A globalizáció és a 22-es csapdája
ElemzésekA globalizáció eljutott arra a szintre, hogy nincs olyan nemzetközi szervezet, amely képes lenne hatékonyan ellenőrizni a folyamatot. Így nem csoda, ha magukat vesztesnek érző országok - esetünkben főként az Egyesült Államok - a nemzetközi szervezeteken kívüli megoldásokat keresnek. Ez azonban visszahat magára a globalizációra is. A WTO, a Világkereskedelmi Szervezet a végnapjait éli. Divatos lett mostanában a globalizáció végnapjairól, vagy legalábbis megtorpanásáról beszélni. Trump elnök vámháborút indított Kínával szemben, a Világkereskedelmi Szervezetből, a WTO-ból való kilépéssel fenyegetőzik. Az EU továbbra is a helyét keresi a globális világrendben.
A davosi világgazdasági csúcskonferencián nem vesz részt se Trump, se Theresa May brit miniszterelnök, sem pedig Emmanuel Macron francia elnök. Fontosabb dolguk van otthon, nem érnek rá a glóbusz problémáival foglalkozni.
A globalizációt elősegíteni hivatott szervezetek válságban vannak. A WTO-t saját szervezetén belüli érdekharcok bénítják meg, egyre kevésbé képes a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásoknak teret adni, segíteni azokat. Az ENSZ megpróbálta erővel keresztülverni a migrációs szabályozást - több tucat ország (köztük Magyarország) keményen tiltakozott ez ellen, mondván nem tűrik szuverenitásuk megsértését. Mindennek tetejébe, a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok legszorosabb szövetsége, az EU hamarosan elveszíti harmadik legnagyobb tagját, az Egyesült Királyságot.
Májusban Európai Parlamenti választást tartanak, amelyen várhatóan megerősödnek az országok együttműködését nemzeti, szuverén alapon elképzelő erők és veszítenek pozíciójukból azok, akik a föderalizációt erőltetnék.
Elmondhatjuk, hogy a globalizáció, a termékek és szolgáltatások, a munkaerő, a tőke minél szabadabb áramlása a határokon keresztül, erős ellenszélbe került az elmúlt években.
Mindez a számokban is megmutatkozik. A WTO becslései szerint a világgazdaság az idén 3,7 százalékkal növekszik, ami a 2017-es 4,7 százalékos csúcsról erős lassulásnak számít.
Az ENSZ becslései szerint 2017-ben a külföldi működőtőke befektetések 23 százalékkal zuhantak, a következő év első felében már 41 százalékra gyorsult a visszaesés.
A globális kereskedelmet persze hiba lenne temetni. Jó példa erre az USA és Mexikó esete. Mindkét államban nacionalista-populista vezetés van, mégis sikerült újratárgyalni (megmenteni) az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt, a NAFTA-t. Igaz rossz nyelvek szerint a Trump által szorgalmazott újratárgyalásban az amerikai elnöknek csak annyi volt a fontos, hogy a végén az ő aláírása szerepeljen a dokumentumon. Nem sokkal később Trump megállapodott Hszi Csin-ping kínai elnökkel egy fegyverszünetben is - a vámháború az idén március 1-ig nem élesedik tovább.
Abban még a globalizáció legelszántabb hívei is egyetértenek, hogy a szorosabbra fűzött világgazdasági kapcsolatok által megtermelt többletjövedelem nem oszlik el egyenlően az azt megtermelők között. Számtalan statisztika mutatja, hogy növekednek a jövedelmi egyenlőtlenségek.
A globális hálózatok, termelési láncok kiépítése számos fejlett ipari országban munkahelyek elvesztéséhez vezetett. Az ázsiai olcsó munkaerő állások millióit szüntette meg a fejlett világban. Többek között ezért is választották meg elnökké Donald Trumpot, aki felvállalta az egyre szegényedő, a demokraták által “elfelejtett” amerikai közép(munkás)osztály problémáit.
