MOST MEGTUDHATJA, HOGY A JAPÁNOK MIÉRT DOLGOZZÁK HALÁLRA MAGUKAT

A szigetországban olyan sok túlórát vállalnak az emberek, hogy évente ezrek halnak bele a feszített munkatempóba. Ráadásul a gyerekvállalások száma is folyamatosan esik. Mégis milyen jövő elé néz a felkelő nap országa?

A japán közszolgálati tévécsatorna riportere Miwa Sado mindössze 31 éves volt, amikor belehalt a kimerültségbe. A szervezete már nem bírta a havi 159 órányi túlórát. Japánban sajnos rengeteg hasonló esetre kerül sor: olyannyira, hogy a ’70-es évek óta külön szavuk is van a munkával kapcsolatos váratlan halálesetekre. A „karosi” kifejezést nem csak akkor használják, ha egy alkalmazott a kimerültség miatt stroke-ban vagy szívelégtelenségben meghal, hanem akkor is ha valaki nem bírva a munkával járó strapát, önkezével vet véget az életének.

Japánban a „karosi” egy átlagos évben 2-3 ezer áldozatot szed. A tragédiák többsége azonban nem kap sajtónyilvánosságot.

A miértekre egyszerű a válasz: ha bebizonyosodik, hogy egy áldozat vesztét a munka okozta, akkor a foglalkoztatót kártérítésre lehet kötelezni. Épp emiatt a vállalatok az ügyek többségét igyekeznek a szőnyeg alá söpörni.

De ahhoz, hogy a jelenséget igazán megértsük vissza kell hajtani a naptárt egész az ’50-es évekig. Josida Sigeru, aki a vesztes háború után 7 évig volt Japán miniszterelnöke egyetlen fő célt tűzött ki maga elé: újjá akarta építeni az ország gazdaságát. Arra sarkallta a nagyvállalatokat, hogy a dolgozóiknak biztos nyugdíjig szóló pozíciókat adjanak, cserébe az alkalmazottaktól nem kértek mást csak a hűségüket. A rendszer működött: Japán a világ harmadik legnagyobb gazdasága lett. Ezért azonban óriási árat fizettek. Mert mit is jelentett a japán embereknek a hűség? Például azt, hogy a munkanap végezte után szerintük illetlenség hazamenni. Az igazán jó dolgozó még órákra bent marad, a fizetett szabadságát pedig ki se veszi. A vállalatok nem csak hogy megszokták az efféle lojalitást, de a túlórákat már el is várják, annak ellenére is, hogy a statisztikák szerint a kimerült emberek a nap végefelé már nem is produktívak.  

Sajnos ez a téma olyan Japánban, mint az Egyesült Államokban a fegyvertartás korlátozása: ha fény derül egy tragédiára sokat beszélnek róla, de a politikusok nem tesznek semmi érdemit. A kormány részéről nemrég például felmerült, hogy meg fogják büntetni azokat a vállalatokat, amelyek engedik, hogy a dolgozóik havi 100-nál is több túlórát vállaljanak. De ha a tervezet zöld utat kap, az akkoris olyan lenne, mint halottnak a csók. Hisz nem egy öngyilkosságnál kiderült, hogy az áldozat abba rokkant bele, hogy havonta 70-80 órával többet dolgozott az elvártnál. Magyarán a limitet sokkal lejjebb kéne vinni.

Szerencsére azért vannak nagyvállalatok, amelyek nem ölbe tett kézzel várnak a szabály-változásokra és inkább saját kezükbe veszik az ügyet.

Az egyik tokiói informatikai cégnél például a sokat túlórázó dolgozóknak egy lila „szégyen-köpenyt” kell viselnie.

Az ötlet első hallásra megmosolyogtatóan hangzik, a társaság beszámolója szerint azonban az eljárásuk roppant hatásos volt. Egy másik csoportnál este egy drón jár körbe az irodákban és zenével emlékezteti a dolgozókat arra, hogy ideje hazamenni. Sok helyen azonban a hasonló húzások csak egyszerű PR fogások. „A munkahelyem reformokat sürget, de én ugyanannyit dolgozok, mint régen. Még szombaton is be kell járnom” – meséli egy banki alkalmazott.

Japán sajátos helyzetbe került ugyanis a munka világa az utóbbi időben alaposan átalakult. A biztos állások kora leáldozott. Ma már a népesség mintegy 40 százaléka ideiglenes megbízásokból tartja el magát. Mégis az emberek továbbra is úgy érzik, hogy csak akkor lehetnek fontos szereplői a társadalomnak, ha rengeteg plusz órát vállalnak. Mivel az országban nehéz hosszútávra tervezni a gyerekvállalásba is egyre kevesebben mernek belevágni. Sőt gyakran előfordul, hogy egy pár komolyan gondolkodik a családalapításban, de mivel nincs biztos főállásuk a szüleik megtiltják a dolgot – meséli Ryosuke Nishida a téma szakértője. A becslések szerint a most 127 milliós japán lakosság 2065-re 88 millióra fog apadni.

Mi lehet a gyógyír erre a helyzetre? Mivel lehetne legalább a „karosi”-t felszámolni? Frances Rosenbluth a Yale Egyetem tudósa szerint adókedvezményt kéne adni azoknak a cégeknek, amelyek nőket is alkalmaznak. Jelenleg ugyanis komoly probléma, hogy a szigetországban bizonyos ágazatokban szinte csak férfiak állnak alkalmazásban.  Ha a vállalatok a szebbik nem előtt is kitárnák a kapuikat emelni lehetne a létszámokat, ami a dolgozókra nehezedő stresszt is csökkentené, hisz a munka több ember között oszlana el. Persze Rosenbluth hozzáteszi: ő is tudja, hogy ezt könnyebb mondani, mint keresztülvinni.