a vevők oldalán veszteséghez) vagy inflációhoz vezet, és legjobb esetben is semleges (legyen szó a permanens jövedelem hipotéziséről, a Ricardói ekvivalencia felélesztéséről vagy a várakozásokkal bővített Phillips-görbéről).

Piackudarcok helyett a kormányzati kudarcokat kezdték elemezni ekkor (ez a témaválasztás és kontextus alapozta meg Kornai János nyugati karrierjét is). A racionális várakozások hipotézise szerint a gazdasági szereplők tökéletesen informáltak és racionálisak, ezért átlátnak a kormány gazdaságélénkítő trükkjein. A kormányzat ezzel szemben időinkonzisztenciában szenved, ezért szabályokkal kell megkötni a gazdaságpolitikát. Piackudarcok helyett pedig létrejött a hatékony piacok elmélete. A hetvenes évektől közgazdászok sokasága fütyülte variációit ugyanarra a témára.

Ma már látható, hogy a tudományos forradalom egy neoliberális politikai-ideológiai forradalomhoz is kapcsolódott. Kenneth Arrow az amerikai, hidegháborús célok kiszolgálására létrejött kormányzati agytrösztnél, a Rand Corporation-nél, az amerikai és szovjet hidegháborús csatatér egyik főszereplőjénél alkotta meg lehetetlenségi tételét. Ez a korszak és a gazdasági tervezés egyetlen legitim nyelvén, a matematika eszköztárával – kormányzati forrásokból – bizonyította be, hogy szovjet típusú állami berendezkedés nem maradhat fenn hosszú távon. Az sem meglepő, hogy a nyugati liberális demokrácia, és vele a neoliberális gazdasági modell végső győzelmét megfogalmazó Francis Fukuyama szintén a Randhoz kötődött. A közgazdasági módszertan újításainak jelentős része – a játékelmélettől a lineáris programozásig – tehát háborús erőfeszítésekben gyökereznek, közvetlen hadi alkalmazásra, világrendek közötti rivalizálás kontextusában, állami támogatással jöttek létre. A másik fontos szellemi központ a Friedrich Hayek-féle Mont Pelerin Társaság volt, amely nem a politika, hanem az amerikai üzleti szektor befolyása alá került.

Ez a közgazdászokból és üzletemberekből álló zárt elitklub igyekezett összeházasítani a neoliberális ideológiát a neoklasszikus közgazdaságtannal, és ezért vált nehézzé a tudomány és a kimondatlan értékek elválasztása a későbbiekben. Az új globalizáció elmélyítésének törekvése a neoliberális Mont Pelerin Társaság által vallott értékeken nyugodott, célja pedig az volt, hogy a tőketulajdonosok véget vessenek korábbi, marginalizált pozíciójuknak. Ezért támogatták üzleti csoportok a neoliberális ideológiai forradalmat, létrehozva a szabad, tökéletes piac utópiáját és segítve annak meghonosodását a főáramú közgazdaságtani képzésben is.

Ebben az utópiában a kormányzat szükségtelen szereplő – pontosabban fontos feladatokat kell ellátnia intézményi karanténba zárva –, a vállalkozó pedig a gazdaság elsődleges innovátora, értékteremtője, hőse, amely a társadalom és a kormányzat feltétlen támogatását igényli. Itt jegyezzük meg, hogy a Mont Pelerin Társaság tagjai tisztában voltak azzal, hogy a klasszikus közgazdaságtanra és az Adam Smith-i láthatatlan kézre való hivatkozás paradoxon, hiszen ők Smith-szel szemben nem a piac, hanem a nagyvállalati szektor érdekeit képviselték (lásd például Mirowski, 2013). Emiatt is lehetséges egyszerre piacpárti és anti-neoliberális álláspontot képviselni, ahogy arra egyre többen rámutatnak. Ez a paradoxon jelenik meg abban is, hogy a működését stratégiai tervekre alapozó multinacionális konglomerátum, a General Motors támogatta Hayek szabadpiaci elméletét, finanszírozva annak képregényes kiadását, amelyben az osztrák közgazdász a gazdasági intézményi tervezés minden formáját elutasította, elmesélve, hogy az állam szerepének legkisebb növekedése is végül totalitárius rendszerhez vezet.

