A humanizmus megújításáról: fejlesztett emberek és humanoid robotok egy szuperöreg társadalomban 

A demográfiai válság nem pusztán népesedéspolitikai kérdés! 

Lovászy László gondolatkomplexumában a népesség öregedése, a mesterséges intelligencia térnyerése, a humanoid robotok megjelenése, a humántőke biotechnológiai fejleszthetősége és a jóléti rendszerek finanszírozhatósága egymással összefüggő strukturális változásokként jelennek meg. Ebből vezeti le, hogy századunk második felében fellazulhat a népesség nagysága és a gazdasági teljesítmény közötti hagyományos kapcsolat. Egy társadalom népessége csökkenhet úgy, hogy közben a robotizáció, a mesterséges intelligencia és az emberi képességek kiterjesztése révén termelési kapacitása növekszik. Szerinte ezért újra kell gondolni a termelékenységről, a foglalkoztatásról, az eltartottsági rátáról, a fogyasztásról, valamint részben a gazdasági növekedés méréséről alkotott fogalmainkat is, akár mikrovilágunkra, akár a magyarság európai jövőjére gondolva.

A könyv fontos üzenete, hogy a technológiai fejlődés társadalmi következményei nem vezethetők le kizárólag a hatékonyság növekedéséből. A gazdaságilag optimális megoldás nem szükségképpen azonos a társadalmilag és emberileg kívánatos megoldással. Egy olyan rendszert vetít előre, amelyben a robotizáció növeli a GDP-t, az algoritmusok hatékonyabbá teszik a tőkeallokációt, a biotechnológia pedig javítja az humán képességeket, miközben nőnek a társadalmi különbségek, gyengül az emberi autonómia, és bizonytalanná válik az ember helye saját gazdasági rendszerében.

Lovászy László a humanizmus megújítását ebben a kontextusban nem pusztán filozófiai programként, hanem közgazdasági állításként is értelmezi. Szerinte a technológiai fejlődés által létrehozott többlettermelékenység önmagában nem határozza meg annak társadalmi elosztását. A piac nem dönti el, hogy a robotizáció által felszabaduló munkaidő társadalmi jóléthez vagy marginalizációhoz vezet-e, mint ahogyan azt sem, hogy az emberi képességek biotechnológiai fejlesztése a betegségek és fogyatékosságok leküzdésének eszköze vagy egy új, technológiai alapú társadalmi hierarchia kiindulópontja lesz. A humanizmus megújításának szükségessége ezért éppen a technológiai fejlődés sikeréből következik. Minél több mindenre válik képessé az emberiség, annál fontosabbá válik annak meghatározása, hogy mit kíván megvalósítani mindabból, amire technológiailag képessé vált, s ebből – teszi hozzá a könyv ajánlója – mi következik a maga életét élő ember számára.

Könyvünk szerzője ebben az összefüggésben teszi fel a következő, súlyos kérdéseket: melyek a technológiai átalakulás gazdasági következményei, és mit kíván, illetve mit jelent a humanizmus megújítása?

Lovászy László kiindulása itt az, hogy a globális gazdasági és pénzügyi rendszer ma olyan strukturális átalakulás küszöbén áll, amelynek jelentősége Amerika felfedezésének következményeihez az ipari forradalmakéhoz mérhető. A jelenlegi változások sajátossága ugyanakkor, hogy a gazdasági és társadalmi folyamatok egyre nagyobb része digitális térben is megkettőződik. A kötet a biotechnológia, valamint a mesterséges intelligencia és a robotika 2012 körül felgyorsuló fejlődéséből kiindulva vizsgálja a poszthumán korszak kibontakozásának lehetőségét. Elemzésének középpontjában ennek demográfiai, munkaerőpiaci, gazdasági és pénzügyi következményei állnak. Alapvető tézise szerint az emberiség mára olyan technológiai képességekkel rendelkezik, amelyek nemcsak a fizikai és gazdasági környezet átalakítását, hanem saját biológiai és társadalmi mivoltának részleges újradefiniálását is szükségessé teszik.

