Demszky Gábor kicsit unja már az ügynökakták körüli disputát
HírekA volt főpolgármester, egykori SZDSZ-elnök és politikus a Facebook-on mesélt el egy ügynökös sztorit.
Íme az ügynökaktákkal kapcsolatos bejegyzés Demszky Gábortól:
Bevallom kicsit unom már az ügynökakták körüli disputát. Okom van rá, kaptam korábban sokszáz oldal megfigyelési jegyzőkönyvet és operatív jelentést, de hiába igyekeztem mozaikként összerakni az abban szereplő információkat, rájöttem, hogy a kapott „anyag” torztükör, sokszor többet mond a jelentéstevőről, mint rólunk, a megfigyeltekről.
Elmesélem hát inkább, hogy éltünk mi. Így utólag, emlékezetből.
Közel egy évtizeden át biztos jelei voltak annak, hogy lakásainkat lehallgatják, ezért otthon csak írásban beszélhettük meg fontosabb dolgainkat. Egészen elszoktunk a beszédtől, hiszen az életünkben mindennek köze volt a munkánkhoz, minden mozdulatunk a szamizdatról szólt.
Otthon cetliken levelezgettünk címszavakban vagy az utcán sétálva, suttogva konspiráltunk. Nem telefonoztunk, és nem bíztuk a postára leveleinket, barátainkat is inkább személyesen kerestük fel. Nyilvános helyeken mindig figyeltük, figyelnek-e minket, és gyanakodva hallgattuk a mellénk települők beszélgetéseit.
A kocsmákban és presszókban mindig a bejárati ajtóval szemben ültem le, hogy lássam, ki érkezik utánam.
Az őszi Balaton ladikos pecásai igencsak mereszthették a szemüket, amikor egy derékig vízben gázoló, munkásoverallos alak tűnt fel előttük a parti nádasban. Nehéz csomagot cipelt, igyekezett, hogy a mélyülő víz fölött tartsa a terhét. A szürkületben nem láthatták, hogy stencilgép van a kezében.
Sulyokék nyaralója előtt történt ez 1985 őszén, a Helsinki Kulturális Fórum idején. A Hírmondó soron levő számát, mely a cenzúra nálunk honos formáival foglalkozott, erre a jeles alkalomra állítottuk össze, és nagyon igyekeztünk, hogy az alternatív fórum megnyitóján a mi lapunk is ott legyen.
Az aligai pártüdülő szomszédságában lévő nyaralót ellepte a szívópapír. Miklós főzött, éjjel-nappal tekertük a gépet, dolgozott a család. Lehúzott redőnyök mögött szorgoskodtunk napokon át. Amikor a délelőtti bevásárlásból hazatérve azzal állított be Sulyok Miklós, hogy rendőrautó áll a szomszéd nyaraló előtt, először azt gondoltuk, hogy szokás szerint ugrat bennünket. Miklós kiment a házból, majd azzal tért vissza, hogy az autó már a mi kapunk előtt vesztegel. Az újság félig kész példányaival nem volt mit tenni, menekítésre gondolni sem lehetett. De a pótolhatatlan gépet menteni kellett. (Nemsokára Prágába került ez a masina, és az ottani diákmozgalmat segítette.)
A telek végén nádas, az átvezető deszkapalló a nyílt vízre szalad ki. Dermesztően hideg volt a víz. Néhány parti telek mellett elhaladva, a nádason átgázolva egy épülő nyaraló állványzata alá dugtam a tekerőt. Mire visszaérkeztem, a rendőrautó odébbállt. Éjszaka tovább folytattuk a munkát, de másnap hajnalban a jelenet a vízbe gázolással együtt megismétlődött. Napok múltán a szomszédoktól tudtuk meg, hogy a rend éber őrei egy betörés ügyében nyomoztak. A Hírmondó elkészült, vándorló kis nyomdász csapatunk új helyre költözött.
Vannak arcok, arcvonások, amelyek bevésődtek az emlékezetembe. Már-már köszönni akarok, amikor a zavart tekintetből rájövök, hogy az illető nem barát vagy ismerős, hanem személyi követő. Évekig kísérgetett, sokszor láttam őt közeli kirakatok előtt ténferegve vagy újságja mögé bújva, az autójából nézelődve. Az volt a foglalkozása, hogy utánunk járkáljon, jelentést készítsen, megfigyelje, kivel, hol, mit, mikor. Néha már kenyéradójuknak tekintettem magamat, és sokéves tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy a titkosszolgálat is nehézkes, bürokratikus szervezet: hétvégén és ünnepnapokon ritkán, csak különleges parancsok alapján működött. Szállításra, rejtegetni való akciókra ezek a napok a legalkalmasabbak. Ha megtudnak valamit, akkor sem reagálnak azonnal. Feldolgozzák az információkat, valaki valahol dönt, és persze eközben eltelik egy csomó idő. Mindig az volt az érzésem, hogy kicsit mafla volt a szocialista belügy.
Nehezen kapcsolt, téblábolt, sokszor fogalma sem volt, mit csináljon, nem volt felhatalmazása, hárította a felelősséget, olyan volt, mint a rendszer, pazarló és agyalágyult. Ugyanakkor sértődékeny és bosszúálló, nem szeretett veszíteni, és megtorolta, ha túljártak az eszén. Ezt példázza egyik lebukásunk története, az utolsóé.