Nem a hitelhiány a hazai cégek legnagyobb baja: új finanszírozási modellre lenne szükség

A hazai kkv-szektor tőkeellátottsága a magyar gazdaság egyik legfontosabb stratégiai kérdése: hogyan lehetne a hazai kis- és középvállalkozások (kkv-k) tőkeellátottságának javításával növelni a szektor termelékenységét, innovációs képességét és ezáltal erősíteni a gazdasági növekedés hosszú távú potenciálját?

A továbbiakban egy lehetséges megoldás körvonalát vázolom fel.

1. A hazai kkv-szektor gazdasági jelentősége

A magyar kkv-szektor meghatározó szerepet tölt be a nemzetgazdaságban: Az OECD 2026-os adatai szerint:

• A magyar vállalkozások 99,9%-a kkv-nak minősül.
• A foglalkoztatottak 70,1%-a a kkv-szektorban dolgozik.
• A vállalkozások által előállított hozzáadott érték 56,8%-a a kkv-któl származik.

Ez azt jelenti, hogy a magyar gazdaság versenyképessége és növekedési képessége nagymértékben függ a kkv-szektor teljesítményétől.

Ehhez persze rögtön hozzá kell tenni, hogy a többi EU-tagállamban, a kontinens többi országában is a magyarországihoz hasonló nemzetgazdasági jelentősége van a KKV-szektornak, s nincs ez másként az Egyesült Államokban és Kínában sem.

A gond az, hogy a hazai kkv-k termelékenysége, tőkeellátottsága és innovációs képessége sok esetben jócskán elmarad a nagyvállalatokétól. Persze, ez is olyan sajátosság, amely a legtöbb iparilag fejlett vagy feltörekvő országot is jellemzi. Hazánk esetében a fő probléma az, hogy a kkv-szektor teljesítménymutatói elmaradnak a fejlettebb európai gazdaságok kis- és középvállalkozásaiétól, de sok tekintetben még a Lengyelország, Csehország és a balti országok kkv-szektorától is. Ez pedig részben abból fakad, hogy a magyar KKV-szektor tőkeellátottsága meglehetősen alacsony.

2. A kkv-szektor tőkeellátottságának problémái

A tőkeellátottság kérdését érdemes több szempontból is vizsgálni. A magyar kkv-k jelentős része szűkös saját forrásokra, továbbá főleg bankhitelekre támaszkodik. A hitelektől való erős függés korlátozza a beruházási lehetőségeket, valamint a kockázatvállalási képességet és -hajlandóságot. Ez pedig lassítja a technológiai fejlődés lehetőségét és korlátozza a nemzetközi terjeszkedési lehetőségek kiaknázását.

A nagyarányú hitelfinanszírozás azonban a bankok számára is problémát jelent: elsősorban a megfelelő forgalomképes fedezet hiánya miatt. Ez megnöveli a hitelkihelyezések kockázatát, a nagyobb kockázat pedig magasabbá teszi a kamatfelárat.

Az OECD 2026-os magyar országjelentése külön kiemeli, hogy a hazai vállalati finanszírozásban meghatározó a bankhitelek szerepe, miközben a nem banki tőkefinanszírozás fejletlen. A kockázati tőke és a magántőke korlátozott szerepe azért is sajnálatos, mert a nagyobb kockázatot viselni képes finanszírozási formák különösen fontosak lennének az innovatív, gyorsan növekvő vállalkozások számára.

3. A gazdasági növekedés új motorjai

A magyar gazdaság hosszú távú növekedése demográfiai okokból sem alapozható a munkaerő mennyiségi bővítésére, sem a külföldi munkaerő vagy a külföldi működőtőke beáramlására. Az ország magas adósságállománya viszont korlátozza az állami beruházásokra fordítható összegek mértékét. Ezért egy új növekedési modellre van szükség.

