Klímaváltozás és ideológia - a baloldal visszavág

Elemzések2020. aug 2.Növekedés.hu

A baloldali kapitalizmuskritika és a globális felmelegedés által kiváltott félelem egymásra talált. Az új, baloldali zöld áramlatok egyik legfontosabb mondanivalója, hogy a klímaválságért nem úgy általában az emberiség, a fogyasztói társadalom, hanem a szénhidrogén-alapú kapitalizmus a felelős. Jön megint a szocializmus?

Az amerikai baloldal egyre jelentősebb figurái kezdenek el immár nem csupán amerikai mérce szerint vett erősen baloldali, szélsőbalos gondolatokat képviselni. 

Az Egyesült Államokban növekedtek a jövedelmi különbségek. A Census Bureau által vezetett statisztikák szerint a gyűjtés kezdete óta most a legszélesebb az olló.

Az amerikai jegybank, a Federal Reserve statisztikái szerint a leggazdagabb amerikaiak, a népesség egy százaléka vagyona csaknem annyi, mint a teljes középosztályé.

A jövedelmi különbségek növekedése a biztonságérzet megrendülését is előidézi - a középosztály hirtelen távolabb érzi magát az elérni kívánt felsőbb társadalmi rétegektől és ez bizonytalanná teszi - érvel Jacob Hacker, a Yale University professzora a Foreign policy című lapnak.

A globalizáció, a technológiai váltás olyan tényezők, amelyeket a dolgozó, középkorú generációk nem értenek teljesen - nem is lehet felmérni hatásukat egyelőre -, így aggódnak gyermekeik, a fiatalabb generációk jövője miatt.

Statisztikák mutatják azt is, hogy a társadalmi mobilitás, az egyes jövedelmi és státuszbeli kategóriák közötti átjárás csökkent, főleg az USA-ban. Akinek “nincs”, annak számára egyre valószínűbb, hogy “nem is lesz”. Márpedig ez rövidebb élettel, fizikai és mentális egészségi problémákkal, alkoholizmussal, függőségekkel fenyeget.

A baloldaliak szerint persze mindez nem újdonság, a kapitalizmusra ez mindig is jellemző volt, csupán a második világháború utáni gazdasági fellendülés kissé elfedte a negatív konzekvenciákat.

Szerintük már a 19. és a 20. század elején is világos volt, hogy a kapitalizmus és a demokrácia egymással kibékíthetetlenek.

Akkoriban számos liberális és konzervatív gondolkodó tartott attól, hogy mi lesz, ha a tömegeknek hatalmat adunk. John Stuart Mill híres megfogalmazása a “többség zsarnokságára” figyelmeztetett.

Konzervatív közgazdászok (Ludwig von Mises, Friedrich Hayek, Milton Friedman) javasolták is a demokrácia felfüggesztését egyfajta autoriter liberalizmus javára.

A szocialisták meg attól tartottak, hogy a kapitalisták visszacsinálják a demokráciát, “újra előveszik a bajonettet”, ahogy Fredrik Sterky, egy 19. század végi svéd szocialista gondolkodó és szakszervezeti vezér megfogalmazta, inkább, mint hogy a demokratikusan megválasztott kormányok fenyegesség gazdasági hatalmukat és privilégiumaikat.

Az 1930-as évektől kezdődően, főleg 1945 után azonban úgy nézett ki, hogy a kapitalizmus és a demokrácia igenis megfér egymással.

A szociáldemokrácia néven ismertté lett irányzat térnyerése nyomán úgy tűnt, hogy a demokrácia teszi lehetségessé és kívánatossá, hogy a kapitalizmus által teremtett javakból a szegényebb rétegek is részesedjenek, és a demokrácia a biztosíték arra, hogy a piacok szabályozása, a jóléti háló szövése megóvja a társadalom fenyegetett részeit a végleges lecsúszástól.

A 2008-as pénzügyi válság megmutatta, hogy milyen veszélyeket hordoz a szabályozás nélküli kapitalizmus - pontosabban az olyan szabályozás, amely nem ismeri kellő mélységben a piaci folyamatokat.

