"A transzplantáció úgy indul, hogy az agyhalottból eltávolítják az egészséges szervet"

A tavalyi év végén volt éppen hatvan éve annak, hogy Magyarországon elvégezték az első transzplantációs műtétet – mekkora jelentősége volt ennek a beavatkozásnak?

Ez a műtét – egy veseátültetés – ott és akkor egy kiemelkedő történelmi pillanat volt; a kiváló urológus, Németh András 1962. december 21-én Szegeden végezte el az első magyar élődonoros transzplantációt.

Magyarország – az USA, Nagy-Britannia és Franciaország után – a negyedik olyan ország volt a világon, ahol ilyen beavatkozást végeztek el, Németh Andtás pedig a hetedik olyan sebész a világon, aki ilyen műtétet végzett el.

A beavatkozás sebész technikailag sikeres volt, ám akkoriban még nem álltak rendelkezése a mai ismert és alkalmazott gyógyszerek, ezért a vese kilökődött a szervezetből és a beteg ennek következtében meghalt.

Németh András „79 nap remény” címmel naplóregényben írta meg ennek a kiemelkedő eseménynek a történetét.

A transzplantációs műtétek esetében napjainkban már „rutinműtétekről” van szó, vagy hiába a korszerű orvostudomány, változatlanul jelentős mértékű beavatkozásról van szó?

Részben rutinműtétről van szó, részben pedig nem.

Ezt sok minden meghatározza; lényeges szempont, hogy mely szervtípus átültetéséről van szó, maga a beavatkozás pedig az életminőséget javító vagy az életmentő kategóriába esik.

Elég csak arra gondolnunk, hogy például a vese vagy hasnyálmirigy megbetegedései kapcsán rendelkezésre állnak alternatív terápiás lehetőségek is, míg egy végstádiumú szív-, tüdő-, vagy májelégtelenség esetén nem létezik olyan alternatív terápia, ami olyan jó eséllyel biztosítaná a beteg számára a hosszútávú túlélés esélyét, mint a transzplantáció.

Összességében azt tudom mondani, hogy egy sok transzplantációt végző sebész számára műtét technikailag rutinszerűvé válhat a beavatkozás, ugyanakkor minden egyes transzplantáció egyedi esetet jelent. Emellett pedig minden műtéti beavatkozás kockázattal jár, ám a transzplantációs műtétek során nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy

alapvetően egy végstádiumú elégtelenséggel küzdő, leromlott egészségi állapotban lévő emberen történik az operáció. A kockázat számos egyéb ok miatt is nagyobb.

Mondana példákat, hogy megértsük?

Érdemes tudnunk, hogy önmagában minden akut műtét fokozott kockázatot jelent. Jelen esetben egyrészt egy idegen szervet ültetünk be a beteg számára, ez eleve kockázatokkal jár a „szokványos” sebészeti beavatkozások mellett.

Egy idegen szerv beültetése nagy kihívást jelent a kilökődés kockázata miatt, így a transzplantált számára a műtét pillanatától kezdve az élete végig immunszupresszív gyógyszereket kell szednie.

Ezek a gyógyszerek a kilökődés megakadályozását megakadályozandó gyengítik az immunrendszert, aminek viszont az a kockázata, hogy a beteg bizonyos fertőző betegségekkel szemben kitettebbé válhat. Természetesen a terápia ma már magas szinten egyensúlyban tartható, a transzplantáltak pedig rendszeres kontrollvizsgálatokon vesznek részt.

Tehát akut helyzetekről van szó, ezért ott és azonnal cselekedni kell?

Egy műtét nem csak abban az esetben válthat „akuttá”, ha azonnali életmentő operációra van szükség. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor nem tervezhető módon a nap bármelyik szakában – mondjuk éjjel két órakor – jön egy értesítés egy elhunyt donorból származó szervvel kapcsolatban.

Ekkor beindul az egész transzplantációs folyamat.

Az orvos azonnal hívja a beteget, aki összepakolt bőrönddel valószínűleg már nagyon hosszú ideje várja azt a hívást… tehát ezek az események nem tervezhetők előre és a siker érdekében nagyon gyors reagálásra van szükség.

Mi történik ilyenkor?

A beteg transzplantációs centrumba való beérkezése után átesik egy alapos orvosi kivizsgáláson, aminek célja annak a megállapítása, hogy aktuálisan alkalmas állapotban van-e a műtétre. Ezt követően megtörténik a beavatkozás, ugyanis lényeges szempont, hogy a szerv minél előbb újra vérkeringésbe kerülve újra működjön.