A szerző a technológiai fejlődést a demográfiai folyamatokkal összefüggésben értelmezi. A mesterséges intelligencia, a humanoid robotika, a biotechnológia és az emberi képességek fejlesztése olyan időszakban gyorsul fel, amikor a fejlett országok jelentős részében az aktív korú népesség csökken és az időskorúak aránya növekedik. A technológiai és a demográfiai átalakulás ebben a megközelítésben ugyanazon strukturális folyamat két, egymással szorosan összefüggő dimenziója.

A demográfiai átmenet egyik sokszor megírt következménye, hogy egyre kevesebb aktív korú embernek kell finanszíroznia az időskori ellátórendszereket, miközben a mesterséges intelligencia és a robotika egyre nagyobb mértékben válhat képessé az emberi munka kiegészítésére vagy helyettesítésére. Ebből következik a kötet egyik meghatározó közgazdasági felvetése: képes-e a technológiai fejlődés ellensúlyozni az elöregedés és az aktív népesség csökkenésének gazdasági következményeit?

A recenzió írója itt hozzáteszi, hogy a kérdést árnyalja: a robotikai fejlődés éppen azokban az ázsiai országokban az erősebb, ahol a munkaerő-utánpótlás összehasonlíthatatlanul nagyobb, ami a világgazdaság súlypontjainak átrendeződését tovább gyorsíthatja, és a humán fejlődés európai pozícióit is erodálhatja. Vagyis sokszínű marad a világ, ahol lesznek nyertesek és vesztesek.

Így jutunk el a könyv gondolatai továbbfűzésében a harmadik „stációhoz”, a technológiai fejlődés és a geopolitikai verseny kérdéséhez!

Az információ-technológiai fejlődés nyomán a számítástechnikai rendszerek képességei minőségileg is átalakultak: a gépek nemcsak számításokat végeznek, hanem tanulnak, kommunikálnak, tartalmat generálnak, döntéseket készítenek elő, a humanoid robotika révén pedig az ember környezetében is autonóm szereplőkké válhatnak. Lovászy László példákkal illusztrálja, hogy mindez a humanoid robotikát egyre inkább geopolitikai versenyterületté teszi, ami már nem csupán a mesterséges intelligenciára vagy a félvezetőiparra korlátozódik. A humanoid robot olyan bonyolult technológiai rendszer, amelynek működéséhez nagy teljesítményű számítási kapacitás, érzékelők, energiaforrás, precíziós mechanika, szoftver és jelentős mennyiségű adat szükséges. A robotikai verseny ebből következően egyben félvezető-, akkumulátor-, mesterséges intelligencia-, energetikai- és iparpolitikai verseny is.

A technológiai függőségeket jól mutatják a szerző világhatalmak közötti munkamegosztással kapcsolatos utalásai. Míg a nagy teljesítményű félvezetők területén az USA-nak meghatározó pozíciója van, addig az energiaellátás szempontjából kulcsfontosságú akkumulátor-technológiában Kína jelentős kapacitásokkal rendelkezik. Az elektromos járművek és az akkumulátor-technológia fejlődése a jövő autonóm robotikai infrastruktúrájának is egyik meghatározó feltétele lehet, amely mindennapi, személyes életünkben is egyre nagyobb szerepet kaphat. Hozzáteszem: ugyanez igaz a hadviselés technikai-technológiai feltételrendszerére is.