Egy új növekedési modellnek szakértők szerint öt meghatározó eleme lehet:

Növekedési motor:	Lehetséges gazdasági hatás:
1.  Digitalizáció és mesterséges intelligencia	Termelékenység növelése
2.  Innováció és kutatás-fejlesztés	Magasabb hozzáadott érték
3.  Kkv-k tőkésítése	Beruházások és vállalati növekedés
4.  Exportképesség fejlesztése	Nagyobb nemzetközi versenyképesség
5.  Energiahatékonyság növelése és zöld átállás	Költségcsökkentés és fenntarthatóság

Ahhoz, hogy a felsorolt növekedési motorok kifejthessék a hatásukat, elengedhetetlen, hogy a hazai tulajdonú feldolgozóipari és ipari szolgáltatást végző vállalkozások bekapcsolódjanak a nemzetközi értékláncokba, mégpedig elsősorban a nálunk letelepedett nagyvállalatok részére történő beszállítás révén. Ez utóbbi már csak azért is fontos lenne, mert hazánkban ez a fajta bekapcsolódás az EU-n belül a leggyengébbek közé tartozik.

Ez azonban a vállalkozások számának növelésével aligha érhető el. Ehelyett inkább azt kellene elősegíteni, hogy minél több feldolgozóipari vagy ipari szolgáltató váljon képessé technológiai fejlesztésekre, innovációra és ezáltal jelentős hozzáadott érték előállítására.

4. Milyen finanszírozási reformokra lenne szükség ehhez?

A kkv-szektor fejlődését nem lehet kizárólag kedvezményes hitelekkel ösztönözni, egyrészt mert kedvezményeket – zömmel kamattámogatásokat – a költségvetés csak korlátozott mértékben tudja rendelkezésre bocsátani, másrészt a kedvezmények csak enyhíteni képesek, de nem megszüntetni a magas tőkeáttételből fakadó finanszírozási korlátokat. Ráadásul, ha a kedvezményes hitelek szelektivitás nélkül – szinte alanyi jogon – válnak elérhetővé, akkor csak a közpénz pazarlását, továbbá a gyenge vállalatok – az úgynevezett „zombik” – fennmaradását segítik elő.

A reform legfontosabb kiindulópontja: a kockázatot nem lehet megszüntetni, ám annak vállalását megfelelő intézményi, adózási és piaci feltételekkel vonzóbbá lehet tenni. Így például olyan adózási rendszert lehetne kialakítani, amely jutalmazza a kockázatviselő tőkebefektetést valamint az elért nyereség újrabefektetését. Ilyen „jutalom” lehet az elszenvedett veszteség egy részének leírhatósága a jövedelemadó alapjából, illetve ha a kockázatviselő tőkebefektetéssel elért hozam után csak akkor kell adót fizetni, ha azt osztalékként kifizetik a befektetőnek; addig viszont adómentes „kamatos kamat”-szerű jövedelmet biztosít.

Ezen túlmenően az EU-tól visszteher nélkül érkező forrásokat a közvetlen kihelyezésen túl egyfajta katalizátorként lehetne felhasználni ahhoz, hogy segítse a kockázatviselő magántőke bevonását, és ezzel elősegítse a hazai kockázati tőkepiac megerősödését, mégpedig olyan módon, hogy likviditást teremt a hosszabb lejáratú, kockázatviselő befektetések (értékpapírok) kereskedéséhez. Ennek egy lehetséges módja az volna, ha az ilyen EU-források egy része likviditási tartalékként könnyítené a magánbefektetők kiszállását, azaz exitjét. A kockázati befektetések egyik legnagyobb problémája ugyanis a befektetésből történő kiszállás (exit) nehézsége. A befektetők ugyanis nemcsak azt vizsgálják, hogy milyen hozamot érhetnek el, hanem azt is, hogy mikor és milyen módon tudják realizálni a befektetéseiket.

Érdemes volna továbbá állami rásegítést adni a hitelek értékpapírosításához is, magyarán ahhoz, hogy kötvényalapba helyezett vállalati hiteltartozások kamatát – a nagyobb kockázatra is tekintettel – alacsonyabb adó terhelje.

Az említett megoldásokat – különböző kombinációban – már több országban is alkalmazták. A tapasztalatok többnyire kedvezők voltak, de tisztában kell lenni azzal, hogy a siker sohasem az alkalmazott eszközöknek köszönhető, hanem mindig a vállalkozók kezdeményezésének, hozzáértésének és eltökéltségének. Nem lesz ez másképp nálunk sem.