Volt valaha egy eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon – Itt a kárpótlási jegy sztori

hirdetés

A hazai tőkepiac történetének talán legviccesebb eleme a kárpótlási jegy, egy kicsit talán a bitcoinhoz hasonlíthanánk. Pont a furcsaságai miatt jelentett könnyű pénzkereseti lehetőséget, amivel sokan éltek is. Nagyon sokan a kárpótlási jeggyel keresték meg vagyonuk alapjait. Itt a nagy kárpótlási jegy sztori.

Egy sajátos korszak

A rendszerváltás környéke önmagában sok érdekességet tartogatott a születőben lévő értékpapírpiac szereplői számára, ilyenek voltak például a 80-as években a félreárazott vállalati és tanácsi kötvények, a kárpótlási jegy viszont már a rendszerváltás után, vagyis elvileg a kapitalizmusban született. Egy meglehetősen fura eszközről van szó, de nem véletlenül: az első szabadon választott kormány kényszerhelyzetben találta magát.

A rendszerváltás után az államkassza üres volt, a gazdaság lényegében összeomlott, az ipari termelés visszaesett, hisz hirtelen a gyenge termékeket is felvevő KGST piacokkal szemben a világpiacon kellett helytállni. Ugyanakkor, noha 40 év telt el akkor a magántulajdon kényszerű elvétele óta, a politika felkarolta az egykori tulajdonosok kárpótlását, de pénz erre nem volt, az egykori tulajdon visszaadása pedig több szempontból problémákat vetett fel, és a várható privatizációs bevételt is lecsökkentette volna, márpedig erre a csődközelben lévő államnak égető szüksége volt.

Kecske és káposzta

Mit lehetett tenni? Ígéretet, mégpedig kárpótlási jegy formájában. Ahelyett, hogy adtak volna valami konkrétumot vagy pénzt, adtak egy ígérvényt, de olyat, amiben semmi konkrétum nem szerepelt, csak annyi, hogy később felajánlott állami tulajdonra váltható, amik lehetnek a privatizációban szereplő cégek, részvények, termőföld, sőt fizetni lehetett vele az önkormányzati lakás megvételénél is, de akkor nem került ki a forgalomból: az önkormányzat újra felhasználhatta.

Hibrid megoldás volt tehát, az első szabadon választott kormány odébb rúgta vele a sörösdobozt, későbbre halasztva a felhasználást, viszont elmondhatta, hogy márpedig mindenkit kárpótolnak. Az eredmény egy színes értékpapír volt, címletértékkel (ezres, ötezres és tízezres), és 3 évig kamatozott is, mégpedig az akkori gigantikus kamatok mellett: három év alatt 74,2 százalékot. Ez lett a névérték, ezen kellett elvileg beszámítani a felhasználáskor.

Kellett egy piac

Nos, a lakosság szembetalálta magát egy papírral, amin ugyanolyan számok voltak, mint a forint bankjegyeken, ezért úgy gondolták, hogy azt meg is kapják érte készpénzben. Későbbi felhasználásra kevesen gondoltak, mindenki pénzt akart, ami az akkori hirtelen elszegényedés utáni időben érthető is volt. Címletértéken tehát mindenki eladta volna (a kamattal növelt érték alig érdekelt valakit, a számjegyek bűvölete élt), tehát 100 százalékos, azaz ezer forintos áron szinte mindenkinek megfelelt.

Felhasználni azonban jóval lassabban lehetett, mint a kibocsátás üteme, és a felhasználók köre, különösen kezdetben, teljesen eltért a kárpótoltak körétől. Több százezer ember kapott különféle jogcímeken kárpótlást, de kezdetben csak 1-2 vállalkozás tudta felhasználni, aki privatizációs pályázaton nyertek, és fizethettek kárpótlási jeggyel.

Kellett tehát egy piac, ahol a kárpótoltaktól eljut a jegy a felhasználókhoz, ehhez rugalmasság kellett, így az alakuló brókercégeken kívül sok kis magánvállalkozás is elkezdett ezzel foglalkozni. A piac 1992 elején kezdett kialakulni, az árfolyam a címletérték 70 százaléka körül indult, az eladók többsége nem engedett a 100-ból, legalábbis kezdetben, a kereslet még kicsi volt, így beállt az egyensúly.

Hol jött be a nagy üzlet?

A kárpótlási jegy kereskedelme jó üzlet volt, de önmagában nem lehetett rajta meggazdagodni, miután éles verseny alakult ki a piacon. A terméket 1992 decemberében aztán be is vezették a tőzsdére, így átláthatóbb lett az árfolyam alakulás, de a forgalom nagy része továbbra is tőzsdén kívül zajlott: a kárpótoltak nem akartak tőzsdei megbízásokkal bíbelődni, nekik jobban tetszett, ha 1-2 százalékkal a tőzsdei ár alatt azonnal kifizették őket.

Na de hol jött be a nagy üzlet, kik szakítottak nagyot a kárpótlási jeggyel? Alapvetően két módja volt annak, hogy valaki tartós értéket teremtsen belőle: az egyik a részvényekre váltás, a másik a közvetlen privatizációban való részvétel, üzletrészek, cégek, földek, komplett vállalatok, esetleg egy szállodalánc megvásárlása, hogy az egyik legelhíresültebb esetet említsük: Hunguest Hotels.

