Nem feltétlenül oda kerül a használt ruha, ahová gondolnánk - A second-hand ipar árnyoldala
Elemzések
A régi ruhák újrahasznosítása bár fenntartható megoldásnak tűnik, a valóság azonban időnként kevésbé kecsegtető. A használt ruhák jelentős része ugyanis végül illegális hulladékként a dél-amerikai sivatagban köt ki. Hogyan kezelhető ez a növekvő környezeti és gazdasági probléma?
Ha valaha is vittünk már használt ruhákat gyűjtőkonténerbe, biztos nem gondoltunk arra, hogy levetett, elhasználódott holmiaink végül illegálisan egy észak-chilei sivatagban kötnek ki. A BBC riportja szerint Chile a világ egyik legnagyobb használtruha-importőre, ám azokat a darabokat, amelyeket nem sikerül értékesíteni, évek óta hatalmas kupacokban dobják ki a kietlen vidéken.
A kormány becslései szerint Chile évente 123 000 tonna használt ruhát importál.
Ennek fő mozgatórugója az ország északi részén található Iquique szabadkereskedelmi övezet (Zofri - Zona Franca de Iquique). A városban és a környező településeken működő vállalkozások vám és áfa megfizetése nélkül importálhatnak, tárolhatnak és értékesíthetnek árukat.
A Zofri kialakításának célja az volt, hogy fellendítse Chile északi részének gazdasági fejlődését.
A használt ruhák idővel az egyik legfontosabb importcikké váltak. Az áruk az Egyesült Államokból, Kanadából, Európából és Ázsiából érkeznek, konténerekben. A ruhákat részben helyben értékesítik, részben Latin-Amerika más országaiba exportálják.
A mintegy 50 ruházati importcég fontos szerepet játszik a helyi gazdaságban, ugyanis ez a szektor biztosítja a legtöbb munkát a térségben élő nőknek.
A feladatuk, hogy minőség szerint válogassák szét a ruhákat, ez pedig nem igényel magas szintű képzettséget, így sokak számára elérhető munkalehetőséget jelent.
A legrosszabb minőségű ruhák a La Quebradilla nevű piacra kerülnek, amely Alto Hospicio város közelében, Iquiquétől nem messze található. Az árusok a pólóktól kezdve a farmereken át mindenfélét kínálnak, rendkívül alacsony árakon.
A turisták és a helyiek is tömegesen keresik fel a piacot, különösen hétvégén, egy-egy jó üzlet reményében.
Bár a használt ruhák munkahelyeket teremtenek a helyi gazdaságban, az eladhatatlan árukészlet nagy problémát jelent. Ezeket ugyanis nem lehet az önkormányzati hulladéklerakóba vinni, mivel az csak háztartási hulladékot fogad.
A kereskedőknek elvileg három lehetőségük lenne: exportálni a ruhákat, vagy megfizetni az adókat és Chilében értékesíteni az árut a szabadkereskedelmi övezeten kívül. Ha e kettő nem megy, egy engedéllyel rendelkező hulladékkezelő cégnek kellene átadniuk azokat.
Mivel mindegyik megoldás költséges, sokan inkább illegális úton járnak el. Vagy elégetik a ruhákat, vagy egyszerűen kidobják őket az Atacama-sivatagban. A becslések szerint évente mintegy 39 000 tonna ruhát dobnak ki illegálisan.
Az önkormányzat járőrautókkal és kamerákkal próbálja kézben tartani a helyzetet és megbírságolni az elkövetőket, de annyi teherautó érkezik, hogy ezt nagyon nehéz ellenőrizni, ráadásul a szükséges erőforrások sem állnak rendelkezésre.
Közben egy olyan megoldás is körvonalazódik, amely üzleti lehetőségként tekint a textilhulladékra.
Luis Martínez, a CircularTec ügyvezető igazgatója nemrégiben egy olyan projektet vezetett, amely az eladhatatlan használt ruhák újrahasznosításának lehetőségeit vizsgálta. Mint mondja,
nem szeretnék, ha az Atacama-sivatag a ruhahalmok miatt válna látványossággá.
Alto Hospicio közelében, a sivatagban egy új üzem épül, amely várhatóan képes lesz a felhalmozódott ruha jelentős részének feldolgozására.
A tervek szerint a ruhákat gépek segítségével szálakra bontják, majd olyan anyaggá alakítják, amelyet például bútorokhoz vagy szigeteléshez használnak fel.
Az egyelőre a jövő zenéje, hogy az ilyen beruházások képesek lesznek-e érdemben csökkenteni a felhalmozódó textilhulladék mennyiségét, vagy csak részben kezelik a problémát.