A neoliberális irányzat az üzleti érdekcsoport támogatását élvezte, ennek szimbolikus lépése volt, amikor Anthony Fisher üzletember kapcsolatba lépett Hayekkel. Fisher felkereste Hayeket és személyes tanácsot kért tőle: be akart lépni a politikába, hogy személyesen változtathassa meg a nyugat politikai jövőjét. Hayek azonban lebeszélte erről, megfordítva az érvelést: hangsúlyozta, hogy a társadalmi fejlődés a jövőben az ideák változásán keresztül érhető el. Hayek szerint először az értelmiséget kell elérni, majd a tanítókat és az írókat, alapos és meggyőző érveléssel. Ők érik majd el a társadalmi változást és alakítják át a társadalom gondolkodását, amelyre végül a politikusok reagálnak. Ennek érdekében a közgondolkodás megváltoztatására a neoliberális társaság egy több szintű elméleti épületet hozott létre (Mirowski, 2013; Hillinger, 2006).

A logikai építmény alapját Friedman pozitív közgazdaságtanról szóló módszertani tanulmánya adta. Erre a módszertani megközelítésre épülhetett csak fel a kezdetben monetarista közgazdasági elméletrendszer. A legfelső szint pedig túllép a tudományon: ez a szint az, amellyel a közvélemény és a média találkozik: ez a neoliberalizmus ideológiája. Jól jelképezi a tudományos alapozás és az ideológia összeérését Friedman, aki a chilei diktátornak személyesen adott tanácsokat, hogy neoliberális politikáit tesztelhesse, majd saját tévéműsort kapott, amelyben a neoliberalizmust népszerűsítette. Milton Friedman és George Stigler, a chicagói iskola vezetői – vállalati és politikai támogatással – megtalálták azt az új eszközt, amellyel a társadalmi gondolkodás megváltoztatható. Ez volt az agytrösztök hálózata, az azok által nyújtott ösztöndíjak és a média intenzív használata.

Az üzletember Antony Fisher 1981-ben létrehozta az Atlas Economic Research Foundation-t, amely 150 think-tanket alapított világszerte. Ezeket az intézményeket az Institute for Economic Affairs (IEA), az 1955-ben Fisher által alapított intézet mintájára hozták létre. Az intézeti hálózat kiterjedése jó példája annak, ahogyan a neoliberális gondolatkör el nem ismert kisebbségből a főáramba került. Mirowski (2013) bizonyítékai szerint a Hayek vezette Mont Pelerin Társaság a nagyvállalati szereplők felé azzal népszerűsítette önmagát, hogy minden vállalatnak be kell ruháznia a változást hozó ideák gyártásába, hiszen ezek az ideák szakpolitikai termékekké válnak végül. Hayek az „ideák viszonteladóit” akarta látni az agytrösztökben és a Fisher által megvalósított stratégia sikeresnek bizonyult. A General Motorstól Antony Fisherig számos üzleti szereplő ruházott be annak az érvnek a terjesztésébe, hogy a piac a legjobb, miközben a 18-19. századi elődök még azt gondolták, hogy a piac a legkisebb rossz.

Van élet a neoliberalizmuson túl

A fenti folyamatok hozzájárultak ahhoz, hogy a közgazdasági képzésekben egy szellemi monopólium alakuljon ki, amely nem csak elszakad a valóságtól, hanem már torzítja is azt. Ezt ismerték fel közgazdászhallgatók a nyugati egyetemeken, akik 2008 után sokat tesznek a paradigmaváltásért. A jelenlegi tudományos forradalom egy belülről jövő megújulás. Sőt, több annál, hiszen nem csak a közgazdaságtan, hanem az értelmiségi szerepfelfogás is teljesen átértelmeződik abban. A New Weather Institute és a Rethinking Economics nemzetközi diákhálózat szerint a szegénység, az egyenlőtlenségek, a környezeti válságok és a pénzügyi instabilitás korunk legfőbb problémái. Erről szól az a kiáltvány, amelyről elsőként Magyarországon az új közgazdasági gondolkodás hazai blogja, a Makronóm számolt be. A készítők szerint a közgazdaságtan nem segít kellőképpen a döntéshozóknak e kihívások megoldásában, és ennek több oka van.

