Horvát elnökválasztás: a győztes rácáfolt a közvélemény-kutatásokra

A nemzetközi sajtóban „horvát Trumpként” is emlegetett Milanović tehát sok más tulajdonsága mellett abban is hasonlít az amerikai elnökre, hogy a közvéleménykutatók rendre alacsonyabbra mérték a népszerűségét, mint amilyen a valós támogatottsága. Ennek egyik oka lehetett, hogy a részvétel is elmaradt a várttól, főleg azokban a megyékben, ahol a jobboldali kormányt vezető HDZ támogatottsága magas. Milanović még Dalmáciában és Szlavóniában is 60% körüli eredményt hozott, de a tipikusan balra szavazó Muraközben vagy Isztriában közel 90%-os volt a támogatottsága. A jobboldal jelöltjének, Primoraćnak a hagyományosan szélsőjobboldali diaszpórában és a hercegovinai horvátok körében volt magas a támogatottsága - írja elemzésében Viola Cintia, az MKI kutatója.

Mint a szakértő kiemeli: Milanović második – és a horvát alkotmány értelmében az utolsó – elnöki ciklusát az elsőhöz hasonlóan túlfűtött politikai retorika, a kormánnyal való állandó és egyre inkább a személyeskedésig fokozódó nyilvános konfrontáció jellemzi majd.

Az elnök újrázását már az első forduló megalapozta, hiszen egy nyolcfős mezőnyben sikerült 49% feletti eredményt elérnie, alig elmaradva az 50%+1 szavazattól, vagyis attól, hogy az elnökválasztás eredménye már az első fordulóban eldőljön. Franjo Tuđman, a ,,horvát köztársaság alapító atyja” volt az egyetlen, aki már az első fordulóban el tudta nyerni az elnöki mandátumot – rögtön két ízben is 1992-ben és 1997-ben –, ezt a rekordot sikerült Milanovićnak megközelítenie. A második fordulóba az elnök kihívója a HDZ által támogatott független jelölt, korábbi oktatási miniszter (2003-2009), Dragan Primorać volt.

Az ő gyenge támogatottsága is lehetővé tette, hogy Milanović ilyen támogatottsággal tudott győzni. Az akadémikus az első fordulóban 19,35%-ot ért el, a második fordulóban viszont valamennyi párt beállt Primorać mögé a Horvát Szociáldemokrata Párt (SDP) által támogatott Milanović-csal szemben.

A nagy párttámogatottság azonban nem volt egyenesen arányos a szavazók bizalomnövekedésével, és valószínűleg a miniszterelnök, Andrej Plenković is érezte ezt – míg az első forduló előtt nyilvánosan és kitartótan kampányolt Primorać mellett, addig a második fordulót megelőzően csendes megfigyelője volt az eseményeknek, nem akart a részese lenni egy nyilvánvaló vereségnek. Az elnök támogatottságának okára jól rámutat egy másik közvéleménykutatás, amely szerint az elnökre szavazók 73%-a úgy véli, Horvátország jelenleg rossz irányba halad – vagyis a kormánnyal elégedetlen választópolgárok nagy arányban szavaztak Milanovićra.

A társadalom szemében Milanović egyfajta ellenpólust jelent az egyre kompromittáltabb HDZ-kormánnyal szemben - ennek a választók körében való népszerűségét az elnök gyorsan felismerte és az egész kampányát erre építette fel. A korábbi szociáldemokrata politikus úgy tudott győzni, hogy valós programot nem kínált a választóknak, de politikai kommunikációjában olyan témakörökre és problémákra tapintott rá, amely jól rezonált a horvát társadalom számos rétegében.

Sokkal hitelesebb is volt a választók szemében mint ellenfele: Milanović például bevallotta, hogy a háborúban azért nem vett részt, mert egyszerűen félt, míg Primorać az USA-ba menekült előle. A tavalyi évben több korrupciós botrány is kirobbant a HDZ  körül, az egyik közvetlenül az elnökválasztás előtt, novemberben.

Végül a korrupciós botrány Vili Beroš egészségügyi minisztert is lemondásra kényszerítette, aki közvetlenül érintett volt azügyben. Az esetet illetően még az Európai Ügyészség is elmarasztalta a zágrábi kormányt, amely tagjai nem akartak együttműködni a korrupció feltárását illetően. A korrupció mellett a rendkívül magas infláció is megtépázta a kormány népszerűségét – november a horvát infláció a harmadik legnagyobb volt az eurózónában.