A válságot követő recesszió kedvezett a populista tendenciáknak, divatba jött ismét egyfajta közvetlen demokrácia, a politikai és gazdasági elitek lejáratódtak. Úgy tűnt, hogy az elosztás elsőbbségét hirdető baloldali áramlatok háttérbe szorulnak - válság idején nincs mit elosztani -, míg a jövedelemszerzés, a gyarapodás konzervatív ideológiái kerültek előtérbe.

A baloldal ideológusai szerint a klímaváltozás narratívája gyökeres fordulatot hozhat ebben a folyamatban. A környezetvédelmi mozgalmak, a globális felmelegedés elleni “harc” a radikális áramlatok megerősödéséhez vezetett szerte a világon.

A skála széles, a diákok ártatlan klímasztrájkjától odáig terjed, hogy a radikális zöldek az autózást már egyenesen a fasizmussal azonosítják.

Ennek jelei a hagyományos, nagy nyugati baloldali pártokban is megmutatkoznak. Az Egyesült Államokban a Demokrata Párt, az Egyesült Királyságban a Munkáspárt fordult balra, a tengerentúli értelmezés szerint szélsőbalra. Az amerikai új-baloldal által meghirdetett “Green New Deal”, egy átfogó zöld gazdaságpolitika mellett kötelezi el magát.

A hagyományos zöld mozgalmakat ez a fordulat sokként érte.  

A zöld áramlatok az 1960-as, ‘70-es években indultak, erősen radikális fellépéssel, átfogó társadalmi és gazdasági víziókkal. Az 1990-es és a 2000-es évekre azonban ezek az áramlatok a mainstream, a fősodor részeivé váltak.

Jó példa erre a német zöldek, a világ jelenleg legerősebb környezetvédő pártjának felemelkedése - és változása.

A kezdetekkor két frakció hadakozott egymással, a radikálisok (fundik, értsd: fundamentalisták) és a pragmatikusabb megközelítést szorgalmazó realisták (realos). A realisták nyertek.

A párt tavaly őszi kongresszusán három pillérből álló javaslatcsomagot fogadtak el: módosítanák az államadósság felső határát, tonnánként 60 euróra emelnék a széndioxid kibocsátás utáni büntetést és szigorúbb szabályozást vezetnének be. Gondosan kerülték a Verbote (betiltás) szó használatát. A javaslatcsomag tartalmaz például egy a lakásbérletek feltételeit enyhítő részt, a bérlők jogainak változtatását, valamint minimálbér 12 euróra való emelését.

Erősen baloldali program, de forradalminak aligha mondható. Összességében azt a célt szolgálja, hogy tárgyalási alap legyen egy esetleges koalíció összehozására a jelenleg a szociáldemokratákkal társbérletben kormányzó kereszténydemokratákkal, Merkel pártjával, a CDU-val. A zöldek kiválóan teljesítenek a közvélemény kutatásokban, népszerűek a fiatal, jól képzett diplomások és az önfoglalkoztató szavazók körében.

A klímaváltozás napjainkra a politikai show részévé vált.

Kormányzati szabályozás, piaci reguláció, a kibocsátási kvóták szabályozása. A globális klímacsúcsok globális politikai roadshowkká váltak. Vicces volt nézni az idei davosi csúcsról a közvetítéseket: magánrepülőgépekkel érkező világelit papolt a svájci luxusban a globális felmelegedésről.

A baloldal válasza radikális: nagyarányú kormányzati beruházásokat követelnek a zöld gazdaság megteremtése céljából, tiltanák, korlátoznák a környezetszennyező iparágakba való beruházásokat, államosítanák az energiaipart a zöld energiára való áttérés kikényszerítése jegyében.

Az, hogy a baloldal elfoglalta a zöld-ideológiát nem véletlen folyamat eredménye, a pénzügyi válságot követő antikapitalista áramlatok nyomán alakult ki.

