Vérrel és könnyekkel kísérve vezetjük be az eurót

• Nyugati fordulat és euró – Az új Tisza-kormány nyugat-európai irányba fordult. Az euró bevezetésének célja egybeesik a lakosság többségének akaratával, ami a nem eurózónás tagállamok közül csak nálunk és a románoknál tapasztalható.
• Felszínes nyugatosság – A magyar lakosság alapvetően nyugati orientációjú, de sokan ezt csak vágyott képekkel (korrupció elutasítása) vagy az EU-ból érkező pénzforrásokkal azonosítják.
• Kettős mérce és megalkuvás – Erős a társadalomban a megfelelési kényszer. Ha a saját egyéni helyzetünk elfogadható, hajlamosak vagyunk szemet hunyni a közpénzek rendszerszintű ellopása felett.
• Az „ingyen ebéd” illúziója – Bár tudjuk, hogy semmi sincs ingyen, a társadalom elvárja és szereti az olyan jóléti intézkedéseket, mint az ingyenes nyugdíjas utazás, a köztévé vagy a tűzijáték.
• Hibás gazdasági szemlélet – A racionális, megtérülő beruházások helyett hajlamosak vagyunk presztízsberuházásokat vagy piaci alapon fenntarthatatlan projekteket támogatni, a gazdasági racionalitást pedig „északi humbuknak” bélyegezni.
• Rendszeres túlköltekezés – Strukturális probléma, hogy GDP-arányosan folyamatosan 5-6 százalékponttal többet költ az ország, mint amennyit megtermel, a „valahogy majd csak lesz” mentalitás miatt.
• Generációs különbség – A fiatalok már túllépnek a tiszta pénzügyi haszonszerzés szemléletén, és egyszerűen „unalmasan átlagos európaiak” akarnak lenni.

Az új, Tisza-kormány nyugati, pontosabban nyugat-európai irányba fordult. Ez gyökeres átalakulásnak tűnik, mit lehet remélni a 180 fokos változástól? 

Magyarország lakossága önmagában nyugati orientáltságú, még ha nem is tudja sok ember ezt definiálni, vagy legalábbis néhány vágyott képpel azonosítja. Ilyen a korrupció és a feudális függés elutasítása, de ugyanakkor bennünk van sajnos a felfelé igazodás és megfelelés genetikája is. Mert ha számomra elfogadható a helyzet, akkor nem érdekel, hogy fölül mi zajlik a közpénzekkel.

Tudjuk mélyen az agyunkban, hogy nincs ingyen ebéd, de azért nagyon jó néven vesszük, ha van ingyen nyugdíjas utazás, köztévé vagy tűzijáték. Tudjuk ugyan mélyen az agyunkban, hogy olyan beruházásokra kell fordítani a közpénzt, ami az első perctől elkezd megtérülni, de magunknak bemagyarázzuk, hogy az ország presztízse is elég a megtérüléshez, nem kell erőltetni a projektek közvetlen sikerssségét, ez egy északi országokra jellemző humbuk. Vagy jó az, ha van egy új műtárgy, mert időnként kellhet, még ha nem is tudjuk fenntartani piaci alapon.

Ezek a példák, melyek alapján magam is úgy gondolom, hogy nagyon alapos szemléletváltozásra kell sort keríteni, ha valóban nyugatiasak, vagyis polgárosodóak akarunk lenni.

Enélkül gazdaságilag sem tudunk majd kibontakozni, mert mindig GDP arányosan 5-6 százalékponttal többet költünk, mint amit befizetünk, mondván majd lesz valami, eddig is ez volt ötven éve és túléltük. Óriási a nyugatiasodásban a média felelőssége is, nem lehet populista szócső.

Úgy tűnik, a társadalom többsége EU-párti, és a magyarok döntő része támogatja az euró bevezetését is. Mekkora "patronálás" ez a kormánynak?

Sokan az EU-pártiságban csak az onnan jövő nettó pénzforrást tartják igazán fontosnak. Szerencsére a fiatalok már ezen túllépnek, ők nagyon szeretnének unalmasan átlagos európaiak lenni. Az is jó, hogy a kormány programja, az euró bevezetésének célkitűzése egybeesik a társadalom nagy többségének kívánalmával, ami az övezeten kívüli uniós tagállamoknál a románokkal együtt nálunk jellemző csak, és segíthet az erőfeszítések vállalásában. 

