Merkel – közeleg a bukás, de még van lehetőség a dicső búcsúra

Valahol a szíve mélyén ő is tudja, hogy már rég abba kellett volna hagynia. Németországnak változásra van szüksége.

Egy német fotós, Herlinde Koelbel a Hatalom útjai című sorozatában évekig fényképezte és videózta a német politika alfahímjeit: például Gerhard Schröder kancellárt, Joschka Fischer külügyminisztert. Aktuális politikai kérdéseket tett fel nekik és lefotózta a reakciókat. A sorozatokon jól látszik felemelkedésük és népszerűségvesztésük egyaránt. Vastag szivarok, drága öltönyök, önelégültség vagy éppen csalódottság látszik a képeken. A Merkelről készített felvételek azonban meglehetősen egyhangúra sikeredtek.

A német kancellár óvatos, nyugodt, kissé félszeg - hű maradt önmagához az elmúlt évtizedek során. Karrierje során kínosan ügyelt arra, hogy a hatalom csapdáit elkerülje.

Még az 1990-es években mondta Koelbl-nek, hogy nem szándékozik túl sokáig a csúcson maradni. “Nem szeretnék élőhalottá válni, ha egyszer abbahagyom a politikát”. Ekkor karrierje már felfelé ívelt, a német kereszténydemokraták, a CDU főtitkára volt.

Valahol a szíve mélyén ő is tudja, hogy már rég abba kellett volna hagynia. A kancellár interjúiban gyakran beszélt arról, hogy van élet a politikán túl is. Persze semmi nagyvonalúra nem kell gondolni, az nem illene hozzá. Falusi ház, sütemények, közben Wagner operák.

Sajnos azonban nem tudta, hogy mikor kell abbahagyni. Hivatalban van 13 éve, ami a saját sztenderdjei szerint is túl sok. S ami még rosszabb: árnyéka immár saját korábbi önmagának. Immár nem egy kormányt vezet, hanem egy rogyadozó, nehezen összetákolt koalíciót próbál meg így-úgy egyben tartani.

Nevetségessé teszi magát. Jó példa erre a közelmúltban történt eset, amelynek a végén menesztette hivatalából Hans-Georg Maaßent, a német belbiztonsági szolgálat vezetőjét. A chemnitzi terror utáni tüntetésekről a német sajtó és maga Merkel is azt kommunikálta, hogy annak során szélsőjobboldali csoportok “levadászták” a városban élő külföldieket. Maaßen később megkérdőjelezte az erről szóló videók hitelességét. A koalíciós partner szociáldemokraták azonnal a fejét követelték, az őt delegáló bajor CSU – a CDU szövetségese – azonban kiállt mellette. Kezdetben Merkel is, aztán később félve a koalíció felbomlásától engedményt tett a szocdemeknek és kirúgta Maaßent. Meglehetősen kínos magyarázkodásra kényszerült az eset után.

Nem sokkal később, saját pártja, a CDU is ellene fordult. A parlamenti frakcióvezető választáson nem Merkel jelöltjét és bizalmasát, a frakciót több mint 10 éve vezető Volker Kaudert választották meg, hanem annak helyettesét, a gyakorlatilag ismeretlen Ralph Brinkhaust.

Talán van olyan szeglete még a világnak, ahol Merkel saját magáról kialakított képe, mint a világ egyik legnagyobb hatalommal bíró asszonya és a liberális értékek őrzője él még az emberekben, de az is biztos, hogy ez nem Berlin. 

Az egyik legnagyobb német napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, amely egyébként a CDU úgymond házi lapja, “béna kacsaként” aposztrofálta a kancellárt a közelmúltban. Günther Oettinger, aki szintén CDU-s politikus, s az Európai Bizottság költségvetési tervezésért felelős biztosa nemrég szintén ezt a kifejezést használta rá.

A német kancellár pontosan olyan helyzetbe került, amelyet karrierje során kínosan igyekezett elkerülni. Beszorult koalíciós partnerei közé, mozgástere egyre szűkül.