A klímaválságról szóló nagy nemzetközi kutatások, különböző kormányközi szervezetek jelentései adták mindehhez az alapanyagot. A baloldali kapitalizmuskritika és a globális felmelegedés által kiváltott félelem egymásra talált - írja egy tanulmányában Adam Tooze, a Columbia University történész professzora.

2013-ban, az Obama-adminisztáció elégtelennek ítélt klímapolitikája által kiváltott frusztrációban Bill McKibben, egy amerikai aktivista mozgalma (350.org) kezdte ez az össztüzet a szénhidrogén-alapú kapitalizmus ellen. 2014. novemberében egy New York-i nagy klímatüntetés már globális összefogásra szólított fel. Egy másik aktivista, Naomi Klein könyve, a This Changes Everything (magyarul “A döntés: kapitalizmus vagy klímavédelem” címmel jelent meg) az új, baloldali zöld mozgalmak kiáltványává vált. Elindultak a Fridays for Future (FFF) iskolai sztrárkjai és Klein vezetésével a Blockadia nevű mozgalom, amely célja, hogy világszerte blokád alá vonja a nagy szennyező üzemeket.

Az új, baloldali zöld áramlatok egyik legfontosabb mondanivalója, hogy a klímaválságért nem úgy általában az emberiség, a fogyasztói társadalom, az ember önkorlátozásra való képtelensége, hanem a szénhidrogén-alapú kapitalizmus a felelős. Ebből szerintük az is következik, hogy napjaink extrém jövedelmi különbségei környezetvédelmi okokra, a környezethez fűződő viszonyra vezethető vissza.

A klímaváltozás hátterében álló tényezők jó 30 éve ismertek, a kibocsátás azonban mégis emelkedik. Tehát radikális fellépés szükséges - állítják. Ha az 1980-as, ‘90-es években a zöld mozgalmak nem csak az atomenergia ellen léptek volna fel, elkerülhető lett volna az, hogy most radikális választások előtt álljanak a társadalmak - érvelnek. 

Akkoriban azonban éppen a 20. század egyik legjelentősebb ipari, piaci átalakulása zajlott le. Megjelent a számítástechnika, megjelentek a globális beszállítói hálózatok, a feltörekvő, főleg ázsiai államok szerepe felértékelődött. Az új technológiák és a hatékonyabb globális termelés a padlóra küldte az olaj, a gáz és a szén árát. Így visszaestek azok a kormányzati és a piaci kutatások a nem fosszzilis energiahordozók térnyerését szolgálták.

A feltörekvő ázsiai országok adják ma is a károsanyag kibocsátás növekményének legnagyobb részét. Kína a világ legnagyobb szennyezője. Az új zöld baloldal szerint ez is a globális kapitalizmus miatt van. A nyugati termelés kiszervezése miatt ontják a füstöt a kínai szénerőművek. Jól mutatta ennek hatását a koronavírus-járvány miatti leállások kapcsán készült légifelvételek, melyek azt mutatták mennyit tisztult a levegő a gyárak leállása miatt. 

Az új klíma-balnak kevés már, hogy a kormányzatok a kibocsátás árazásával igyekeznek azt korlátok közé szorítani. A széndioxidot nem korlátozni, hanem betiltani kell - érvelnek.

A teljes energiaszektor átalakításának sürgetését összekötik a szupergazdagok túlzó fogyasztásának csökkentésével. Ha a kapitalizmus alapelve, a magántulajdon, a piacok védelme diktál továbbra is, a katasztrófa felé rohanunk - mondják.

A klímavészhelyzet nem áll meg az országhatároknál, globális kérdés. Ez az a pont, ahol ismét felbukkan a klasszikus baloldali narratíva - az internacionalizmus, a nemzetközi összefogás narratívája. A nyugati politikában, filozófiában a baloldal képviseli egyedül az internacionalista szolidaritást, amely tudni véli magáról, hogy miként transzformálja az egyéni érdekeket közösségi érdekké.