Elviekben mindenki egyetért a bevezetéssel, csak a hozzávezető lemondásokat, kiadási karcsúsítást nem akarja a hallani és látni.

Illetve azt mondja, hogy áldozzanak más csoportok, ne az övé. Itt kezdődnek a gondok. A politika pedig csak többet ígér, nem mondja meg mi helyett.

Mennyire lesz rögös az euró bevezetése? Jelenleg egy feltételt sem teljesítünk, és a 2030-as céldátum meglehetősen ambiciózusnak tűnik, nem? 

Nehéz lesz, vérrel és könnyekkel kísérve. Szerintem legalább öt-hat év kell ahhoz, hogy stabilan ott legyünk a belépés küszöbén. Az első két évben minden eldől. Ha elindulunk a feltételek teljesítése felé - ami egyébként is elemi érdekünk-, akkor lehet 2032-ben eurónk. Ha tudunk karcsúsítani és ennek érdekében felhasználni a szükséges reformokhoz -a versenyképesség fejlesztésétől kezdve a nyugdíj és más nagy rendszerek átalakításáig-az uniós pénzeket felhasználni, nemcsak torzókként felélni azokat, akkor lehet esélyünk.

Tudomásul kell venni, hogy nem lehet egyszerre jóléti fejlesztéseket elindítani és adókat csökkenteni,

de egyidejűleg meg többet költeni innovációra, oktatásra és hadikiadásokra meg a vallási-kulturális-élsport vonulatra is. A gazdasági szférában több verseny és kevesebb célzott állami támogatás kell, a személyiség kiteljesedését és komfortérzetét segítő – nem a hatékonyságot közvetlenül növelő - funkciókra pedig jobban igénybe kell venni azt a tényt, hogy az elmúlt másfél évtizedben 1 millió fővel nőtt a foglalkoztatás és legalább 50-60 százalékkal az átlagos reálbér. Ez a megemelkedett lakossági fizető képesség már meg kell, hogy látszódjon az egyházi gyülekezetek önfenntartási képességében, a látványsport egyesületeinek piaci eltartásában több és a drágább jegyekben hasonlóan a kultúrához is. Vannak ilyen jó példák, de elhallgatják ezt, főleg a sajtó, hiszen a szereplőihez is csurran-cseppen az állami mannából.  Szerintem

a feltételek közül a költségvetési deficit lefaragása a legfontosabb,

az hozza magával a többi feltétel (eladósodottság, infláció, kamatlábak, stabil vagy legalább kiszámítható árfolyam) javulását is.

Megjegyzem, hogy 2015-ben a görögök népszavazáson utasították el a rájuk kényszerített szigorú (a harmadik szanálási pénzügyi programhoz kapcsolódó) reformcsomag elfogadását, de mivel bent akartak maradni az euró övezetben, mégis megvalósították azt.  Ma a költségvetésük pluszban van és 5 év alatt több mint 50 százalékponttal csökkentették az adósságrátájukat. Mert eredményt akartak.

Egyénként milyen előnyökkel, esetleg hátrányokkal jár a közös uniós pénz átvétele? Mik a tapasztalatok a kelet-közép-európai régiós, immár euróval fizető tagállamokban? 

Szerintem több érv és példa szól a bevezetés sikere mellett mint ellene, de most kellene erről egy társadalmiasított szakmai vitát is elindítani. Az euró bevezetése elsősorban segítség ahhoz, hogy sikeres legyen a gazdaságpolitika, de nem helyettesíti azt. Utóbbit mindenkinek magának kell megcsinálnia.

Ha valaki néhány iparág összeszerelési tevékenységére építi a jövőjét és nem innovációra, az nehezebben zárkózik fel,

mint aki a komparatív előnyeire és diverzifikáltabb szektorpolitikára helyezi a hangsúlyt. Mi jobban aggódunk a szlovákok euróbevezetése miatt mint ők maguk, de szerintem sikeres példa lehet Horvátország és Litvánia esete is. Ugyanakkor valóban kérdés, hogy a felzárkózás tőke- és technológia képzés híján lehet-e a régiós élországinknak az EU átlag 90-95 százalékát meghaladó teljesítménye, vagy itt megállnak, ahogy ezt az észt vagy cseh példa az elmúlt években mutatja. De ez sem az euró bevezetése miatt van, mélyebb strukturális gondok vannak a háttérben. 