Egyrészt, a közgazdaságtanban egy egészségtelen szellemi monopólium jött létre. A neoklasszikus közgazdaságtan uralja az oktatást, a kutatást, a szakpolitikai tanácsadást és a nyilvános vitákat. Sok más irányzat marginalizált helyzetben van annak ellenére, hogy hasznos tanácsokkal szolgálhatna a döntéshozóknak. A szerzők szerint nem arról kell vitatkozni, hogy melyik elmélet jobb, egyszerűen több vitára lenne szükség, az viszont nincs a közgazdaságtanban. Másrészt, bár a neoklasszikus közgazdaságtan fontos történelmi eredményeket adott és napjainkban is hasznos, sok lehetőség lenne a fejlesztésére, például úgy, hogy más tudományokkal lép kapcsolatba. Végül, szerintük a főáramú közgazdaságtan képtelennek bizonyult az önkorrekcióra, így egyre inkább hitvilágként, mintsem tudományként fejlődött. Túl gyakori, hogy amikor az elmélet és a bizonyítékok szembe kerülnek, akkor az elméletek megóvása érdekében a bizonyítékokat hagyjuk figyelmen kívül.

A kiáltvány készítői ezért bemutatják 33 „követelésüket”, amelyek egy vitára szóló felhívást jelentenek a világ közgazdászai számára. A kiáltvánnyal arra utalnak, hogy az ortodox közgazdaságtan olykor már-már vallásos hitként működik a társadalomban, és a bonyolult matematika segítségével misztifikált tudomány „mindentudó” papjai nem mennek az emberek közé, miközben a mindenkit érintő döntéseket rejtett értékítéletekkel alapozzák meg. A reformot követelő közgazdászok ezért decemberben kiszegezték tételeiket a London School of Economics ajtajára is. A kiáltványhoz azóta 65 közgazdász csatlakozott.

A korábbi, egyes gazdasági szereplők által dogmákká változtatott feltevések megkérdőjelezése segíti majd a verseny, a sokszínűség és a nyitottság egyensúlyának helyreállítását a közgazdaságtanban.

A neoliberalizmus magyar tanítványai

Magyarország már a rendszerváltoztatás előtt élen járt a piaci reformokban, így például elsők között fordult hitelért nemzetközi szervezetekhez és a piacgazdaság intézményrendszerét is térségbeli vetélytársainál gyorsabban építette ki.

A gondolatok áramlása is meglehetősen könnyűvé vált, így nálunk már a rendszerváltoztatás előtt létrejött a neoliberális politikákkal azonosuló közgazdászelit. Sajnos azonban a közgazdászelit összességében nem rendelkezett kiegyensúlyozott képpel a piacgazdaságról, hiszen elfogadták a kor ideológiáját, egy tudományos színben feltüntetett társadalmi elméletet. Ennek is köszönhető, hogy a magyar gazdaság vált a leginkább eladósodott, külföldi tulajdonú gazdasággá az 1990-es évek során és a kétezres években visszatért a szocializmusbeli adósságvezérelt növekedés. Az elméletek egyensúlyának felborulása a munka és tőke, a külföldi és hazai tulajdon, de még a közpénzügyek terén is egyensúlytalansághoz vezetett.

A privatizáció, a dereguláció és a liberalizáció Magyarországon is épp ugyanúgy a tőkeerős nagyvállalatokat szolgálta, mint a neoliberalizmus szülőországaiban, azzal a különbséggel, hogy hazánkban itt még kevésbé hazai vállalatokról volt szó. A hazai ipar összeomlott, az ország elvesztette külső és belső piacait, a munkahelyek 30 százaléka megszűnt a GDP pedig 20 százalékkal visszaesett, ráadásul az infláció is növekedni kezdett. Magyarország ráadásul épp akkor kezdett leszakadni a térséghez képest növekedési rátáját tekintve, amikor az unióhoz csatlakozott, és ebben nagyrészt a kor gazdaságpolitikája a felelős. A belső egyensúlytalanságokat jelezték az alacsony bérek, az alacsony foglalkoztatottság, a duális adó- és gazdaságszerkezet, illetve a magas és növekvő államadósság. A külső egyensúlytalanságra utalt a fenntarthatatlan pénzügyi pályát eredményező tulajdonosi szerkezet és a jelentős forráskiáramlás.