A narratíva roppant hatásos. Ha tudjuk, hogy az Amazonas menti esőerdő nem csupán Brazília nemzeti kincse, de a világ legnagyobb széndioxid elnyelője is, vajon mi tart vissza minket attól, hogy egységesen lépjünk fel a globális ökoimperializmussal szemben?

Ennek alapján, figyelembe véve az emberi esendőséget, azt, hogy az egyén képtelen csupán elméleti megfontolások alapján visszafogni fogyasztását, olyan hiteles platform létrehozása szükséges, amely határokon átnyúló, internacionális. A nemzetközi szolidaritás politikai szükségszerűséggé vált - ismét.

Azzal, hogy klímaváltozás kérdését az új zöld bal a kapitalizmus, a jövedelmi különbségek válságává transzformálta át, nagyon erős fogást talált a témán. Ezzel érte el ugyanis azt, hogy a politikusokra és a közvéleményre is erős nyomást tud gyakorolni: a technológiai megoldások, a különböző piaci szabályozó mechanizmusok (mint például a kvótakereskedelem) kevésnek bizonyultak, radikális változásokra van szükség.

Ezen a ponton azonban a régi kérdés jön elő ismét. Ha nemet mondunk a kapitalizmusra, mi legyen helyette?

Szállóigévé lett egy brit konzervatív parlamenti képviselő beszólása Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezérének az energiaszektor államosítását követelő programjára:

ha Corbyn hatalomra jut, az Egyesült Királyságból Kuba lesz… csak napsütés nélkül.

Az új zöld baloldal ezért kénytelen történelmi léptékekben gondolkodni. Ha globális a válság, az globális megoldást kíván. A Green New Deal így olyan narratívákban gondolkodik, mint a Roosevelt elnök által beindított New Deal, a transzatlanti összefogás a második világháborúban, a Bretton Woods-i egyezmény, vagy a Marshall segély. Roosevelt, John Maynard Keynes, vagy a háború utáni brit munkáspárti kormány azonban nem voltak forradalmárok.

Mindenki saját megítélése szerint elfogadhatja, hogy a klímakatasztrófa fenyegetése valós-e vagy nem, de azt nem mondhatjuk, hogy már be is következett. A zöld mozgalmak által hivatkozott minták azonban már bekövetkezett katasztrófákra kínáltak jobb-rosszabb megoldásokat, és főleg: nem a kapitalizmus megszüntetését célozták meg.

A Green New Deal és a hozzá kapcsolódó nemzetközi mozgalmak átfogó léptékben gondolkodnak. A katasztrófa megelőzése érdekében nem csupán egy globális környezetvédelmi programra van szükség, hanem átfogó ipari és társadalmi szerkezetváltásra. A széndioxid kibocsátás csökkentése valóban a szegénység megszűnésével járna együtt ennek alapján. A dízelautók korlátozásával párhuzamosan ingyenes tömegközlekedést kellene bevezetni. Az USA-ban Alexandria Ocasio-Cortez és követői az amerikaiakat megosztó társadalmi egyenlőtlenséget és rasszizmust keverik bele a zöld-politikába. Ennek nevében követelnek mindenkinek alanyi jogon járó egészségügyi ellátást.

A hagyományos baloldali pártok válságban vannak. A brit Munkáspárt és az amerikai demokraták is kénytelenek voltak gesztusokat tenni a jó kereső, diplomások felé - ők azok, akik feltehetően a legjobban járnának egy zöld fordulattal. A munkásosztály, a hagyományos szavazóbázis reakciója vegyes.

A környezetvédelmi megfontolások összekapcsolása a kapitalizmussal, a “társadalmi igazságosság” eszméjével, a globális rendszerek átalakításával felvett egy újabb kérdést. Miből lehet ezt finanszírozni? Ez az a pont, ami megmagyarázza, hogy Steven Mnuchin amerikai pénzügyminiszter miért küldte el Davosban Greta Thunberg klímaaktvistát vissza az iskolapadba, közgazdaságtant tanulni.