Valami nagyon nem stimmel a megtakarításokkal


hirdetés


Ha a gazdag, megtakarító országok többet költenének, a szegényebbek is jobban járnának.

Spórolni nem sok értelme van, ha nincs valami konkrét célunk vele. A népmesékben és a mítoszokban persze előfordulnak olyan szereplők, akiket mérhetetlen kapzsiságuk arra sarkall, hogy minél több kincset, vagyont harácsoljanak össze. A való életben azonban a megtakarításnak, a vagyonfelhalmozásnak többnyire van valami konkrét célja. Spórolunk lakásra, autóra, utazásra, a gyerek taníttatására, öreg napjainkra, vagy jobb esetben magánrepülőgépre, luxusvillára és limuzinra.

Napjainkban egyre elterjedtebb azonban, hogy az emberek visszafogják fogyasztásukat és várható igényeikhez képest túlzottan megtakarítanak, főleg a fejlett országokban – derül ki a Bank of International Settlements (BIS), a Nemzetközi Fizetések Bankja, (A nemzetközi bankok közötti monetáris együttműködés legfőbb szervezője, a központi bankok központi bankja) és a Bank of Spain, a spanyol jegybank közös tanulmányából.

Minden országban vannak emberek, akik többet költenek, mint amennyit keresnek és olyan emberek is, akik többet keresnek, mint amennyit költenek. Akik többet keresnek, mint amennyit költenek, többletet halmoznak fel és ezt befektetik. Ez lehet egy egyszerű bankszámla, vagy valamilyen ingatlan, vállalati részvény, vagy csak egyszerűen kölcsönadják a szomszédjuknak.

Azok az emberek, akik többet költenek, mint amennyit keresnek kénytelenek valamilyen forrásból finanszírozni a költéseik és keresetük közötti különbséget. Ezt többféleképpen tehetik meg: hitelt vehetnek fel jövőbeni jövedelmük terhére, vagy eladhatják valamilyen korábbi befektetésüket, részvényüket, ingatlanjukat. A nettó megtakarítók által felhalmozott eszközök és a nettó hitelfelvevők által felvett pénz összegének értelemszerűen meg kell egyeznie.

Ez persze nem csak egy adott országon belül van így, az országok között is áramolnak a megkarítások. Így vannak tipikusan megtakarító országok és tipikusan hitelfelvevő államok is. 

Az ilyen típusú műveletekre vonatkozó információkat a folyó fizetési mérleg statisztikái gyűjtik össze. Azokban az országokban, ahol az emberek (valamint az állam és a vállalatok) többet takarítanak meg, mint amennyit elköltenek, többlet alakul ki a fizetési mérlegben – a megtakarított jövedelem egy része külföldre áramlik. Ahol ez fordítva van, ott pedig hiány keletkezik.

Elvileg a globálisan keletkező többletek és hiányok összege nulla kell, hogy legyen. Előfordulhat az is, hogy azok az országok, amelyeknek állampolgárai sok külföldi eszközt halmoznak fel, ezekből az eszközökből nagyobb jövedelemre tesznek szert, mint amennyit “kölcsönadnak” külföldre. Persze a fordítottja is elképzelhető: ebben az esetben az adott ország nettó külföldi eszközpozíciója (net foreign asset, NFA) negatív lesz. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy az adott ország állampolgárainak többet kell fizetniük a külföldi hitelezőknek, mint amennyit a külföldön befektetett részvényeik és kötvényeik után kapnak.

Azt a pénzt, amelyet a külföldieknek utal át egy ország, hogy adósságát törlessze fel lehetne arra is használni, hogy az adott ország az import finanszírozására használja fel. A nagy negatív NFA-val rendelkező országokra így nyomás nehezedik, hogy a nettó költekezés nettó megtakarításba váltson át. Ennek persze igaz a fordítottja is: azok az országok, amelyekben az állammpolgárok jelentős vagyont halmoztak fel külföldön, megtehetik, hogy ebből nagyobb mennyiségű importot finanszírozzanak. Elvben a két oldalnak ki kellene oltania egymást. 

Eddig a tankönyvi alapvetések. A BIS elemzése azonban aszimetriát mutatott ki ezekben a folyamatokban. A statisztikák összevetése végén azt találták,

hogy a nagy nettó hitelező országok hajlamosak arra, hogy nagy fizetési mérleg többletet tartsanak hosszú távon és tovább növeljék külföldön tartott vagyonukat.

Így tehát nem érdekük az, hogy az import finanszírozásába csatornázzák bele a külföldön lévő eszközöket. 

A BIS szerint a hitelnyújtó országok aszimetrikusan reagálnak a helyzetre, nem növelik importjukat – holott ez javítaná a hitelfelvevő orrszágok exportpozícióit, segítené a fizetési mérlegek szuficitje és deficitje kiegyenlítődését. A folyamatnak azonban az a vége, hogy a hitelező országok importja, végső soron a belső kereslete csökken. Tipikusan ez a helyzet például Németországban, amelyet régóta ér az a vád, hogy a felhalmozott nagy fizetési mérleg többletet nem keresletélénkítő beruházásokra fordítják.

Ha a megtakarításokat felhalmozó országok állampolgárai egy kicsit kevésbé élnének mértékletes életet, a világ többi része is jobban járhatna.