E problémák hatására a növekedési ráta és a beruházási ráta is lemaradt a visegrádi országok mögött és a világgazdasági aranykor a magyar gazdaságpolitikában az elveszett évtizedként jellemezhető. Magyarország gazdasági értelemben kilépett a visegrádi országcsoportból és belépett a mediterrán országok klubjába. Magyarország ezért 2010 után rákényszerült, hogy újraértelmezze a válsághoz vezető gazdaságpolitikát, mivel azok mögött elméleti hiányosságok is rejtőztek. A magyar gazdaság sérülékenységének drámai növekedése a rossz feltevésekre építő elhibázott gazdaságpolitika eredménye. A globális válságról ez szintén elmondható. Míg utóbbit nem lehetett volna megelőzni, előbbit el lehetett volna kerülni. A szakpolitikát befolyásoló hazai közgazdászok többsége a főáramhoz hasonlóan a (deviza)adósságot válságok előidézője helyett kölcsönösen előnyös, egyszerű piaci tranzakciónak értelmezte. Iparpolitika helyett a komparatív előnyökön alapuló szabad kereskedelemben és munkamegosztásban hittek.

Nem rendelkeztek állásponttal a munka és a tőke közötti egyensúlytalanságok tekintetében, így óriási adócsökkentésekkel támogatták a kínálati oldalt és a leggazdagabbakat, növelve az egyenlőtlenségeket. Azt gondolták, hogy a több százezer inaktív felnőtt saját akaratából nem dolgozik, félreértelmezett jóléti állami felfogásuk szerint e csoportot feltétel nélküli jövedelmekkel azonban támogatni érdemes. A jövedelempolitika nem ismerte fel a munkajövedelmek arányának csökkenését és az abból következő szociális és reálgazdasági problémákat, éppen ezért a minimálbért sem emelte jelentősen.

Természetesen 2010 előtt is voltak ettől eltérő hangok, de a gazdaságpolitikai stratégia fentebb részletezett irányvonalai egy végletesen neoliberális gazdaságfilozófiára épülő megközelítést tükröztek. A kettős válság miatt a magyar gazdaságpolitikának 2010 után új és eddig járatlan útra kellett lépnie. Az újszemléletmód megkérdőjelezte a válsághoz vezető utat alátámasztó vélekedések és elméletek helyességét. A közgazdasági közvélemény eközben általában az üzleti szektor álláspontját hangoztatta éstette magáévá, továbbra is megfeledkezve a munkát vállaló széles rétegek érdekeiről és reáljövedelmeiről.

Miközben 1980 és 2010 között 78 százalékkal nőtt a magyar GDP reál értelemben, a nettó bérek csupán 7 százalékkal. Bár a gazdaságpolitika új utakat keresett, ebben támogatást és ötleteket nem kapott a közgazdász-értelmiségtől. A számos gazdaságpolitikai problémára csak a „strukturális reform” kifejezéssel válaszoló magyar közgazdászok továbbra is téves feltevéseken alapuló diagnózist hangoztattak. Amikor a kormányzat külső segítség nélkül kerülte el a közpénzügyi összeomlást és teljesen új, belső erőforrásokon alapuló, „bérvezérelt” növekedési modellt igyekezett kialakítani a tőketulajdonosok közteherviselésbe való bevonásával, a neoliberális elvekkel azonosulók továbbra is az üzleti szektor egyes szegmenseire jellemző panaszkultúrával azonosulva vetítették előre a gazdasági növekedés lassulását.

Emögött a neoliberális ideológia nagyvállalati szektorral kivételező megközelítése rejtőzik, amely e cégeket tartja munkahelyteremtőnek, miközben a középosztálybeli fogyasztókról megfeledkezik. E gondolatkör az, amely figyelmét a tőzsdeindexeken tartja, összetévesztve azt a reálgazdasággal, és a reálbéreket már jóval ritkábban említi, és ha igen, akkor is inkább költségelemként.

