Németország elöregedőben, a német nyugdíjasok biztos nem mentik meg az eurót


hirdetés


A következő 4-5 évben a német költségvetés többletét drasztikus mértékben kellene emelni ahhoz, hogy Berlin a később jelentkező nyugdíj- és egészségügyi kiadásokat az államadósság elszállása nélkül finanszírozni tudja.

Németország méreténél és gazdasági hatalmánál fogva dominálja az EU-t és az eurozónát. Ez azonban nagyon költséges befolyás. Két okból is. Az eurozóna déli tagállamainak – például Görögországnak – a számláját a német adófizetők állták – állják. A német ipar hatékony exportjának az ára a belső leértékelés, vagyis az ország gazdasági fejlettségéhez viszonyított relatíve alacsony munkabérek.

A brexit súlyos csapást mért az EU-ra.

Ez olyan politikai tényező, amelyet Németország nem képes gazdasági erejével kompenzálni. Hasonló, bár talán súlyánál fogva kisebb csapás az, hogy Olaszországban populista, nyíltan EU és euróellenes pártok jutottak hatalomra. Ennek következményei egyelőre nem láthatóak, az azonban borítékolható, hogy Róma következetesen fogja blokkolni a német hegemóniára való törekvéseket az EU-ban. Ugyanakkor Berlin a migráció kérdésében – ami az olaszoknak kulcsfontosságú –, lehet, hogy enged, az olasz államadósság finanszírozásába, esetleg részleges leírásába, mint ahogy ezt Rómában követelik –, egész biztosan nem megy bele.

A brexit és az új olasz kormány nyilvánvalóvá tette az eddig a kompromisszum- és a pénztárca diplomácia eszközeivel operáló Angela Merkelnek, hogy valamit muszáj tenni az euró egyben tartása érdekében. Más választása nincs, mint valahogy kiegyezni a franciákkal,

nem megvárni azt, hogy Emmanuel Macron francia elnököt esetleg az EU és euró szkeptikus Marine Le Pen váltsa fel. Ha ez megtörténne, az Unió fennállása legsúlyosabb válságának nézne elébe. 

Így Merkel ismét kénytelen a német adófizetők zsebébe nyúlni, és engedményeket tenni a franciáknak. Macron nagyívű terveit ugyan Berlin elutasította, nem lesz közös uniós pénzügyminiszter és közös eurozóna büdzsé, amelyből a francia (valamint többek között az olasz és spanyol államadósságot is) finanszíroznák.

Ugyanakkor mégis kénytelen legalább valamit adni Párizsnak.

Merkel legalább abba belement, hogy elkezdik egyfajta fiskális unió kidolgozását, ha korlátozottan is, de mégiscsak egy lépés ez Macron elképzelései irányába. Az még messze nincs eldöntve, hogy a tagállamok mennyi pénzzel szállnak majd be ebbe, az azonban valószínűsíthető, hogy a németek – súlyuknál fogva – a legtöbbel. Merkel átlépte a Rubicont: elismerte, (mert kénytelen volt) hogy szükség van ilyen költségvetésre. Innen kezdve a déli eurozóna tagállamok joggal verhetik – és fogják is verni – az asztalt, hogy nekik bizony kell a németek pénze, ha a németeknek kell az eurozóna.

A közös költségvetés – legyen az bármilyen kicsi is majd, ha megvalósul – egyben azt is mutatja,

hogy maga az eurozóna alapkoncepciója nem működőképes.

A közös valutaövezetet ugyanis azzal a szándékkal hozták létre, hogy meghatározott költségvetési és pénzügyi szabályoknak megfelelő államok  működjenek együtt egy erős fizetőeszköz égisze alatt. Az EU és az eurozóna azonban éppen ennek az ellenkezőjéről szól. Brüsszel egyes tagállamoknak megengedte, hogy például a szabályok alól felmentést kapjanak, másokon viszont szigorúan számon kérte ezeket. Jó példa erre Franciaország, amelynek éveken keresztül elnézték, hogy államadóssága magasabb, mint a GDP 60 százaléka. Magyarországot ugyanakkor ugyanezért túlzott deficit eljárás alá vonták. Erre az adta meg a lehetőséget, hogy az alapító atyák által kitalált szabályozók gumiszabályok – azokat a német befolyás alatt álló Brüsszel kénye-kedve szerint (Berlin érdekeinek megfelelően) értelmezheti. (Az államadósság és a túlzott deficit eljárás esetében például a szabály az államadósság csökkentésében lévő folyamatot vizsgálja – vagyis tényleg rá van bízva, hogy milyen helyzetet ítél meg csökkenő államadósságnak és milyet nem.)

