Hello Kitty, Pikachu, emoji: Mi áll a cukiság jelenség mögött?

Bizonytalan és nehéz idők járnak. A világ tele igazságtalanasággal, gyűlölettel, intoleranciával. A világgazdaság lassul, az USA-t és az eurozónát recesszió fenyegeti. Tényleg nincs jobb dolgunk, mint Hello Kittyvel és Pikachuval foglalkozni? Meg cuki hangulatjeleket keresgélni a mobilunkon?

Tényleg ennyire gyerekessé vált a jólétben a nyugati világ?

A válasz részben a felvetésben rejlik. A cuki dolgok iránti globális őrület pont azért jött létre, mert ez a világ menekülést kínál a rideg valóságtól, ebben a gyermeki világban az ártatlanság kertjében érezhetjük magunkat, biztonságban, védettségben. A cuki kis lények gyámoltalanok, ártalmatlanok, bájosak, engedékenyek, többnyire nagy fejük van, széles homlokuk, csészealjnyi szemük és ügyetlen testtartásuk. 

Konrad Lorenz, osztrák tudós, a modern etológia, az állatok viselkedésének tudománya egyik megteremtője már 1943-ban megjegyezte, hogy vonzódásunk az ilyen lényekhez talán azért alakult ki, hogy elég motiváltak legyünk utódainknak megadni a szükséges gondoskodást és szeretetet. 

Gary Sherman és Jonathan Haidt, a University of Virgina szociálpszichológusai egészen odáig mennek, hogy az ilyen értelemben vett cukiság az emberi közösség lényegéhez tartozik. 

Ha ez a jelenség tényleg csak arról szólna, hogy milyen kellemes dolog a zord világ elől a védelmező ösztönvilágba, a gyermeki ártatlanságba és naivitásba menekülni, akkor nem lenne ennyire elterjedt - írja egy tanulmányában Simon May, King’s College London vendégprofesszora, a The Power of Cute (A cukiság hatalma) című könyv szerzője. A cukiságnak ez a magyarázata csak a szó spektrumának egyik vége, mégpedig az édes, a kellemes.

A másik, a nyugtalanító, a sötét cukiság ugyanígy jelen van. Jó példa erre Jeff Koons amerikai művész Lufi kutya (Balloon dog) sorozata, amely egyszerre ábrázolja erőteljesen (rozsdamentes acélból készítve, óriási méretben) és erőtlenül (arc, szemek, száj nélkül) a hurkalufikból készült gyerekjátékokat.

Ezek az alkotások egyszerre sugároznak idegesítő bizonytalanságot és megnyugtató gyerekkori emlékeket. És pont ettől lesznek méginkább nyugtalanítók, hisz megkérdőjelezik az utóbbiakat. Hello Kittynek például nincs szája.

A cukiság azt az intuíciót jeleníti meg - bármely formájában is -, hogy az életnek nincs szilárd alapja, nem létezik olyan, hogy tartós, stabil “létezés”. Ahogy Martin Heidegger megfogalmazta:

a létezés egyetlen alapja a létezés alaptalanságának elfogadása.

Ez a paradoxon tükröződik a cuki dolgok elterjedésében is - a biztonság és a bizonytalanság, a gyermek- és a felnőtt lét határainak elmosódásában.

A cuki dolgok bár gyerekesnek tűnnek, valójában időtlenek.

Senki nem tudja megmondani, hogy ET hány éves, sem azt, hogy férfias vagy nőies, felnőtt vagy gyerek, jó vagy rossz. A kultúránkra jelllemző dichotómián kívül állnak, így meghaladják a nyugati kultúra egyik alapvető, a 18. században kialakult alapvetését, amely szerint mindannyiunkban van egy belső, autentikus “én”, amely érzésekből, hitekből, vélekedésekből, indíttatásokból, gondolatokból áll, s amely egyedülálló módon határoz meg minden ember. 

Érdekes módon a 2. világháború utáni nyugati kultúrát keletről érte el a cukiság-hullám. A nyugati világban persze megvan a hagyománya a babáknak, a játékmackóknak, de ezek kulturális kontextusa messze nem volt olyan erős és széles mint napjainkban a távol-keletről a popkultúrába érkező áramlatoknak. 

A folyamat megértéséhez meg kell ismerkednünk egy japán kifejezéssel: kawaii. A kawaii átszövi a japán társadalmat, kultúrát, csaknem mindenhol találkozhatunk vele: a divatban, a popkultúrában, a kereskedelemben, még a pénzintézetek kabalaállatainál is.

Az önkormányzatok az útépítéseknél is cuki (kawaii) jelzéseket használnak. A japán vonatokon vékony, magas női hangon mondják be a megállókat, ez szintén kawaii.

Többféle teória is van arról, hogy miként alakult ki és terjedt el a kawaii. Az egyik ilyen szerint ez a fogalom a japán kultúra harmónia-szeretetét és konfliktus kerülését tükrözi. Egy másik elmélet szerint a kawaii elsősorban női hagyomány, ahhoz köthető, hogy a japán nők miért szeretnének gyermekinek, ilyen értelemben kortalannak látszani. A japán kultúrában mélyen gyökerezik a nők alávetettsége. Ez persze egy nyugati kifejezés, egy japán nő ezt inkább úgy fogalmazná meg, hogy vágyik arra, hogy gondoskodjanak róla. A függés Japánban pozitív tulajdonság.

A gondoskodás és a függés a gyermekkorban a legerősebb. Így érthetővé válik, hogy a japán nők miért szeretnének gyermekinek, kortalannak látszani.

Egy felmérés szerint, amelyben japán és nyugati nőket kérdeztek meg, a 20-25 év közötti japán nők 3-5 évvel szerettek volna fiatalabbnak látszani koruknál. A hasonló korú nyugati nők viszont 2-3 évvel idősebbnek szerettek volna látszani. A 40-50 közötti nyugati nők 5 évvel, míg a hasonló korú japánok minimum 10-15 évvel szerettek volna fiatalabbnak látszani.

Van persze olyan értelmezés is, amely szerint a japán nők körében pont a szexualitás tagadása miatt terjedt el a cukiság. Ennek egészen különböző megjelenési formái vannak, például az öltözködésben a Lolita divat. Ez egyfajta keveréke a viktoriánus és a rokokó női divatnak, keveredve némi goth beütéssel - így áll elő a porcelánbaba kinézet. 

A kawaii modernkori sikere a ‘70-es évek elején kezdődött. A tinédzser lányok körében divatba jött a golyóstoll. Amikor írtak, jegyzeteltek, elkezdték azt különböző szimbólumokkal körülrajzolgatni. Ezek voltak a mai emojik, hangulatjelek elődei. A folyamatot divattá a tiltás tette, ugyanis számos iskolában szigorúan tiltották az ilyesmit. Persze, hogy elterjedt. Hello Kitty, a kawaii első világsikert aratott figurája 1974-ben született meg, ezt követően sorra hódítottak a távol-keleti figurák nyugaton.