A robotizáció és a hagyományos ipar integrációja által a humanoid robotok fokozatosan túlléphetnek a technológiai demonstráció szerepén. Ha egy robot emberi beavatkozás nélkül képes fenntartani energiaellátását, akkor a termelési folyamatokban elméletileg a folyamatos, akár napi huszonnégy órás működés feltételei is megteremthetők. Ezáltal a humanoid robot egyszerre lesz tekinthető tőkeeszköznek és munkavégző rendszernek. Nem betegszik meg, nincs szüksége szabadságra, műszakváltásra vagy nyugdíjra, ugyanakkor energia-, karbantartási, szerviz- és amortizációs költségekkel jár. Így válhat meghatározóvá kérdéssé az időfaktor: mikorra kerül a robot teljes életciklusköltsége az emberi munka költsége alá. E pont elérése után a humanoid robotika nem pusztán technológiai, hanem beruházási, termelékenységi és versenyképességi kérdéssé válik. Lovászy László felhívja itt a figyelmet arra is, hogy a költségcsökkenés önmagát erősítő folyamatot indíthat el: a nagyobb sorozat alacsonyabb egységköltséget, az alacsonyabb ár nagyobb keresletet, a nagyobb kereslet pedig további kapacitásbővítést eredményezhet. Ebben az értelemben a humanoid robot a század egyik meghatározó új tőkejószágává válhat.

A humanoid robotok potenciális gazdasági jelentőségét a piaci előrejelzések is érzékeltetik. 2060-ra akár több milliárd humanoid robot működhet világszerte. Amennyiben ennek akár csak egy része megvalósul, a humanoid robot a gépjárműhöz, a személyi számítógéphez vagy az okostelefonhoz hasonló tömegtermékké válhat. A humanoid robot gazdasági jelentősége pedig akkor növekedhet érdemben, ha beszerzési és üzemeltetési költsége lehetővé teszi tömeges vállalati, majd háztartási alkalmazását. Ami – hozzásteszem – az egyéni és társadalmi lét mai attributumait is átformálja.

A folyamat Lovászy László szerint jelentős elosztási és közpolitikai kérdéseket vet fel. Az automatizációból származó többlettermelékenység elsődleges kedvezményezettje a robot tulajdonosa lehet, miközben a munkáját elvesztő vagy alkupozíciójában gyengülő munkavállaló nem feltétlenül részesedik ugyanilyen mértékben a többletből. A robotizáció ezért egyszerre növelheti az össztársadalmi jólétet és a jövedelmi-vagyoni egyenlőtlenségeket. A gazdaságpolitikai kérdés így nem pusztán az, hogy mekkora többlet-GDP-t képesek előállítani a robotok, hanem az is, hogy ki rendelkezik az általuk létrehozott jövedelem felett. Tovább gondolva: úgy vélem, választ vár a kérdés: csökkenti vagy növeli a társadalmi különbségeket, a jólétet, vagy csak „mást” hoz?

A kötetben foglaltak körüljárásának újabb blokkja a pénzügyi szektor digitalizációjához és a „mesterséges személy” kérdéséhez kapcsolódik

A tőkepiacokon az algoritmusok már ma is nagy volumenű tranzakciókat képesek lebonyolítani, miközben az ember egyre gyakrabban a döntési keretek, a kockázati limitek és célfüggvények meghatározására korlátozza szerepét. E folyamat egyik hosszabb távú következménye a „mesterséges személy” (artificial person) kategóriájának megjelenése. Lovászy László nem a robot emberként történő elismeréséből indul ki, hanem éppen az ember és a gép közötti jogi határ fenntartásának szükségességéből. A római jogból kiindulva egy köztes jogi kategória lehetőségét veti fel.

A kérdés aktualitását az adja, hogy a magas fokú autonómiával rendelkező rendszerek olyan gazdasági cselekményeket is végrehajthatnak, amelyeknek jogi és vagyoni következményei vannak. A vállalati információk gépi feldolgozhatósága pedig tovább erősítheti ezt a folyamatot. Ezek a rendszerek akár automatikusan is előkészíthetnek befektetési döntéseket. Ennek eredményeként fokozatosan kialakulhat egy olyan gazdasági környezet, amelyet a gépek nemcsak értelmeznek, hanem döntéseikkel egyre inkább alakítanak is.

Ugyanakkor felmerül a felelősség allokációjának problémája is: ki viselje az autonóm rendszer által okozott gazdasági kár következményeit – a gyártó, a programozó, a tulajdonos, a felhasználó vagy egy, a rendszerhez rendelt elkülönített vagyontömeg? A mesterséges személy fogalma – messzemenően egyetértve a Lovászy László által írottakkal – így nem pusztán jogfilozófiai probléma, hanem a jövő pénzügyi és gazdasági szabályozásának egyik lehetséges sarokköve lesz.

