Hosszúra nyúlt árnyékok – a piacgazdasági átmenet három évtizede
MAGKözép-Kelet-Európa országaiban a rendszerváltás és a piacgazdasági átmenet évekig tartó folyamat volt. Hazánkban a legikonikusabb események 1989-ben történtek, így idén már e fontos történelmi időszak 30. évfordulóját jegyezhetjük. Ahogy az ilyenkor szokásos, az évforduló kapcsán megszaporodtak a korszakot elemző politikai-, társadalompolitikai, vagy épp gazdasági témájú elemzések, konferenciák és visszaemlékezések is. A legutóbbiról, a Csaba László akadémikus, egyetemi tanár Válság, Gazdaság, Világ címmel megjelent könyve kapcsán rendezett szakmai fórumról a Növekedés.hu is részletesen beszámolt. Írásommal ezen, az elmúlt három évtizedet értékelő vélemények sorához szeretnék egy újabb megközelítéssel hozzájárulni.
A gazdaságtörténelemben, ahogy egyébként a történelemben is, a történeti szakaszhatárok csak ritkán köthetők egy-egy kiemelt eseményhez (ilyen lehet például egy nagy háború). Épp ezért a tagolás sokszor jelentős szubjektivitást is magában foglaló feladat. A közép-kelet-európai rendszerváltó gazdaságok esetében az elmúlt 30 évet a legtöbb elemzés három meghatározó szakaszra osztja. Ebben a tagolásban az első a 80-es évek végétől a 90-es évek végéig tartó időszak a demokratikus és piacgazdasági működéshez szükséges intézményi alapok megteremtésének időszaka. Ezt követte a 2007-2009-es globális pénzügyi válságig tartó évtized, amit leginkább a nemzetközi intézményekhez, főként az Európai Unióhoz való csatlakozás és az abból adódó lehetőségek határoztak meg. Végül 2010-től napjainkig a válság utóhatásainak kezelése és az új növekedési modellek kialakítása következett.
Ez a tagolás a rendszerváltást követő évtizedekről – különösen hazánk esetében – legalább két dimenzió mentén nem tekinthető teljesnek. Egyrészt a legfontosabb makrogazdasági fundamentumok tekintetében a posztkommunista/posztszocialista időszak lezárása lényegesen hosszabb időt vett igénybe. Az adóssággal, a külső és belső egyensúly kezelésével, a foglalkoztatással, az inflációval, vagy épp a hazai vállalkozások finanszírozásával kapcsolatban élő gazdaságpolitikai attitűdöket egészen az elmúlt évekig nem sikerült teljesen kezelni. Másrészt az említett időszakok több kormányzati ciklust is összemosnak, márpedig az egyes ciklusok gazdaságpolitikai értékválasztásban és eredményekben is jelentős eltéréseket mutattak.
Inaktivitás, infláció és a hazai közepes vállalatok hiánya – piacgazdasági átmenetünk viszontagságai
A legtöbb rendszerváltás gazdaságtanával foglalkozó elemzés a 90-es évek utolsó éveire teszi a gazdasági átalakulás első időszakának végét. Ennek magyarázata, hogy az intézményi feltételek megteremtése, a jogi környezet kialakítása, a magántulajdon elterjedése, azaz a fejlett piacgazdaság működéséhez szükséges feltételek ekkorra látszottak kibontakozni. De ez csak a látszat volt! Egy, a hétköznapokból vett példával élve, hiába van egy nagyon szép és gyors autónk, ha azt nem tudjuk vezetni, akkor fennáll a veszélye, hogy magunkban, szeretteinkben, vagy akár másokban is kárt okozhatunk. Különösen problémás lehet a helyzet, ha túlzott önbizalomtól fűtve még egy Forma-1-es versenyre is benevezzük tapasztalatlan versenyzőnket. Valami hasonló történt a magyar gazdasággal is…
Világunkban minden struktúra – legyen az politikai, társadalmi vagy gazdasági – legitimációját a sikeres működésben és a fejlődésben érdekeltek kellően nagy száma biztosítja. Nincs ez másként a piacgazdaság esetében sem. Ez esetben az érdekeltek körét legdirektebb módon a tőkeerős, fejlődési potenciállal rendelkező vállalkozások, valamint a gazdasági növekedés jövedelmeiből megfelelően részesülő, így a piaci alapon működő vállalatok sikerében érdekelt széles munkavállalói rétegek jelentik. Érdemes röviden áttekinteni mi történt ezen legitimációs alapok tekintetében az elmúlt 30 évben.