Korábban célzott arra, hogy miközben egy műtéti beavatkozás alapvetően is egy kockázatos dolog, a transzplantációs műtétek még inkább azok…

Igen, s ez főleg az életmentő transzplantációs műtétek esetében van így, ugyanis bonyolult, technikájukat illetően is komplikáltabb eljárásokról van szó, ráadásul a beteg szempontjából is nagyobb kockázatot jelentenek, ugyanis a testbe történő beavatkozás mérete is nagyobb mértékű. Míg egy, az életminőséget javító operáció – egy vesebeültetés – során csak egy kisebb metszést ejtenek a kollégák, addig egy életmentő műtét sokkal nagyobb sebésztechnikai kihívást jelent.

Ráadásul az új szerv beültetése előtt kell távolítani az elégtelen működésű, beteg szervet, legyen szó szívről, májról vagy tüdőről.

Önök sok mindent testközelből látnak, sokféle helyzetet megtapasztalnak a munkájuk során, ami nem csak fizikailag, de lelkileg is megterhelő lehet… hogyan lehet ezekben az igazán komoly helyzetekben fejben, lélekben, gondolkodásmódban igazán jól jelen lenni?

A transzplantációs műtéteket végző orvosok, sebészek nem csupán magas szakmai tudással és tapasztalattal, de egyfajta, ehhez szükséges rátermettséggel is rendelkeznek és a többi sebészhez hasonlóan képesek nagyon gyorsan reagálni. De fontos tudni, hogy a transzplantáció esetében nem egyetlen műtétről, hanem egy komplex folyamatról van szó, ami

onnan indul, hogy egy intenzív osztályon agyhalált – vagyis halált – állapítanak meg egy korábban súlyos agykárosodást szenvedett betegnél, amely a szervkivétel előfeltétele.

E perctől kezdve a következő harminc órában körülbelül száz ember munkáját kell összehangolni és koordinálni.

Részekre bontott folyamatról van szó, s minden egyes kolléga a saját speciális feladatát végzi el.

Szeretném kiemelni a kollégáim szerepét és felelősségvállalását, akik sok helyszínen és területen kapcsolódnak be a szervdonációs-transzplantációs folyamatba, amit az országos koordinátor irányít. Ő az, akihez minden információ befut és ő tudja, hogy kinek, mikor és milyen információt kell továbbítania.

A szavaiból az derül ki, hogy az orvoslás és az életmentés e típusát csak egy valóban rendkívüli elköteleződés mellett lehetséges művelni…

Aki a szervadományozás területén dolgozik – legyen szó sebészről, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosról, ápolóról, kardiológusról, belgyógyászról, pulmonológusról és koordinátorról – sok más szakterületen is dolgozhatna.

Ezen a területen viszont megtapasztalják az életmentés azon élményét, amikor nem várt, előre el nem tervezett módon képesek megmenteni egy rossz állapotban lévő, végstádiumú szervelégtelenséggel küzdő ember életét.

Ekkor egyik pillanatról a másikra egy új élet kezdődik el s ez olyannyira igaz, hogy a transzplantáltak gyakran két születésnapot is ünnepelnek. Vagyis ők élik meg igazán azt, ami mi is tapasztalunk a team tagjaiként.

A sikeres műtét után érthető reakció a dupla születésnapi ünneplés – de vajon mi történik, amikor megcsörren a telefon és befut az a bizonyos hívás, hogyan reagálnak betegek? Mi a legjellemzőbb reakciók; öröm, felszabadulás, félelem?

E betegek megélik a betegségükkel járó nehézségeket – a korlátozottságot, a kötöttséget, a fáradékonyságot, néha fájdalmat – és az azokkal együtt járó nehézségeket. Ez az állapot nem egyik napról a másikra alakul ki az esetek többségében, a beteg állapota hosszú idő alatt romlik le. Nagyon érzékeny pillanatokról van szó, amikor a betegek megjelennek a bizottsági ülésen és megtudják, hogy várólistára kerültek.

Gondoljunk csak bele: egy nagyon nehéz egészségi- és élethelyzetben lévő beteg számára érkezik egy olyan információ, ami szerint az életét csak transzplantációval lehet megmenteni.