Az Egyesült Államokban komoly erők mozdultak meg a globalizáció fenntarthatóvá tétele érdekében. A Peterson Institute például oktatási programokat szervez munkanélkülieknek, pénzügyi és adminisztratív támogatást nyújt nekik. Az ilyen programok kivitelezése azonban egyre nehezebb - tipikus 22-es csapdája helyzet állt elő. A fejlett országokban a polarizáció egyre erősödik, ennek politikai jelei is nyilvánvalóak, gondoljunk csak a hagyományos pártstruktúrák felbomlására, az új- jobb- és baloldali populizmus megjelenésére. Ezekre a pártokra jellemző a globalizáció ellenesség. Mindez megnehezíti, hogy a politikai vezetés olyan gazdaságpolitikát folytasson, amely jóléti intézkedésekkel kompenzálná a globalizáció hátrányait és olyan struktúrákat alakítson ki, amelyek fenntarthatóvá tennék a globalizációt.
De nézzünk konkrét példákat minderre! Olaszországban jobb- és baloldali koalíció alakult tavaly. Politikai programjukban szerepel a globalizáció veszteseinek kárpótlása. Ennek keretében olyan költségvetést állítottak össze az idei évre, amelyben szerepel az alapjövedelem a munkanélküliek számára, valamint a nyugdíjkorhatár csökkentése is. Az EU azonban dühödten tiltakozott a költségvetési javaslat ellen, mondván az eurozóna jövőjét veszélyezteti, ha a brit kilépés után a harmadik legnagyobb európai gazdaság tovább növeli - kevésbé csökkenti - államadósságát. Rómát a piacok is kényszerítették a tervezett jóléti kiadásnövelés elhalasztására - zuhant az olasz államkötvények árfolyama, tovább növelve ezzel a költségvetés kamatkiadásait.
Vagy egy másik példa: az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok nem tudtak megegyezni az egészségügyi rendszerről, így a már meglévő struktúrák erodálódtak tovább anélkül, hogy működőképes megoldást alakíthatott volna ki a politika a magánszektor bevonásával. A szólamok szintjén mind a két párt segítette volna a bajban lévőket, de gyakorlati megoldást nem tudtak találni a problémára.
Egy szélesebb nézőponthoz visszatérve, látható az is, hogy a korábban egyeduralkodó amerikai típusú globalizáció versenytársat kapott, méghozzá igen erőset: Kína személyében.
Az ázsiai sárkány teljesen másként értelmezi a globalizációt, mint Amerika. Pekinbgen az államilag irányított kapitalizmus felé mozdultak el (a szintén államilag irányított szocializmusból), a nagy beruházásokról, az Új Selyemút program állomásairól párthatározatok döntenek.
Ez alapvető változás a hagyományos globalizációs modellhez képest, amely a multilaterális kapcsolatokon alapult. 1994-ben Marokkóban 124 ország kereskedelmi minisztere gyűlt össze, hogy aláírják a WTO alapító okiratát. A hidegháború épp hogy véget ért, s úgy nézett ki, hogy az Amerika-vezette kapitalizmus globális egyeduralmának évei következtek. Ez így is volt, egészen a 2008-as pénzügyi válságig.
A WTO uralmának végét a világkereskedelem felett a Trump által indított vámháború jelezte.
Világossá vált, hogy a szervezetre egyre kevésbé van szükség, a két nagyhatalom meccsét, amely alapvetően befolyásolja a világgazdaság alakulását kétoldalú tárgyalásokon döntik el.
A WTO szerepe pont az lett volna, hogy megakadályozza az ilyen típusú kereskedelmi háborúk kialakulását. Ehhez képest Trump elnök már azt is bedobta, hogy kilépteti országát a szervezetből - arra hivatkozva, hogy az nem tett semmit annak érdekében, hogy Kína jogosulatlan előnyökhöz jusson a nemzetközi kereskedelemben.
Washingtonnak ebben igaza is van, de ebben nem a WTO a hibás. A kínai globális térnyerést ugyanis nagyban segítette a mesterségesen alacsonyan tartott jüan árfolyam, márpedig ennek befolyásolására a kereskedelmi szervezetnek nincs hatásköre. Bár sok elemző érvelt a mellett, hogy tisztességtelen állami támogatásnak kellene, kellett volna minősíteni az államilag nyomott árfolyamot.
Washingtonnak abban is igaza van, hogy a WTO nem tudta kikényszeríteni a szellemi tulajdon védelmét - így Kínában gyakorlatilag büntetés nélkül másolhatták le (lophatták el) a nyugati termékeket és vehettek át (lophattak el) technológiákat.