Az előzőek vezetnek el a demográfiai fordulat és a termelékenységi kényszer kérdéséhez, Lovászy László elemzésének egyik meghatározó közgazdasági dimenziójához, a népesség öregedése és a robotizáció közötti kapcsolathoz

A század második felének gazdasági kihívása több fejlett társadalomban nem a népesség gyors növekedése, hanem az aktív korú népesség csökkenése és az időskorúak arányának emelkedése, ami a technológiai munkanélküliségről folytatott közgazdasági vitát is új megvilágításba helyezi. Ugyanis egy fiatal, gyorsan növekvő népességgel rendelkező társadalomban a munkahelyeket megszüntető robot elsősorban a foglalkoztatás „veszélyeztetőjeként”, szerkezete átalakítójaként jelenhet meg. Egy gyorsan öregedő, munkaerőhiánnyal küzdő gazdaságban azonban ugyanez a technológia a termelési kapacitás fenntartásának egyik eszközévé válhat.

A könyv ebből a szempontból állítja egymás mellé az ember, mint „végső erőforrás” elméletét és azt az újabb megközelítést, amely szerint a technológiai fejlődéshez a jövőben nem feltétlenül lesz szükség a népesség folyamatos növekedésére. Felveti, hogy a mesterséges intelligencia korában az innovációs kapacitás egyre kevésbé függ az emberek puszta számától, és egyre inkább a tudás minőségétől, a technológiai infrastruktúrától, valamint az ember-gép együttműködés hatékonyságától. Ebből következik a Lovászy László egyik meghatározó közgazdasági kérdése: képesek lehetnek-e a robotok gazdasági értelemben pótolni a hiányzó munkaerőt? A válasza, hogy demográfiai értelemben nem. A GDP, a termelékenység, az adóalap és a társadalombiztosítás finanszírozhatósága szempontjából azonban már árnyaltabb a kép. Ha a csökkenő aktív népesség mellett a robotizáció olyan mértékben növeli az egy munkaképes korú emberre jutó termelést, hogy az ellensúlyozza az inaktívak számának növekedését, akkor ez részben módosíthatja a demográfiai függőségi ráta hagyományos közgazdasági értelmezését. Az ismert forgatókönyvek szerint a mesterséges intelligencia, az automatizáció és a digitális technológiák nagymértékben gyorsíthatják a termelékenység növekedését. Egy öregedő társadalomban ennek különösen nagy a jelentősége: a fenntartható növekedés meghatározó forrásává nem a munkaerő létszámának növelése, hanem az egy munkavállalóra jutó kibocsátás emelése válhat.

Lovászy László gondolata a nyugdíjrendszerek fenntarthatósága szempontjából is fontos. A felosztó-kirovó rendszerek elemzésének hagyományos kiindulópontja az aktív dolgozók és a nyugdíjasok aránya. Egy erősen robotizált gazdaságban azonban, ha kevesebb munkavállaló lényegesen nagyobb termelékenységgel, jelentős „gépi” tőkével együttműködve állít elő ugyanakkora vagy nagyobb nemzeti jövedelmet, akkor a rendszer fenntarthatósága egyre inkább a megtermelt hozzáadott érték adóztatásától és elosztásától, nem pedig a foglalkoztatottak számától függhet. Ez egyúttal olyan költségvetési kérdést vet fel, amelyet a következő évtizedek gazdaságpolitikája aligha kerülhet meg: ha a munkajövedelmek részesedése csökken, miközben a robotizált tőke részesedése növekszik, milyen adóalapra építhető a jóléti állam finanszírozása?