Ezzel szemben a főáramú közgazdaságtant és a kapitalizmust jól ismerő kutatók olyan reformpontokat tűztek ki a London School of Economics ajtajára, amely nagyon sok elemében megegyezik a hazai gazdaságpolitikai fordulattal és még ha esetenként szándékolatlanul is, de követi azt. A pontok, emlékeztetve a közgazdasági elméletek történetére, ismét megjelenítik a politikát a közgazdaságtanban.

A belső megújulás igénye több szempontból is olyan irányba mutat, amely jobban segítheti az emberhez méltó életkörülmények megteremtését, márpedig a reformerekkel egyetértésben a hazai gazdaságpolitikának is ez a célja. Ehhez vissza kell térnie a politikai gazdaságtannak. Ez azt is jelenti, hogy a gazdaság végső céljáról a társadalomnak, pontosabban a társadalom tagjainak megbízásából a politikának és nem az elméletalkotóknak kell döntenie. A gazdaság végső célja mindig politikai és arra a kérdésre válaszol, hogy hogyan akarunk egy társadalomban élni, ezért a társadalmat alkotó állampolgárokat kell a gazdaság céljáról megkérdezni.

A közgazdaságtan nem lett gazdagabb az értékek elrejtésétől, az „értéksemleges”, leíró módszertan imperializmusától, hanem elvesztette az emberek bizalmát. Fel kell hívni rá a figyelmet, ha például egy kereskedelmi modellben rejlő feltevések miatt az adott modell a hatékonyság javítására helyezi a hangsúlyt és ettől várja az emberhez méltó életkörülmények javulását, amelyet tapasztalati tények nem, vagy csak csekély mértékben támasztanak alá. Azt is ki kell nyilvánítani, hogy egy gazdasági mérőszám mit tart értéknek: így tesz a Világgazdasági Fórum inkluzív növekedés indexe, amely szemben a GDP-vel azt értékeli, ha a gazdasági növekedésből az állampolgárok is részesülnek. A magyar gazdaságpolitika is kinyilvánítja az értékeit amikor munkaalapú társadalomról beszél, és célul tűzi ki, hogy egymillió fővel többen dolgozzanak a munkaerőpiacon. 2017 végén azt tudjuk mondani, hogy a foglalkoztatás és a bérek területén az új közgazdasági gondolkodás szellemében az egyensúly felé történt elmozdulás a magyar gazdaságban. A külföldön rezidenseket is beleszámítva mintegy 800-850 ezer fővel több magyar dolgozik 2017-ben, mint 2010-ben.

A nettó reálbérek családi adókedvezményekkel együtt 2010 óta reálértéken 36 százalékkal nőttek, a négy évtized alatt 53 százalékról 22 százalékra zsugorodó bérhányad a 2010-es fordulatot követő hét év alatt 8 százalékponttal 30 százalékra emelkedett. A gazdaságpolitika bonyolultsága miatt is üdvözlendő, hogy a gazdaságpolitika egyszerűsített jelszavakban is megfogalmazza céljait, így jön létre a politikai gazdaságtan szellemében egy demokratikusabb gazdaságpolitika, hiszen ezáltal válik könnyűvé a gazdasági szereplők számára annak eldöntése, hogy támogatják-e az adott politikát vagy sem. A 33 reformpontot megfogalmazók szerint a GDP-növekedés célként való kitűzése csak egy, önkényes politikai értékválasztás a végtelen más lehetőség közül.

A gazdaságpolitika dönthet úgy is, hogy az inkluzív növekedési indexet figyeli céljaként, amely a reálmedián-jövedelmeket, a szegénységi rátát, az egyenlőtlenségeket és a fenntarthatóságot is bevonja a mérőszámba. Magyarország például 74 fejlődő ország közül a második helyezett a Világgazdasági Fórum bevonó növekedést mérő indexének rangsorában. A rangsorban az is jól látszik, hogy az országok GDP-helyezése és IDI-helyezése sokszor meglehetősen eltér egymástól. A megközelítésmódok mögött éles érdekellentétek húzódnak: a Bank of America elemzője például azért minősítette le a Chipotle étteremláncot, mert az nem tudta kellőképpen csökkenteni a munkaköltségeket.