Visszatekintve egyre világosabb, hogy Merkelnek harmadik kancellári ciklusa után kellett volna távoznia a német és az európai politika színpadáról. A 2013-as választási győzelem után hatalma csúcsán volt. Biztonságban és megerősödve vezette ki Németországot a globális pénzügyi válságból és az azt követő euró krízisből. Könnyednek és magabiztosnak látszott, a németek pedig nyugodtak voltak, hogy jó kezekben van az ország. Szerették a pragmatizmusát, azt, hogy kerüli a hangzatos politikai szólamokat. Kedvelték, hogy a fizikus végzettségű Merkel nem próba-szerencse alapon politizál, hanem apró lépésekben, nyugodtan vezeti az országot. Értékelték benne a higgadtságot és a racionalizmust.

Saját kvalitásain túl azonban más is a kancellár malmára hajtotta a vizet. Amikor átvette a hatalmat, a német konzervativizmus válságban volt. Némi, a gazdasági liberalizmus terén tett kísérletezést követően gyorsan rátalált az útra: balra fordult. Úgy fogta ki baloldali ellenfelei vitorlájából a szelet, hogy az ő ötleteiket valósította meg.

Így például bevezette a minimálbért, megszüntette a kötelező sorkatonai szolgálatot, bezáratta a német atomerőműveket. Az igazi konzervatívok gyűlölték ezért. 

De politikai szempontból megerősödött, elfoglalta a közepet, ami bőségesen kárpótolta ezekért a veszteségekért. Vagy legalábbis ez akkor úgy tűnt.

Aztán jött a nagy váltás, 2015. nyara. Jöttek a menekültek, a migránsok. A nagy nyomás alatt a kancellár hosszú távú döntést hozott – ami azóta is kísérti. Kinyitotta a német határokat, amelyeken aztán hónapokig engedték át a menekülteket. Hogy ez hiba volt-e, és ha igen, milyen hosszú távú következményekkel jár, az majd kiderül. Az azonban biztos, hogy a döntéssel saját korábbi, az idő próbáját kiállt vezetési elveit dobta sutba.

Dirk Kurbjuweit, egyik életrajz írója szerint Merkelnek különleges tehetsége van ahhoz, hogy üzeneteit, döntéseit úgy csomagolja be, hogy a következmények ne rá hulljanak vissza, az emberek ne őt okolják az esetleges rossz következményekért. Híres kijelentése, a “Wir schaffen das”, a “Megcsináljuk!”, ami azt jelenti, hogy Németország képes lesz integrálni a migránoskat, nagyon nem merkeli mondat volt. Irreális elvásárokat fogalmazott meg. Szintén saját, korábbi karakterétől idegen nyilatkozat volt az is, amikor egy tévéinterjúban azt mondta, hogy a menekülteket nem lehetett volna megállítani.

Talán azt akarta csak sugallni, hogy Németország különösen nehéz helyzetben volt és ebben csak a rossz és a kevésbé rossz között lehetett volna választani. De amit valójában közölt, az nagyon nem ezt közvetítette. A választók felé az üzenet ennyi volt: Merkel kormánya elvesztette az ellenőrzést Németország határai felett. Az erdmény: sokk.

Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszter, az amerikai külügyi doktrína meghatározó alakja Merkelt saját korának tökéletes kifejeződéseként írta le. Ez többé már nem igaz. A migránsválság nyomán Merkel megváltozott, és az idők is megváltoztak. A Merkelről a nyilvánosságban kialakult kép – józan, munkabíró, technokrata – elvesztette varázsát. A kancellár regnálásának első szakaszában a társadalmat leginkább a gazdaság foglalkoztatta. Így Merkel arról beszélt, milyen intézkedéseket kell  hozni annak érdekében, hogy az ország jóléte megmaradjon az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban. Ma azonban más érdekli a választókat. A jobboldal dühös a beáramló menekültek miatt. A bal pedig a populizmus ellen fegyverkezik. Merkel azon képessége, hogy a pártok fölé tudott emelkedni – amelyet a legtöbb német nagyra értékelt – mára kellemetlen kötelezettséggé vált.