A könyv szerzője érdekes, új megközelítésben nem kizárólag a munkahelyek megszűnésének lehetőségével számol. Szellemes, új fogalma, a „lila galléros” munkavállaló, a hagyományos kék-, fehér- és rózsaszín galléros kategóriák meghaladására utal. A koncepció lényege, hogy a munkavállaló nem a géppel próbál versenyezni azokban a tevékenységekben, amelyekben a gép eleve hatékonyabb, hanem együttműködik vele. A humanoid, és a cobot (az emberrel közvetlenül együttműködő gép) és a generatív mesterséges intelligencia ebben a modellben az emberi képességek multiplikátorává válhat. Az ember hozzáadott értékét egyre inkább a kreativitás, az empátia, az ítélőképesség, a kulturális kompetencia, a komplex problémamegoldás és a személyes kapcsolatok jelenthetik.

Ez különösen jelentős lehet egy „szuperöreg” társadalomban. Az idősgondozás, az egészségügy, a rehabilitáció, a személyes szolgáltatások és az oktatás iránti kereslet növekedése olyan munkaerőigényt teremthet, amelyet csökkenő aktív népesség mellett pusztán emberi munkával egyre nehezebb kielégíteni. Ebben a környezetben a cobotok és a humanoid robotok nem feltétlenül az ember helyettesítőjeként, hanem fizikai és kognitív kapacitásának kiegészítőjeként jelenhetnek meg. Lovászy László „lila galléros” kategóriája ezért túlmutat egy új munkaerőpiaci elnevezésen. Egy olyan munkaszervezési és termelékenységi modellre utal, amelyben a versenyelőnyt az ember és a mesterséges intelligencia optimális együttműködése teremtheti meg.

Ennek az oktatáspolitikára nézve is jelentős következményei lehetnek. A jövő oktatási rendszerének az ember képességeit kell összekapcsolnia a gépi intelligencia magas szintű használatával. Ebbe a gondolati keretbe illeszkedik Lovászy László által használt „posztreneszánsz polihisztor” fogalma is, amelyet a recenzió írója messzemenően jellemzőnek tart magára a bemutatott könyv szerzőjére is.

A kötet újabb figyelemre méltó felvetése a fogyasztói oldal újragondolásához kapcsolódik, ami egy újabb gondolati „stációhoz”, a robothoz, mint fogyasztóhoz, valamint a „társevolúció” gazdaságtanának kérdéseihez vezet el

A hagyományos makroökonómiai megközelítés szerint a népesség csökkenése hosszabb távon nemcsak a munkaerő-kínálatot, hanem a fogyasztói keresletet is mérsékeli. A könyv szerzője szerint a robotizált gazdaság új, sajátos keresleti réteget teremthet. Energia, akkumulátor, karbantartás, alkatrészek, szoftver, adatkapcsolat, biztosítás és idővel új hardver szükséges hozzá. Ezek előállítása önálló gazdasági tevékenységeket és piaci keresletet hozhat létre. Víziója szerint, amennyiben világszerte valóban százmilliós, majd milliárdos nagyságrendben jelennek meg humanoid robotok, kialakulhat egy önálló „robotgazdaság” is, amelyben a robotok számára előállított energia, alkatrészek, javítási szolgáltatások, szoftverek, adatok, valamint biztosítási és finanszírozási szolgáltatások önálló piacokat alkotnak. Ez már nem a robotgyártók piaca, hanem egy összetett másodlagos ökoszisztéma lenne.

A felvetés azért is jelentős, mert módosíthatja a népességcsökkenés és a gazdasági növekedés hagyományos kapcsolatáról alkotott képet. Ha a biológiai népesség csökkenése mellett nő az autonóm gépek állománya, akkor a gazdaságban működő aktív egységek száma nem feltétlenül mérséklődik ugyanilyen arányban. Ez a GDP és az egy főre jutó GDP értelmezését is új megvilágításba helyezi, és számos kérdést vet fel. Például lehet-e értelmezni az „egy főre jutó” gazdasági teljesítményt egy olyan gazdaságban, amelyben a termelés növekvő részét nem emberi szereplők végzik?