A rendszerváltás átmenete, az exportpiacaink elvesztése, a versenyképtelen ipari nagyvállalatok összeomlása, majd az 1995-ös sokkszerű válságkezelés következtében a hazai foglalkoztatásban résztvevők száma 1989 után fél évtized alatt mintegy egymillió fővel csökkent. A probléma kezelését a gazdaságpolitika – a könnyebb utat választva – a nyugdíj-rendszer kiszélesítésében látta meg. A korai- és rokkantnyugdíjazás lehetőségével élve rövid időn belül százezrek léptek ki végleg a munkapiacról és vonultak tartós inaktivitásba. Évtizedek távlatából visszatekintve most már tudjuk, hogy ez a rövid távon kisebb feszültségekkel járó döntés, hosszú távon katasztrofális következményekkel járt. Egyrészt egyre növekvő kiadásokat okozott az egyébként is magas adósággal küzdő költségvetés számára, másrészt az inaktívak széles tábora számára tett ígéretek könnyen rövid távú politikai haszonra konvertálható lehetőséggé váltak, évtizedekre megakadályozva, hogy a valós gazdaságfejlesztési kérdések határozzák meg a kormányzás minőségét.
Sokatmondó, hogy a rendszerváltás után 20 évvel, a 2010-ben kormányra kerülő és azóta is regnáló polgári kormány volt az első, amely hangsúlyosan a foglalkoztatást, az adórendszert és a családtámogatást érintő reformokat zászlójára tűzve tudott választásokat nyerni. A rendszerváltást követően megszűnt egymillió munkahelyet csak a 2010 óta zajló munkapiaci fordulattal sikerült helyreállítani. Szintén fontos fejlemény, hogy napjainkra az új munkahelyek döntő része piaci alapon működő cégeknél jelentkezik, miközben a dinamikusan emelkedő bérek mellett – ellentétben a korábban látott csökkenő trenddel – a foglalkoztatottak a megtermelt GDP-ből (úgynevezett bérhányad) is növekvő arányban részesednek.
- 1. ábra: A hazai foglalkoztatási ráta, aktivitási ráta és bérhányad alakulása
Forrás: KSH, MNB számítás
A munkapiacéhoz hasonló problémák alakultak ki a hazai vállalati szektorban is. Pedig az önálló, magántulajdonon alapuló vállalkozási formák legkorábban (már a 80-as években) hazánkban alakultak ki a régiót tekintve. Ugyanakkor a világpiacon is versenyképes, tőkeerős hazai vállalkozások kialakulásának folyamata a 90-es években gyorsan elakadt. A bajor, az osztrák, vagy a régióban a cseh és a lengyel gazdaság alapjait adó hazai tulajdonú középvállalati szegmens nem jött létre. Ennek oka a hazai vállalkozások folyamatos forráshiányos helyzete. A probléma kezelésére kibocsátott kárpótlási jegyek a nemes cél ellenére, gazdaságilag alacsony hatást értek el. A korszak egyetlen pozitív kivételét a Széchenyi Kártya bevezetése jelentette. A gondokat tetézte a kapkodva végrehajtott privatizáció. A rövid távú költségvetési szempontok felülírták a gazdasági racionalitást. Sokszor komoly felhalmozott tudással bíró, hosszú távon életképes vállalatok is gyorsan külföldi tulajdonba kerültek, ahol működésüket már egy globális termelési lánc részeként a magyar gazdaság hosszú távú érdekei helyett a rövid távú profitszempontok határozták meg. A forráshiányos, felhalmozott pénzügyi vagyonnal nem rendelkező hazai vállalkozói rétegnek szinte esélye sem volt a folyamatban való részvételre. A végeredmény az úgynevezett duális gazdaság kialakulása lett, ahol tőkeerős, nemzetközileg versenyképes külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatok mellett párhuzamosan egy végtelenül elaprózott, alacsony technológiai színvonalon működő hazai kis- és mikrovállalkozási struktúra alakult ki. A folyamatban fordulatot finanszírozási oldalról a 2013-ban Magyar Nemzeti Bank által elindított Növekedési Hitelprogram hozott, amit a 2019 júliusában induló, szintén a hazai vállalkozásokat megcélzó Növekedési Kötvényprogram egészít majd ki.