Részvénycserék

A részvénycsere lehetőségek 1992 nyarán kezdődtek az IBUSZ részvényével: meg kellett venni a kárpótlási jegyet, becserélni IBUSZ-ra, eladni a tőzsdén, és amikor megjött a pénz, kezdeni elölről. Nagyjából 10 százalékot lehetett egy fordulóban keresni, és az egész csere egy hónapig tartott, a részvények azért nem fogytak el, nem volt tülekedés, mert még kevesen vették észre a lehetőséget.

A későbbiekben, ha már a tőzsdén forgó részvényt adtak, amely biztos nyereséget kínált, hamar elfogyott a részvény, sorbanállás lett, illetve nagyon sok részre oszlott a mennyiség, egy ember nagyon keveset kapott. Az élelmesebbek erre egyetemistákat fogadtak el bérsorbanállónak, és így jegyeztek részvény: sok kicsi sokra megy. Egy idő után az állam is lépett: azt akarta, hogy a ne a spekulánsok, hanem az eredeti kárpótoltak vigyék el a nyerőt. Így be kellett mutatni a kárpótlási jegyhez kapott határozatot is, igen ám, de azt nem lehet megtiltani a kárpótoltnak, hogy meghatalmazzon valakit, így az élelmesek határozattal, meghatalmazással kompletten vették meg a jegyet, persze egy kis felárért.

Aki nagyon komolyan gondolta, és sok ilyen meghatalmazást szerzett, sok egyetemista között osztotta szét, és persze nem félt, hogy birtokon kívül kerül, az már komoly pénzeket kereshetett, hisz ilyenkor gyakran 100 százalékos vagy még nagyobb nyerők is adódtak. Ha valaki csak sima kárpótlási jeggyel és bérsorbanállás nélkül akart részvényt, maradtak neki azok a lehetőségek, amikor újonnan bevezetendő részvényről vagy tőzsdén kívüli papírról volt szó, ahol nem volt biztos a nyereség. Ezek között is voltak lehetőségek: így érkezett a Mol, először tőzsdén kívül, és azért azt lehetett sejteni, hogy lesz rá kereslet, ugyanakkor bármennyit lehetett kapni belőle, hisz távol maradtak, akik biztosra mentek.

A hosszútávú stratégia

Akik így kerestek a kárpótlási jeggyel, véges ideig tehették ezt, bár az eredeti tervekhez képest alaposan elhúzódott a folyamat. Ha elég sokat tudott valaki felhalmozni, utána csendesen többnyire a háttérbe vonult, és akár máig is megél belőle, ha nem eleget, akkor csak pár év jólét jutott neki. Az igazi lehetőséget hosszú távon egyértelműen az jelentette, ha valaki a megvett kárpótlási jegyekből közvetlenül tulajdonrészt vett a privatizáció során, legyen az egy kisebb üzem, élelmiszerboltok, szállodalánc, esetleg egy egész nagy gyár (nem kevés ilyet a menedzsment vett meg, és fizethettek olcsóbban megvehető kárpótlási jeggyel).

Ők így viszonylag kis alaptőkével komoly vállalkozások birtokába jutottak (rendszerint nem voltak túl magasak a privatizációs árak, és a kárpótlási jegy még ezen is jócskán faragott). Utána már csak annyi volt a feladat, hogy jól működtetni a vállalkozást, esetleg felfuttatni, és a sokkal jobb időkben eladni. Akik még látványosan jól jöttek ki a dologból, azok néhány, a rendszerváltás körül alapított brókercég tulajdonosai, bár ott nem a kárpótlási jegy volt az elsődleges tényező, hanem általában a tőzsdei és tőzsdén kívüli értékpapírok forgalmazása (a 90-es években pörgött a tőzsde), majd a megjelenő nagy alapok, nemzetközi szereplők kiszolgálása, ma pedig már teljes körű befektetési banki tevékenységet végeznek.

A történetnek nincs még vége

Ami magát a kárpótlási jegyet illeti: még mindig van belőle forgalomban, noha vélhetően csak jelentéktelen mennyiség. Utoljára felhasználni 2006-ban lehetett, ekkor Mol részvényre lehetett cserélni, a jegy árfolyama fel is szaladt akkor a kamattal növelt névérték, 1700 forint közelébe. Akkor nyilván minden józan ember becserélte vagy eladta, ennél többet senki sem kívánhat, amit nem, arról elfelejtkezhettek és később került elő, vagy esetleg később vették fel a kárpótoltak.

Ugyanakkor, ha valakinek a kezébe kerül ez a papír (mondjuk, ha megleli az örökségben, megtalálja a párnacihában), végül is el tudja adni a tőzsdén, hisz ha ritkán is, de kötnek rá, 800 forint körüli árfolyamon. Ez nem olyan rossz egy olyan papírért, amely 11 és fél éve semmire nem használható, és nem tudni, hogy mikor ad érte az állam valamit. Aki megveszi, nyilván arra gondol, hogy egyszer valamelyik kormány csak úgy fogja érezni, hogy a maradék kis mennyiséget illene kifizetni, hogy végre lezáruljon az ügylet. Mindenesetre az egykor pezsgő piac szereplői, akár meggazdagodtak rajta, akár nem, sosem gondolták volna, hogy a kibocsátása után 28 évvel még forgalomban lesz ez a különös instrumentum.

Fellegi Tamás