A globalizáció eljutott arra szintre, hogy nincs olyan nemzetközi szervezet, amely képes lenne hatékonyan ellenőrizni a folyamatot. Így nem csoda, ha magukat vesztesnek érző országok - esetünkben főként az Egyesült Államok - a nemzetközi szervezeteken kívüli megoldásokat keresnek. Ez azonban visszahat magára a globalizációra is, egyre erősíti a kétoldalú kapcsolatok jelentőségét, s ezen keresztül hátráltatja a globalizációt. Amikor a világ legerősebb katonai és gazdasági hatalma, az USA diktálja a feltételeket, nincs más lehetőség, mint alkalmazkodni azokhoz. Maradnak a kétoldalú megállapodások és a regionális szabadkereskedelmi övezetek.
A hosszú éveken át tervezett, az USA és Európa közötti szabad kereskedelmet biztosító Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) így továbbra is álom marad csupán. Japán és az EU ugyan megkötötte a saját kereskedelmi megállapodását, de az amerikaiakkal egyik sem tudott zöldágra vergődni. A kialakuló új, immár WTO nélküli világrendben ütközni fognak a különböző szabályozások, bonyolultabbá válik az adminisztráció, több lesz a súrlódás. Mindez a multinacionális cégek terjeszkedését is megnehezíti.
A technológia fejlődése ugyan továbbra is a klasszikus értelemben vett globalizáció irányába mutat, viszont az adminisztratív akadályok ezen a területen is korlátozó hatásúak. A McKinsey Global Institute tanácsadó cég egy elemzése szerint 2015 óta a nemzetközi adatforgalom értéke már meghaladja a globális áruforgalom értékét. A digitaliizáció fejlődése lehetővé teszi a vállalatoknak akár azt is, hogy külföldi országokban sokkal élénkebb gazdasági tevékenységet folytassanak anélkül, hogy ennek nagyobb fizikai nyomai lennének. Megjelent a piacokhoz való digitális hozzáférés fogalma - például az online kereskedelemben. Ha a kínai Aliexpress vagy az amerikai Amazon.com példáját nézzük, elég néhány nagy logisztikai bázis egy-egy régióban ahhoz, hogy nagyon erős piaci jelenlétet alakítson ki egy-egy cég.
A digitális kereskedelemre - és itt főleg az adatkereskedelemről van szó - az is jellemző, hogy sokkal nehezebb ellenőrizni, mint a hagyományos árukereskedelmet. A klasszikus globalizáció az árukra, kisebb részben a szolgáltatásokra koncentrált. Határok, vámok, kvóták - e három kulcsfogalom köré szerveződött. Ezek határozták meg a protekcionizmus fogalmát is, akár piacvédő intézkedésekről, akár azok tiltásáról van szó egy adott esetben. A digitális protekcionizmus ennél sokkal nehezebb eset, akár fogalmi értelemben, akár a gyakorlati intézkedések értelmében. Ezeket a területeket - adatbiztonság, jogbiztonság - túlnyomó részben nemzeti jogszabályok irányítják, amelyekhez való alkalmazkodás növeli a területen mozgó cégek költségeit.
Számos amerikai cég panaszkodik az új európai adatbiztonsági szabályozásra - sok európai viszont az amerikai technológiai cégek (Google, Facebook) adatkezelési gyakorlatán van kiakadva. Minden esetre az Európai Bizottság álláspontja egyértelmű: “az adatbiztonság nem kereskedelmi megállapodások kérdése. Alapvető jog ez, nem pedig kereskedelmi korlát”.
Egy 2017-es felmérés, amelyben 400 informatikai vezető vett részt, s az Acceneture tanácsadócég készített azt mutatja, hogy a megkérdezettek háromnegyede szembesül napi munkája során a digitális piacok adminisztratív akadályaival.
A WTO hiányosságai ezen a területen is szembeszökőek: a szervezet alapvető szabályai 1995 óta nem változtak.
Gondoljunk csak bele, hogy azóta mi történt az informatikán alapuló kereskedelemben: Google, Amazon.com, felhő alapú rendszerek, okostelefonok, applikációk. 2013-ban a szervezet nagyjából két tucat tagja próbálkozott ugyan azzal, hogy tető alá hozzon egy megállapodást a digitális kereskedelemről, de erőfeszítéseik 3 évnyi meddő szájtépés után kudarcba fulladtak. 