Az európai összevetésben is alacsony szintre süllyedő munkapiaci aktivitás és az exportképes hazai vállalkozások hiányában a növekedés legfontosabb forrása – néhány rövid időszaktól eltekintve – a külső eladósodás lett, amivel folytatódott a szocialista tervgazdaságot is jellemző „húzd meg, ereszd meg” politika. A magyar gazdaságban már az 50-es évek óta megfigyelhető kettőség a növekedés és a makrogazdasági egyensúly ellentétes irányú mozgása. A növekedési periódusokat rendre a külföldi szereplők felé történő eladósodás finanszírozta, majd a fenntarthatatlan helyzet elérésének pillanatában a makrogazdasági egyensúly helyreállítása komoly reálgazdasági törést okozott. Ez a kettőség egészen 2010-ig jellemző maradt. Az elmúlt 30 évben ez leglátványosabban a 2002-2010 közötti időszakban volt megfigyelhető, amikor a növekedést kezdetben a költségvetés külső adósságának emelkedése finanszírozta, majd annak fenntarthatatlanná válásával helyét 2006-tól a devizahitelek elterjedése, a lakosság külső forrásokból történő eladósodása vette át.
- 2. ábra A magyar gazdaság konjunktúra ciklusai és a folyó fizetési mérleg egyenlegének alakulása 1949 és 2018 között
(Megjegyzés: a színezett sávok a hosszabb konjunktúra periódusokat jelölik, míg az ábrán található előjelek a folyó fizetési mérleg egyenlegét az adott időszakban.)
Forrás: KSH, MNB becslés
„Nincs az a béremelés, amit ne tudnék elinflálni!” Kevés olyan mondat van, amely Bokros Lajos korábbi pénzügyminiszter állításánál jobban leírta volna a rendszerváltást követő évtizedek – főként MSZP-SZDSZ kormányok által képviselt – inflációval kapcsolatos attitűdjét. A folyamatosan egyensúlyi problémákkal küzdő gazdaságpolitika számára az infláció univerzális egyensúlyteremtő eszközzé vált. Idővel azonban ennek nemcsak a gazdaságpolitikusok voltak tudatában, hanem a gazdaság valamennyi szereplője „felkészült rá”, hogy a jelentős költségvetési deficitek következménye az infláció felpörgetése lesz. Nem véletlen, hogy a visegrádi országok közül – a jegybanki függetlenség korai kialakulása ellenére – hazánkban sikerült utolsóként, csak 2013 után elérni a stabilan alacsony inflációs környezetet. Az évtizedekig magas infláció számos problémához vezetett az alacsony megtakarítási hajlandóságtól kezdve egészen a devizahitelezés kialakulásáig.
A rövid felsorolásból is érzékelhető, hogy bár a piacgazdasági működéshez szükséges intézményi feltételek nagy része a rendszerváltást követő első évtizedben kialakult, a piacgazdaság organikus, belülről építkező, a fenntartható felzárkózás szempontjából is kritikus tényezők csak az elmúlt évekre alakultak ki. Ezek közül a legfontosabbak a munkapiaci aktivitás megfelelő mértéke, a hazai vállalatfinanszírozási csatornák szélesítése, a beruházási és megtakarítási döntéseket torzító magas infláció alacsony szinten történő stabilizálása és a makrogazdasági egyensúlyok tartós helyreállítása volt. 2013 óta zajló felzárkózásunk – a rendszerváltás óta először – külső adósságok nélkül zajlik.