A szociáldemokratákkal kötött újbóli nagykoalíciót az egyik oldalról az elégedetlen konzervatívok mérgezik, akiket az erősödő szélsőjobb tart nyomás alatt. A másik oldalról a szocdemek lázadoznak, őket meg az erősödő szélsőbal fenyegeti. Merkel meg ott áll a kettő között és többé már nem képes uralkodni rajtuk.

Az értékválságok korát éljük, a szavazók tudni akarják, hogy a hagyományos pártok milyen értékek mellett állnak ki. Ebben a helyzetben nem működik a német politika hosszú évtizedes gyakorlata, amelyben a konzervatívok és a szociáldemokraták a függöny mögött, kétoldalú megbeszéléseken simították el konfliktusaikat – kompromisszmokkal. A szavazók nyilvános vitákra, nyilvános iránymutatásra várnak, amit nem kapnak meg a Merkel által vezetett nagykoalíciótól.

Ma még a német állam maga Merkel (L’état c’est Merkel). De vajon meddig?

A kancellár ugyanazt a hibát követte el, mint nagynevű elődei: túlbecsülte saját fontosságát. 

Konrad Audenauer és Helmut Kohl – Németország talán legkiválóbb háború utáni kancellárjai – egyaránt azt gondolták, hogy “bárki, aki olyan kiválóan vezeti az országot, mint ők, annak azonosnak kell lennie az állammal” – írja Kurbjuweit. “Nem vettek tudomást arról, hogy vannak náluk jobb jelöltek is, így elmulasztották, hogy időben lépjenek ki a politikából”.

Ma már ott tarunk, hogy Merkel saját emberei  is – akik oly hosszú időn át lojálisak voltak hozzá – változásra vágynak. A CDU új frakcióvezetője például közölte, hogy a “nyugodtság és a stabilitás” – vagyis Merkel módszere -, immár nem hatékony politika. A konzervatívok, ha forradalomra nem is, de megújulásra bizonyosan vágynak.

A kancellárnak ebben a helyzetben látnia kellene, hogy a dicső búcsú ideje még nem úszott el teljesen. A németek még értékelik, tisztelik. Nem olyan teljeskörűen elfogadott, mint egykor volt, de a népszerűségi listákon még mindig elég jól szerepel. A Welt am Sonntag című vasárnapi lap megkérdezte olvasóit, hogy mire a legbüszkébbek Németországban. Berlin, Mercedes, Merkel – állt össze a vezető hármas.

Merkel népszerűségének megmaradásában szerepet játszanak a múlt sikerei. A baloldalon sokan nem felejtették el, amit 2015-ben tett. Mások talán attól tartanak, hogy ha távozását az instabilitás korszaka váltja majd fel.

A németeknek – és persze magának Merkelnek is – rá kell jönniük arra, hogy az országnak változásra van szüksége. Ennek a legkönnyebb módja egy választás, akár egy előrehozott választás lenne. Talán a konzervatívoknak is jót tenne, ha ellenzéki pozícióban tudnák rendezni soraikat. Az is lehet, hogy elég lenne a mostani koalíciónak egy másik vezető.

Bárhogy is nézzük, Merkelnek fel kell készülnie arra, hogy milyen is az élet a kancellári hivatalon túl. Például egy búcsúbeszéd tökéletes kezdete lenne ennek. Elmagyarázhatná benne, hogy miért kell korábban távoznia, hogy nincs már elég erő benne az ország vezetéséhez. Aztán irány a falu, a sütemények és a Wagner operák.

Aztán, ha hiányzik neki a nagypolitika, pár hónappal később folyamodhatna valamilyen pozícióért Brüsszelben, vagy elmehetne az ENSZ-hez New York-ban. Nincs kétség azzal kapcsolatban, hogy ne kapná meg a munkát.

(Az írás Konstantin Richter blogja alapján készült. https://www.politico.eu/blogs/berlin-calling/)