Rezsicsökkentés 2.0: a számlát így is, úgy is, de mi fizetjük!

Az elmúlt napokban két figyelemre méltó cikk is megjelent arról, hogy mi legyen a 2013-ban bevezetett rezsicsökkentés további sorsa: az egyik az Index.hu-n jelent meg „Hatalmas átcsopor-tosítás mellett döntöttek a rezsicsökkentésnél, és ez még csak a kezdet lehet” címmel, a másik a Telex.hu-ban „Elkerülhetetlen a rezsicsökkentés módosítása, de az árak nem lehetnek piaciak” címmel. Mindez jól mutatja, hogy tizenhárom esztendő múltán elérkezett az ideje a „rezsicsök-kentés” eddigi módszereinek újragondolásának és módosításának.

Írásomban azt kívánom bemu-tatni, hogy a rezsicsökkentés nem holmi csodaszer; annak árát így vagy úgy minden hazai fo-gyasztónak meg kell fizetnie. Két fő kérdést kell tisztázni. Az egyik az, hogy az ártámogatás terhei miként legyenek úgy felosztva a gazdaság alanyai között, hogy mindenkire nézve méltányosak és elviselhetőek legyenek. A másik, hogy miként lehet elérni, hogy az árak a felhasználókat éssze-rűbb és takarékosabb felhasználásra ösztönözzék, és ezáltal csökkenthető legyen a nemzetgazda-ság importfüggése, egyszersmind pedig növekedjen a gazdaság hatékonysága.

Hazánkban a rezsiköltségek (a háztartási energia, a víz-, gáz- és áramellátás, valamint az egyéb kommunális szolgáltatások) a háztartások nettó rendelkezésre álló jövedelmének átlagosan a 15–20%-át teszik ki. A legalsó jövedelmi ötödbe (kvintilisbe) tartozó családok esetében a rezsi és a lakásfenntartás aránya ennél jóval magasabb és akár a havi jövedelem 25–35%-át is elérheti, ami jól jelzi a rezsiköltségek szociális jelentőségét. A háztartási energia költsége a magyar háztartások rendelkezésre álló jövedelméhez viszonyított aránya 1995 és 1999 között 4,4%-ról 5,0%-ra emelkedett, majd 2000 és 2006 között 5,0% körül stagnált. Az ezt követő négy évben folyamatosan 7,1%-ra nőtt az energiaköltségek fedezésére fordított jövedelem aránya.

2011-ben megfordult a tendencia, és – a hatósági árszabályozással, vagyis a „rezsicsökkentéssel”, illetve a háztartások javuló pénzügyi helyzetével összefüggésben – a rendelkezésre álló jövedelem egyre kisebb részét, 2022-ben 3,6%-át kellett erre a célra fordítani. Ezzel Magyarország az EU középmezőnyébe tartozik.

A rezsicsökkentés 2013-ban történt bevezetése olyan intézkedés volt, amely jelentős áremelkedések után csökkentette, illetve rögzítette a háztartások számára kilenc közszolgáltatás díját, köztük a háztartási földgáz- és villamosenergiaárakat, valamint a vezetékes ivóvízellátás és a szennyvízelvezetés díját is.

Hazánk teljes primerenergia-felhasználásának (amely a villamos energia mellett a fűtésre és a közlekedésre használt földgázt, kőolajat és egyéb energiahordozókat is magában foglalja) 70 százaléka importból származik, amit exporttal kell kemény versenyben kiegyenlíteni. Az energiahordozókat kivétel nélkül a mindenkori világpiaci áron – nagyrészt tőzsdei áron – szerezzük be, amely magában foglalja az exportáló országok bányajáradékát, a szállítók költségeit és profitját, valamint a szállítási költségeket. A rezsicsökkentés az energiaellátás terén „lefogta” az energiahordozók világpiaci árának jelentős – időről időre akár hektikus – ingadozásait is, így a fűtési, a főzési és a világítási költségek nem „rángatták meg” a háztartások diszponibilis jövedelmét.

Az energiahordozók árkilengéseinek tompítására több lehetőség is van. Ezek:

1. A források diverzifikációja. Ez a szénhidrogének tőzsdei árainak globális homogenizálódása miatt csak korlátozottan teszi lehetővé az arbitrázst és az ezen keresztüli árkiegyenlítést.
2. Stratégiai készletezés. Bár a stratégiai készletezés elsősorban az ellátásbiztonságot, részben pedig a kereslet szezonális ingadozásainak kiegyenlítését hivatott szolgálni, esetenként – mint jelenleg a dízelolaj esetében – az átmeneti árcsúcsok tompítására is alkalmas. Nem olcsó módszer, ugyanis a készletek tárolásának és finanszírozásának jelentős költségeit végül a fogyasztóknak kell megfizetniük.
3. Keresztszubvencionálás. Ennél a megoldásnál a felhasználók egyik csoportja – általában a vállalati és közületi felhasználók – magasabb árat fizet, amelyből a felhasználók másik csoportjának – többnyire a háztartásoknak – a fogyasztását szubvencionálják. Ezt a módszert is több ország alkalmazza – azonban csak korlátozott mértékben, ugyanis csak a nem kereskedhető termékek és szolgáltatások előállítóira hárítható felár, máskülönben az exportpiacokra történő termelés versenyképtelenné válik. Ennél a megoldásnál a fogyasztók a nem kereskedhető termékek és szolgáltatások belföldi áraiban fizetik meg az ártámogatás költségeit.
4. Költségvetési támogatás. Ennél a megoldásnál a költségvetés ártámogatásban részesíti a háztartások fogyasztását, aminek a fedezetét adók és/vagy különadók kivetéséből teremti elő. Az adók révén persze a fogyasztók közvetett módon maguk fizetik meg a rezsitámogatást, ám a viselt adó mértéke nem függ az egyes fogyasztók energiafelhasználásától.

Jól látszik, hogy valójában az alkalmazott módszerek egyike sem csökkenti a rezsi társadalmi költségét, sőt valamelyest még növeli is azt;

ugyanakkor valamilyen – a felhasználástól független – technikával szétteríti a fogyasztók körében az energiahordozók drágulását. Vagyis – ahogy mondani szokás – nincs ingyen ebéd. A keresztfinanszírozásnak és költségvetési szubvencionálásnak külön problémáját jelenti, hogy az áringadozások kockázatát a szubvencionáló – vagyis a „felülszámlázott” közületek – és/vagy a költségvetés kénytelen viselni. Másképpen szólva:

a háztartások részére biztosított alacsony ár költségeit, valamint az árstabilitás megteremtésének kockázatát az állam és a vállalkozások viselik.

Míg a rövid távú áringadozások tompítása mindenképpen hasznos, mert elkerülhetővé teszi vagy mérsékli az ársokkok romboló hatását a háztartások gazdálkodására, addig az árjelzések tartós kiiktatása és mellőzése nem készteti a felhasználókat sem a takarékosabb fogyasztásra, sem a fogyasztás hatékonyságának növelésére, ezért hosszú távon káros a nemzetgazdaságra.

A hazai energiafelhasználás magas importfüggése miatt ugyanis mindenképpen szükség lenne arra, hogy egyfelől az épületek hőszigetelésének javításával és a fűtési rendszerek hatékonyságának növelésével mérsékelhető legyen a volatilis energiaimport. Ennek érdekében persze

a rezsicsökkentés eddigi – kizárólag az árak leszorítására fókuszáló – módszerein sürgősen változtatni kell.

Másfelől többet kell tenni a rendelkezésre álló potenciális hazai energiaforrások kiaknázásáért is. Jelenleg ugyanis a potenciálisan elérhető geotermikus energiának, biomasszának és szélenergiának csupán a töredékét hasznosítjuk. A hasznosításhoz ugyan jelentős volumenű beruházásra van szükség, ám a biztonságos megtérülésre tekintettel ezen a téren sokat lehet tenni a gazdaság amúgy már hosszabb ideje pangó beruházási teljesítményének fellendítésére is. Erre a célra a Helyreállítási és Ellenállóképességi Tervnek – az Európai Unió NextGenerationEU programjának – finanszírozási alapjából rendelkezésre álló forrásokból most szerencsére jelentős összegeket lehet fordítani, és az ezirányú kormányzati programok megvalósítása már megkezdődött.

A napenergia hasznosítása terén lényegesen előrébb tartunk, azonban a napenergia természete miatt a termelt energia többnyire nem áll rendelkezésre akkor, amikor a felhasználóknak a legnagyobb szüksége van rá. Energiatároló kapacitások létesítésével és okosmérők alkalmazásával azonban ezen változtathatunk. Az ezirányú programok ugyancsak meghirdetésre kerültek.