Gazdasági és politikai ciklusok az elmúlt 30 évben
Végezetül három évtized távlatában érdemes áttekinteni, hogy az intézmények kialakulása mellett a politikai ciklusok hogyan befolyásolták a hazai makrogazdasági környezetet. A kép csöppet sem egységes. A foglalkoztatási ráta érezhetően csak az 1999-2002 közötti, valamint a 2010 óta látott időszakban emelkedett, ami ezen periódusokban az államadósság ráta csökkenésével is párosult. Az államadósság a jelentős költségvetési hiány ellenére mérséklődött 1995 és 1998 között, aminek oka ezen időszakban a jelentős privatizációs bevétel volt. Az alacsony infláció és megfelelő külső egyensúly melletti növekedést 2010 után láthattuk csak.
- 1. táblázat: Magyarország legfontosabb makrogazdasági indikátorai 1990-2018
(az egyes időszakra jellemző átlagos értékek, %)
Forrás: KSH, MNB
Összességében megállapíthatjuk, hogy a piacgazdasági átmenet hazánkban egy hosszú, a különböző területeken eltérő sebességgel zajló folyamat volt. A szükséges intézményi környezet gyorsabban, már a 90-es évek végére kialakult. Megszülettek a gazdasági életet szabályozó sarkalatos törvények, létrejöttek a piaci alapon működő vállalkozások, zajlott a kereskedés a Budapesti Értéktőzsdén, volt független jegybank és egy sor más fontos intézmény is. Ugyanakkor az általános makrogazdasági feltételeket évtizedekig nem sikerült egy fenntartható fejlődésre képes piacgazdaságéhoz alakítani. Az alacsony munkapiaci aktivitás és a forráshiányos hazai vállalkozói szektor mellett a gazdaságpolitika a növekedés fenntartásához – 2002 és 2010 között a leglátványosabban – a külső eladósodás eszközéhez, majd strukturális reformok helyett rendre a megszorításokhoz nyúlt. Ennek eredménye a régiós szinten fenntarthatatlan külső és belső adósságok, illetve a változékony, magasan ragadó infláció lett. Nem véletlen, hogy a 2007-2009-es globális pénzügyi válság a régió legsúlyosabb reálgazdasági és társadalmi következményeivel járt hazánkban.
A 2010-től kibontakozó gazdaságpolitikai fordulat a fenntartható fejlődés gátját jelentő problémák lebontására fókuszált. Az eredmények minden területen látványosak. A munkapiaci aktivitás már a régiós és az európai átlagnak is megfelelő, az infláció évek óta a jegybanki cél környezetében alakul, a folyó fizetési mérleg egyenlegünk közel egy évtizede aktívumot mutat, adósságmutatóink trendszerűen csökkennek, miközben az emelkedő bérek mellett a lakosság pénzügyi vagyonfelhalmozása is folyamatosan növekszik. Létrejöttek azok a vállalatfinanszírozási csatornák, melyeken keresztül – akár a hitelpiacon, akár a tőkepiacon keresztül – hazai vállalkozások is versenyképes forrásbevonásra lehetnek képesek. Az intézményi rendszer 90-es években lezajlott átalakulása ellenére, makrogazdasági értelemben a posztszocialista átmenetet csak az elmúlt években sikerült lezárni.
Természetesen azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem dőlhetünk hátra. Önmagában a kialakult pozitív trendek megtartása is komoly erőfeszítést igényel majd. Annak érdekében, hogy a rendszerváltás gazdasági álma teljesüljön, azaz, hogy hazánk a fejlett gazdaságok közé kerüljön, a növekedés minőségi feltételeit is egyre hangsúlyosabban javítanunk kell. Amint arra az MNB 330 javaslatot tartalmazó Versenyképességi programja is rámutat, ehhez számos területen változásokra lesz szükségünk. Autónkat most már nem elegendő csak biztonságosan vezetni. Fontos, hogy a 21. század viharos sebességgel átalakuló világában a tempót is megfelelően felvegyük. Elvégre erről szól a verseny!
A szerző a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáért és közgazdasági elemzésekért felelős ügyvezető igazgatója