Vagyis lehetséges a túlélés és esély kínálkozik egy sokkal jobb minőségű életre, de mégis csak egy műtéti beavatkozásról van szó, ami ugrást is jelent az ismeretlenbe.

Éppen ezért az orvoscsoportok nagyon nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a betegek minden szükséges információt megkapjanak arról, hogy mikor, mire számítsanak, mennyit kell várniuk a műtétet illetően.

Milyen várakozási időről beszélhetünk?

A várakozási idő szervenként eltérő. A vese esetében átlagosan közel négy évről van szó, de az életmentő szervtípusoknál az egy évet nem haladja meg a várakozási idő.

Úgy érzem, hogy egy transzplantációs műtét más vetületben is „mély beavatkozás” jelent – műtét után szükség lehet akár pszichoterápiás támogatásra is?

Indokolt esetben valamennyi transzplantációs centrumban elérhetők a pszichológus kollégák. Erről minden intéznek gondoskodnia kell, különösen a gyermekek esetében.

S valóban, jól érzi, mély és komplex dologról van szó, amiben kiemelt szerepe van a civil szervezeteknek is.

A legnagyobb ernyőszervezet a Magyar Szervátültetettek Szövetsége, ami szervezet több egyesület összefogásával országosan elérhető képzési programokat is működtet annak érdekében, hogy felkészítsék a betegeket és a transzplantált embereket a legkívánatosabb életvitelre. Emellett néhány alapítvány is azért dolgozik, hogy elsősorban a gyermekek és a családjaik életminősége a lehető legjobb legyen. De elérhetők felkészítő és tájékoztató programok kifejezetten a potenciális élődonorok számára is.

Mi visz rá egy élő embert arra, hogy odaadja a szervét egy másik embernek?

Alapvetően a szolidaritás, a segítségnyújtás igénye, hiszen alapvetően segíteni szeretnénk másokon. Ez a meghajtóerőt jelentősen fel tudja erősíteni, ha közelről ismerjük a rászoruló embert, vagy ha valamilyen rokoni kapcsolatban állunk vele.

Amikor a transzplantációval megmentjük egy ember életét, akkor valójában egy család életét is megmentjük.

A műtétet követően már nem egy beteg-, hanem egy transzplantált emberről van szó, akinek az életminősége visszaáll egy normálisnak tekintett szinte; újra részt tud venni a család-, a közösség életében, el tudja végezni a munkáját. Emellett a „megmentő” és „megmentett” között még szorosabbá válik az érzelmi kapcsolat. Ugyanakkor az egyéni érdekek mellett a transzplantációs folyamat részét képezi egy társadalmi szinten ható kívánalom is: az élődonoros szervadományozásnál lényeges szempont a donor védelme a recipiens előtt, hiszen ő kaphat szervet elhunyt donorból is.

Ám a társadalomnak nem érdeke, hogy többet veszítsen a donor, mint amennyire nyer a recipiens oldalán.

Élő donorként bárki adhat szervet bárkinek?

Élődonoros szervadományozásra a hatályos jogszabályi keretek alapján testvérek vagy egyenesági rokonok, vagy ezek kombinációja, illetve szoros érzelmi rokonság esetén házastársak, élettársak és barátok esetén van lehetőség.

Azt pedig egy független etikai bizottság vizsgálja meg, hogy a felajánlás és az elfogadás mindenféle kényszerítő körülménytől, megtévesztéstől és anyagi érdekeltségtől mentesen történik-e.

A halott donorból való szervadományozás az egyfajta automatizmus vagy szükség van valamilyen előzetes hozzájáruláshoz?

Magyarországon a legtöbb európai országhoz hasonlatosan az elhunytból történő szervadományozás jogi kereteit a feltételezett beleegyezés eleve szerint fogalmazták meg.

Eszerint, ha valaki még életében írásban nem tiltotta meg, hogy halála után a holttestéből szerveket, szövetet távolítsanak el, akkor az elhunyt beleegyezését kell vélelmezni.

Mindenkit megillet a jog arra, hogy beleegyező vagy tiltakozó döntést hozzon, sőt hangsúlyozni kell, hogy a saját szerveink adományozásával kapcsolatos döntés mindannyiunk személyes felelőssége.

Kiskorú elhunytak esetében a törvényes képviselő írásos hozzájárulásához van szükség, hiszen ők életkoruknál fogva nem tudták gyakorolni az önrendelkezéshez való jogukat.