Az új közgazdaságtani gondolkodás szerencsére nagyobb figyelmet fordít a reálbérekre. Az új gazdaságpolitika a társadalom legszélesebb rétegei szempontjából azonosítja a szakpolitikai problémákat és kimondott értékeire építve fogalmaz meg állításokat a világról. Az egyrészt-másrészt világnézetet a szakpolitikai döntéselőkészítésre hagyja, de gazdaságpolitikai céljaiban egyértelműen állást foglal. A 33 tézist kifüggesztő reformereknek abban is igazat adhatunk, hogy a gazdaságpolitikának meg kell szabadulnia a pálya kiegyenlítését különböző részérdekekből követelő vélemények szorításától. Ha a gazdaságpolitika kimondta az értékeit és megválasztotta eszközeit, akkor azt is tudja, hogy milyen szögben, merre lejtő pályát kíván létrehozni. A reformerek pontjai abban is visszhangozzák véleményünket, hogy nem léteznek univerzális, minden országra alkalmazható növekedési modellek. Az ezt feltételezők a gazdaságokat végletesen eltorzítva, intézmények, normák, kultúra és történelem nélkülszemlélik, az előbbi tényezőket elhanyagolhatónak tartják.

Bár lehet, hogy ez a washingtoni konszenzust megalapozó egységes sikerrecept következik a matematizált főáram DSGE-modelljéből, az anekdotikus, történelmi és statisztikai információk segítenek árnyalni a képünket és leírni, hogy miként működik valójában egy adott piaci rendszer. A nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Washington vagy a Dimitrov-tér elefántcsonttornyaiból nézve azonban úgy tűnt, hogy az egyetlen, igazi mesebeli kapitalizmus minden nemzethez elvihető. A reformerek javaslatai az egyenlőtlenséggel kapcsolatban is megerősítik korábbi álláspontunkat. Az új közgazdaságtannak fel kell adnia a Bowley-törvényt, amely évtizedeken keresztül feltételezte, hogy a bér- és tőkearány állandó és változatlan. Ezzel kapcsolatban számos hazai közgazdásznak nincs is álláspontja. Bár a marxizmust nem ismerő liberális szociológusok és közgazdászok ezért marxizmust kiálthatnak és a vitát összetéveszthetik az elméletek címkézésével, a postkeynesi iskola szerint például a bér- és tőkearány változásainak reálgazdasági hatásai vannak. Az új közgazdasági gondolkodás a valóságra reagálva úgy véli, hogy az egyenlőtlenségek nem szükségszerűek és végképp nem „ösztönzik” az innovációt és a növekedést a jelenlegi körülmények között.

Veszélyes dogma, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségeknek a kapitalista gazdaság fejlődésével párhuzamosan, kezdetben szükségszerűen növekednie kell. Ami a neoliberális gondolkodók szemüvegén keresztül baljós államosítás, az valójában nem a hayeki szolgasághoz, hanem az egyensúlyhoz vezető út. A neoliberális magyar közgazdászok számára az innováció a szabad kereskedelem és piac érdeme, az új közgazdasági gondolkodás viszont kimozdulva a gazdaságtörténeti vizsgálódások szférájába, észreveszi, hogy az innováció mindig az állami és magánszektor együttműködésével jön létre. Az amerikai kormányzat például nem csak a hidegháború gazdaságelméleti innovációinak megszületését támogatta, hanem az összes olyan újítást, amelynek köszönhetően az iPhone-hoz hasonló termékek megszülettek. (Az iPhone szinte összes innovációja, a mikrochip, a mobilnet, az érintőképernyő, a SIRI, állami fejlesztés eredménye.) Csak az államnak van hosszú távú szemléletmódja és képessége arra, hogy az erőforrásokat olyan újítások támogatására biztosítsa, amelyeket a magánszektor csak később, vagy sosem hozott volna létre – mutatta meg többek között Mariana Mazzucato.