Bár Milanović korábban az SDP elnöke, majd miniszterelnök is volt a párt színeiben, és a párt a mindenkori támogatója az elnöknek, ő maga nem képvisel egyetlen ideológiát, vagy mondhatjuk úgy is, hogy ideológiáktól mentes, semleges politikát folytat. Zarko Puhovski zágrábi politológus szerint Milanović egyfajta trumpizmust gyakorol, vagyis az elnök maga a program.

Attitűdje sokszínű: katonai, védelempolitikai kérdésekben erős nemzeti álláspontot képvisel, az orosz-ukrán háborúban békepártinak vallja magát. Korábban megakadályozta, hogy Horvátország részt vegyen a NATO által vezetett kiképző misszióban Németországban.

A nemzeti érdekek képviselete mellett azonban a liberális, szociális érzékenysége is megjelenik, például a gender-mozgalomnak és az LMBTQ+-nak aktív támogatója. Külön érdekessége a helyzetnek, hogy tavaly tavasszal a HDZ a parlamenti választásokon még úgy tudott győzni, hogy Milanović akkor az ellenzék nem hivatalos miniszterelnök-jelöltje volt. Az ellenzék akkor azzal kampányolt, hogy majd egy HDZ-ellenes nemzeti kormányt fognak létrehozni.

Milanović elsöprő győzelme üzenetértékű a HDZ számára. Maga Milanović is úgy értelmezte az eredményeket, hogy azok igazából nem az ő kifejezett támogatottság jelölik (szerinte egy demokráciában nem lehet ekkora támogatottsága egy politikusnak), hanem sokkal inkább azt mutatják meg, mennyire elégedetlenek a választók a HDZ-vel.

Siniša Hajdaš Dončić, az SDP elnöke Milanović győzelme után felvetette az előrehozott választások lehetőségét is, azonban erre kevés esély mutatkozik és valószínűleg az SDP-nek nem is lenne érdeke. Bár Milanović rendkívül népszerű politikus, a szociáldemokraták támogatottsága ezt nem követi le.

Egy pártpreferenciát vizsgáló felmérés szerint az SDP képtelen beelőzni a HDZ-t..  Az SDP-nek egy előrehozott választáson akkor lenne esélye maga mögé utasítani a kormánypártot, ha Milanović lenne a szociáldemokraták miniszterelnökjelöltje. A tavaly áprilisi parlamenti választások előtt Milanović már bejelentkezett erre a szerepre, azonban az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek tartotta az elnöki mandátum egyidejű megtartását az SDP listavezetésével.

Milanović az utolsó elnöki ciklusát kezdi meg februárban, ha az újrázás alatt is sikerül fenntartani a magas népszerűségét, akkor a mandátuma lejártával egy esetleges parlamenti választás favoritja lehet.

Horvátországban az elnöki pozíció meglehetősen ceremoniális és viszonylag szűkre szabott jogkörökkel egészül ki. Az elnöknek kevés befolyása van a belpolitikára, mindössze beleszólása van a hírszerző szolgálatokkal kapcsolatos ügyekbe, a külpolitika egyes elemeibe és a hadsereg főparancsnokaként a védelmi kérdések egy részébe. Vétójoga a Szábor által meghozott törvények esetében nincs.

Ezzel szemben a legitimációja meglehetősen erős, hiszen közvetlenül a nép választja meg. Milanović az elnökválasztás után felajánlotta az együttműködés lehetőségét a HDZ-kormánynak, de várhatóan az elnök és a kormány között továbbra is fennmarad a nyilvános konfrontáció és folyamatos személyeskedő csatározás. A HDZ például már közölte, hogy az új elnök beiktatására még a közjogi méltóságaik sem mennek majd el. Milanović előszeretettel hivatkozik Plenkovićra ,,brüsszeli ölebként”, míg a HDZ ,,orosz bábnak és külföldi ügynöknek” állítja be az elnököt.

Ez az állandúsult politikai konfrontáció jellemezheti a horvát belpolitikát a következő négy évben, míg Horvátország kifelé, a nemzetközi közösség felé továbbra is ,,kétarcú politikát” folytat, hiszen az elnök és a kormány kommunikációja a legtöbbször éles ellentéteket mutat.

Ahogy azonban az EU-t támogató szociáldemokratából sikerült az Uniót kritizáló nacionalista politikussá válnia Milanovićnak, még az is előfordulhat, hogy a hazáért még a HDZ kormánnyal is képes lesz az együttműködésre. Ez az ő érdeke is lehet, főleg, ha elnöki mandátuma végén, 63 évesen még nem akar majd kiszállni a horvát politikából.