Merkel pontosan tisztában van ezzel, mint ahogy azzal is, hogy nem engedheti meg egyetlen tagállamnak sem az eurozónából való kilépést. 

Ez áll annak hátterében, hogy hiába harsogta a fél német sajtó, hogy ne a német adófizetők állják a hanyag görög fiskális politika cehhét, mégse engedték meg Athénnak, hogy kiszálljon a buliból. Az eurozónából való kilépés politikai kérdés, elsőbbséget élvez a gazdasági megfontolásokkal szemben. Ha egy tagország kilép, az olyan végzetes precedenst teremthet, amely az egész valutaövezet szétesésével fenyeget.

Mindennek az árát a német adófizók fizetik meg.

A probléma most nem csak az, hogy ők erre egyre kevésbé hajlandóak, hanem az is, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor már nem is lesznek képesek rá. Németország pénze el fog fogyni.

Ennek jelei egyelőre nem látszanak.  A német költségvetés szuficites, jelenleg évi 38 milliárd euró, a GDP 1,2 százalékának megfelelő többlet keletkezik benne. Az államadósság csökkenő trendet mutat, a 2012-es GDP arányos 80 százalékról 2017-re 64 százalékra mérséklődött. Az előrejelzések szerint 2019-ben meg is valósul az EU által megkövetelt 60 százalék alatti szint.

Az elmúlt években a német adófizetők pénzének elköltésére való nyomásgyakorlás globális iparággá vált. 

Donald Trump amerikai elnök a NATO hozzájárulásukat emelné. A közgazdászok (köztük az IMF vezetői) szerint az eurozóna megmentésének leghatékonyabb eszköze az lenne, ha a német állam infrastrukturális beruházásokkal teremtene nagyobb keresletet, így csökkentve a német külkereskedelmi egyenleg óriási többletét.

A gond csak az, hogy pénzből egyre kevesebb lesz.

A következő néhány évtizedben a vészesen elöregedő német lakosság egyre nagyobb nyomás alá helyezi a költségvetést.

A német társadalom elöregedése szinte csak a Japánéhoz hasonlítható. A német pénzügyi tárca egy 2016-os elemzése szerint az öregedéssel összefüggő adófizetői kiadások – nyugdíjak, egészségügyi költségek – 2014-ben a GDP 26 százalékának megfelelő összegbe kerültek. A költségvetés azévi kiadásainak 60 százaléka ment el ilyen célokra. Ha a legoptimistább demográfiai, gazdasági növekedési és foglalkoztatási forgatókönyvet nézzük, ez a teher 2060-ra akkor is a GDP 29 százalékára emelkedik. Ha a három feltétel (demográfia, gazdasági növekedés, foglalkoztatottság) közül csak az egyik is nem a legoptimistább szcenárió szerint alakul, akkor az öregséggel összefüggő kiadások a GDP 33 százalékára emelkedhetnek.

Berlin ezt nem engedheti meg magának. Így szigorú évek következnek.

Valószínűleg nem lehet elkerülni, hogy a nyugdíjkorhatár a következő 20 év során emelkedjen, 2030-ig annak el kell érnie a 67 évet. Várható az is hogy  jóléti és szociális kiadásokat, az adókedvezményeket tovább faragják. A német pénzügyi tárca figyelmeztetése szerint azonban még ez is kevés lesz. Az optimista feltételezések szerint az öregséggel összefüggő költségvetési kiadások a német adósságot 2060-ra a GDP 75 százalékára tolják fel. A pesszimista szcenárió a rémisztően hangzó 220 százalékot jósol. (Az eurozóna államadósság szempontjából “beteg emberének” Olaszországban 120 százalék a GDP arányos államadósság.)

Ahhoz, hogy a német költségvetést egyáltalán tartani lehessen, az elsődleges (kamatfizetések nélkül számolt) többletet 35-110 milliárd euróra kellene feltornázni a következő 4-5 évben. E nélkül a német államadósság az olasz, a görög útra lép. Ehhez már további adóemelések és költségvetési megszorítások lesznek szükségesek.

A kérdés tehát már régóta nem az, hogy Németország miként tudja finanszírozni a déli államok laza költségvetését, hanem az, hogy a saját államadósságával mi lesz. Ahhoz, hogy az évtizedek múlva jelentkező nyugdíj- és egészségügyi terheket finanszírozni tudják, már most el kell kezdeni takarékoskodni, méghozzá nagyon szigorúan.

A német nyugdíjasok nem lesznek olyan helyzetben, hogy olasz, francia és spanyol kollégáik nyugdíját finanszírozzák.