Végül, ahogy a gazdaság teljesítményét, úgy a közgazdászok teljesítményét is különböző elvek alapján ítélhetjük meg. Támogatjuk azt a véleményt, hogy a közgazdászoknak – ahogyan azt Keynes is megfogalmazta – a matematikában, az etikában, a retorikában, a filozófiában vagy a politikában is jártasságra kell törekedniük. A közvéleménnyel való kommunikáció hozhatja csak helyre a közgazdaságtan megítélésének drámai romlását. Bátorítani kell a társadalomtudóst és a közgazdászt, hogy az állampolgárok számára is érthető módon fogalmazza meg véleményét arról, hogy hogyan akarunk élni. A reformerek 33 pontja e téren jelenti a legfontosabb újítást a korábbi ideológiai megközelítéshez képest: nem absztrakt célok és jólétünk közötti elméleti összefüggésekből vezeti le megkérdőjelezhetetlen szakpolitikai következtetéseit, hanem a célok kijelölése kapcsán társadalmi vitára és konszenzusra buzdít, a gazdaságra, mint a társadalom alrendszerére tekint és általában az emberhez méltó életkörülmények nézőpontjából vizsgálja a gazdaságot és nem az elefántcsonttoronyba zárt tudomány saját szókészletéből kiindulva. Összefoglalva, az elméletek ideális esetben a lényegre rávilágítva segítenek megérteni egy adott társadalmi-gazdasági berendezkedés működését, hozzásegítik a döntéshozókat a problémák pontos diagnózisához és a megfelelő gyógymódokhoz.

A valóság viszont ennél összetettebb.

Az elméletek, sokszor bármennyire is az objektivitás céljával készülnek – nem beszélve arról az esetről, amikor már eleve érdektől vezérelve torzulnak –, nem függetleníthetők az általuk leírni szándékozott kor hatalmi-gazdasági erőterétől. A hatalmi gazdasági szereplők pedig olyan társadalmi-gazdasági rendszereket hoznak létre, amelyek az ő érdekeiket is képviselik, és e rendszereknek része a tudomány világa is. Nincs is ezzel baj, amíg e rendszerek működtetése során a társadalmi rend biztosítható, a gazdaság fejlődik, és az emberhez méltó életkörülmények terén javulás mutatkozik.

Egészen addig ezek az elméletek nem ideológiák, hanem evidenciák, a valóság leírásának, a valós problémák diagnosztizálásának hiteles eszközei. Csakhogy ahogyan megváltozik a kontextus, ahogyan az éppen uralkodó hatalmi-gazdasági szereplők által létrehozott rendszer újszerű problémákat hoz létre, nem biztos, hogy az éppen irányadó elmélet, értelmezési keret képes megőrizni funkcióját. Abban a pillanatban dogmává silányodik, lejár a szavatossága. Ez történt a közgazdaságtannal is. Elveszítette relevanciáját és ideológiává silányodott. Itt az idő, hogy újraértelmezzük.

Az esszé az alábbi elemzésekre épít:

György, László (2018): Egyensúlyteremtés – A gazdaságpolitika missziója. Századvég Kiadó.

Hillinger, Claude (2006): Science and Ideology in Economic, Political, and Social Thought. Munich Discussion Paper No. 2006-35. Department of Economics, University of Munich.

Online: https://epub.ub.uni-muenchen.de/1246/1/001_Science.pdf (2017.06.13.) Lawson, Tony. (2004): Modern Economics: the Problem and a Solution, in Edward Fullbrook
(szerk.): The Student’s Guide to What’s Wrong with Economics, Anthem Press, pp. 21-32.

Matolcsy, György (2015): Egyensúly és növekedés. Kairosz Kiadó.

Mirowski, Philip (2013): Never Let a Serious Crisis Go to Waste. How Neoliberalism Survived
the Financial Meltdown, Verso, London

Oláh, Dániel (2018): A neoliberalizmus mint politikai program létrejötte és megvalósításának
elemei: egy elmélettörténeti narratíva. Pénzügyi Szemle (szerkesztés alatt).