A víz- és csatornadíjak esetében a rezsicsökkentés nem az áringadozások lefojtása révén hat, hanem azáltal, hogy a vízdíjak és a csatornahálózat használatának díját a működtetési és felújítási költségek alakulásától függetlenül rögzítette, így az reálértékben az elmúlt 13 év során folyamatosan csökkent. A hazai ivóvízellátásról és csatornázásról gondoskodó közműcégeknek ezért immár hatalmas összegű állami támogatásra van szükségük ahhoz, hogy működőképességüket képesek legyenek megőrizni, illetve a szolgáltatásukat a rendelkezésre álló víztartalékok klimatikus okok miatti elapadása ellenére fenn tudják tartani. A rezsicsökkentés miatt 2013-ban befagyasztott víz- és csatornadíjak következtében, valamint a működési és karbantartási költségek jelentős inflációja ellenére a közműcégek kénytelenek változatlan, rögzített áron vizet szolgáltatni. A nem lakossági (üzleti, intézményi) díjak ugyan 2026. július 1-jétől emelkedtek, de ez az intézkedés egyedül nem oldja meg a felhalmozódott problémákat. Az eddigi tarifarendszer ugyanis kivéreztette a szolgáltatókat; többségük csődközeli helyzetbe került, jellemzően saját tőkéjét is elveszítette, továbbá az elmúlt évtizedben minden tartalékát felélte. A magyarországi víziközműhálózat kimutathatóan óriási mértékben leromlott; egyetlen szolgáltató bevétele sem fedezi a hálózat karbantartási költségeit – csak a legszükségesebb javításokra jut forrás. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) vizsgálata szerint a 95 ezer kilométeres ivóvízhálózat hálózati vesztesége jelenleg átlagosan 25 százalékos, egyes pontokon pedig 40–50 százalékos. Ez azt jelenti, hogy a betáplált víz ekkora hányada elszivárog a talajba, és a vezetékrendszer leromlott állapota miatt veszendőbe megy. Ez egyúttal sokszor a vezetékes víz rossz minőségét is okozza, sőt egyes helyi vízműtelepek ihatatlanul rossz minőségű vizet is szolgáltatnak.

A rezsicsökkentés a víz- és a csatornaszolgáltatás terén tehát nem csupán súlyos anyagi károkat okoz és terheli az ország vízháztartását, hanem egészségkárosító hatása miatt növeli az egészségügyre háruló terheket is.

A rezsicsökkentés eddig alkalmazott módszerei miatt az ivóvízellátás és a csatornázási szolgáltatások terén is reformra van szükség. A tarifákat úgy kell megváltoztatni, hogy a rendszer ismét önfenntartóvá váljon, ugyanakkor a szokásos mértékű háztartási vízszükséglet viszonylag alacsony díjszinten legyen kielégíthető, de az ezt meghaladó mértékű fogyasztás – legyen szó kertápolásról, gépkocsimosásról vagy medencefeltöltésről – már magasabb tarifával legyen felszámítva. A magasabb tarifák alkalmazása a vízfelhasználás terén is segíthet a takarékosabb felhasználásban, például jobb és takarékosabb csapok használatával vagy a kertek esővízzel történő öntözésével. Ezen túlmenően

a vízfogyasztás mérése terén is megfontolandó az okosmérők alkalmazása, ami lehetővé tenné a fő fogyasztási időn kívül eső – tehát pl. az éjszakai – vízfelhasználás árának a mérséklését.

Az előző kormány gyakran érvelt azzal, hogy az EU-ban nálunk a legolcsóbb a háztartási villamosenergia és a háztartási földgáz. Ez ugyan valóban igaz, de persze az is, hogy az EU-n belül nálunk a nettó bérek is a legalacsonyabbak közé tartoznak.

Az Eurostat adatai szerint a medián bruttó órabér az EU-ban 2,6-szorosa a hazaihoz képest, viszont az alacsonyabb órabérből közel kétszer annyi villamos energiát és 20%-kal több földgázt lehet vásárolni.

Ezekből az arányokból is kitűnik, hogy pusztán az árak összehasonlítása félrevezető; a reális megítélés során a bérszínvonaltól nem lehet eltekinteni. Ugyanakkor azt is ki lehet jelenteni, hogy a rezsicsökkentés hozzájárult a hazai nominális keresetek alacsony szinten tartásához. Ez ugyan kedvező lehet a munkáltatók számára, ugyanakkor a magasabb külföldi kereseti lehetőség sok embert csábít arra, hogy külföldön vállaljon munkát. Az Ausztriába naponta ingázó mintegy 55 ezer dolgozó pedig külön előnyre tesz szert azáltal, hogy itthon az osztrák tarifa egynegyedéért jut energiához, aminek az „árát” a hazai dolgozók viselik.

A hazai bérek folyamatban lévő felzárkóztatása a nyugateurópai szinthez maga is hozzájárulhat a „rezsiköltségek” reálisabb árazásához, ugyanakkor lehetővé teszi a rezsicsökkentés miatt beszedett adók csökkentését, egyszersmind csökkenti a külföldi bér és a hazai rezsiárak közötti arbitrálást.

Számos ok és indok van tehát a „rezsicsökkentés” eddigi módszereinek felülvizsgálatára és átalakítására. A szükséges és indokolt változtatások mielőbbi megvalósítása nyilvánvaló módon csökkentené a jelenleg a költségvetésre és a vállalkozási szektorra háramló terheket, ami nélkülözhetetlen lenne az euró bevezetésének mielőbbi sikeres megvalósításához. Minthogy a rezsicsökkentés valójában mindenképpen a társadalom egészét terhelő kiadás, a módosítás nem okozna a nemzetgazdaságnak többletterhet, csupán arra van szükség, hogy az elkerülhetetlen költségeket az egyes társadalmi rétegek teherviselőképessége alapján osztozzák el.