Az uniós források hazahozatala missziója a kormánynak, de lehet-e viszonylag gyorsan teljesíteni az EB mérföldköveit? Felbukkanak-e rizikó faktorok?

Ha van akarat abban, hogy a több mint húsz jogi szupermérföldkövet és a mintegy 350 mérföldkövet teljesítsük, akkor elindulhatunk ezen az úton, és két-három éven belül van eredmény, vagyis gazdasági növekedés pótlólagos eladósodás nélkül. Kérdés, hogy a mostani nagy politikai egyezségek révén létrehozandó megoldások után a tényleges pénzfelhasználás hogyan valósul meg mind az úgynevezett COVID-alapok, mind a most futó hétéves költségvetés kohéziós részeinek ügyében. Hiszen az EU visszatérítési logikával működik, amihez pedig kész projektek – szabályos kiírások előkészítések és tenderek után - kellenek. Évekbe telik ennek lehívása, és addig megelőlegezzük a költségek nagy részét. Nem lesz könnyű pénzügyminiszternek lenni a közeljövőben.

Mikor fognak hasznosulni az uniós forrrások, és egyáltalán: mire lehet majd felhasználni a pénzeket?

Egy-két látványos lépés - például az ERASMUS újraindítása – mellett ez folyamatosan valósul meg 2027 után, főleg szerintem 2028-2029-ben.

Fejlesztésre kell elsősorban használni az uniós forrásokat, a közlekedési és távközlési, a környezetvédelmi és energiapolitikai területen és a közvetlen KKV fejlesztési fronton, de lesznek humánerőforrás fejlesztési ügyek is - oktatás és egészségügy, amit sokan emlegetnek. De nem lehet elfelejteni, hogy ezek beruházási pénzek, nem állami rezsi kifizetésekre valók, mint az történt a pedagógus béremelések terén a közelmúltban. 

Természetesen az EU nyomja a digitális és zöldberuházásokat, valamint az OECD-vel együtt a fenntarthatóságot célzó reformokat is, de ezek nagy része nekünk is érdekünk. Beszéd helyett meg kellene oldanunk az öntözési célú vízmegtartást itthon- ezt néhány üres stadion, híd árából el lehetne kezdeni – és ki mondom a szörnyűségeset: a közvetlen agrártámogatásokból- amelyek sohasem álltak le - nem csak jövedelmeket kellen realizálni, mégha formálisan erre is adják, hanem el kellene kezdeni a lengyelekhez meg a litvánokhoz hasonlóan fejleszteni a gazdáknak. A fejlesztési pénzek nagyságrendjét is reálisan kell felmérni, hiszen a most emlegetett 6000 milliárd forint lehívása például az éves államháztartási hiányunknak felel meg lassan, ha így folytatjuk, nem több és nem kevesebb.

Lát-e olyan külső környezeti veszélyt, amely megakaszthatja a növekedést az EU-ban, vagy akár Magyarországon?

Szerintem nincs ilyen, bár sokan a most folyó új hétéves költségvetési vitája és az EU folytatódó külkereskedelmi liberalizációs politikája kapcsán – az agrártámogatások és a kohéziós források csökkentése miatt ezt hangsúlyozzák. Elsősorban magunknak kell mind Európában, mind itthon a versenyképességünket javítani, ezzel párhuzamosan politikai törpéből látható védelmi játékost csinálni, ami forrásátcsoportosításokat is igényel, ha nem emelünk tovább az uniós közös kassza mértékén az év végén. A csatát meg kell vívni, de az eredményhez alkalmazkodni kell majd, még ha a vártnál fájdalmasabb is. Nemzetközi gondok mindig voltak és lesznek. Több piac kell.

Az nem fog menni például, hogy több piaci védelmet és támogatást követelünk a gazdáknak, és ha körbenézünk, mi vagyunk a régióban az a gazdaország, ahol az elmúlt húsz évben nem nőtt a nettó agrárexport,

miközben a lengyelek itt robbantak ki a szemünk láttára, és nem az űrprogrammal vagy a FORMA-1 futamrendezések révén. Meg csak annyi gazdasági növekedést tudunk felmutatni, amennyi nettó forrás jön az EU-ból. Persze, nem jók a háborús konfliktusok, a működő tőke hazatelepítésének illiberális trendje, de azt hiszem hogy a gyorsabb növekedést magunknak kell és lehet megoldani, nem kell mindig külső mentő körülményeket keresni.