Lovászy László újabb könyvének a robotizáció mellett meghatározó technológiai pillére a biotechnológia fejlődése

Noha ez első látásra távolabbi területnek tűnhet a közgazdaságtantól és a pénzügyektől, az emberi képességek fejleszthetősége – ahogyan arra az ajánlás bevezető gondolatai is utalnak – közvetlenül érinti a humántőke fogalmát. Ugyanis, ha bizonyos biotechnológiai eljárások a betegségek kezelésén túl az emberi képességek – például a fizikai teljesítmény, az érzékelés, a memória vagy egyes kognitív tulajdonságok – javítására is alkalmassá válnak, akkor a humántőke fogalma új dimenzióval bővülhet.

A képzettség és az egészség mellett maga a biológiai adottság is beruházási döntés tárgyává válhat, amiből új egyenlőtlenségek következhetnek. Ha az új képességekhez való hozzáférés jelentős részben a vagyoni helyzettől függ, akkor a magasabb jövedelmű társadalmi csoportok nemcsak jobb oktatási és egészségügyi szolgáltatásokhoz férhetnek hozzá, hanem bizonyos biológiai képességek fejlesztésére is nagyobb lehetőségük nyílhat. A társadalmi egyenlőtlenségek így részben biológiai különbségekké alakulhatnak, amelyek később ismételten jövedelmi különbségeket eredményezhetnek. Az ebbe az irányba vezető út a könyv ajánlója számára „borzongató” utópia. Madách vagy akár Huxley szép új világába illeszkedő perspektíva.

Lovászy László gondolatmenetében – feloldást keresve – ezen a ponton kapcsolódik össze közvetlenül a humanizmus és a közgazdaságtan. Szerinte a piac bár arra választ ad, hogy mire van fizetőképes kereslet, önmagában nem dönti el, hogy a biológiai képességek mely módosításai egyeztethetők össze az emberi méltósággal, az esélyegyenlőséggel és a társadalmi kohézióval. A technológiai fejlődés ezért olyan új normatív és szabályozási kereteket is igényel, amelyek a piaci hatékonyság mellett ezeket a szempontokat is figyelembe veszik.

Az emberi méltóság őrzésével kapcsolatos kérdés a társevolúció vagy egy új társadalmi hierarchia útja

Elfogadva a könyv sokoldalúan alátámasztott jövőképét, már a nem túl távoli jövőben is számolhatunk azzal, hogy a humanoid rendszerek megjelenésükben, kommunikációjukban és viselkedésükben egyre kevésbé lesznek megkülönböztethetők az embertől. Ezáltal az „együttélés”, „együttműködés” már nem pusztán technológiai, hanem jogi, gazdasági és társadalmi problémává is válik. Lovászy László szerint a döntő itt az, hogy milyen szerepet és jogi státuszt rendelünk majd ezekhez a rendszerekhez. A robot az ember eszköze marad, vagy egyre autonómabb gazdasági cselekvővé válik? A szerző ebben a kérdésben nem fogadja el a gép „emberként” történő jogi azonosítását, ugyanakkor abból indul ki, hogy az autonómia növekedése a jelenlegi jogi kategóriák felülvizsgálatát teheti szükségessé. Szerinte innen vezethető le a mesterséges személy és a korlátozott cselekvőképesség gondolata.

\

A szerző humanista megközelítésében nem a poszthumán korszak szükségszerű bekövetkezését tekinti kívánatos célnak, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember technológiai képességei gyorsabban fejlődhetnek, mint azok a jogi és erkölcsi normák, amelyek meghatározzák, hogy a technikailag megvalósítható lehetőségek közül melyek tekinthetők társadalmilag elfogadhatónak. Ennek kapcsán a humanizmus gyökereihez való visszatérés szükségességét hangsúlyozza, miközben a technológiai perspektívát és a rotterdami Erasmushoz kapcsolódó etikai hagyományt is figyelembe veszi. Ezt az irányt nevezi techno-ortodox humanizmusnak.

A humanizmus megújítása pedig ebben az értelemben nem technológiaellenes program, hanem annak felismerése, hogy a technológiai fejlődés értelme és korlátja továbbra is az emberi autonómia és méltóság védelme kell legyen. A kérdés tehát nem az, hogy megállítható-e a mesterséges intelligencia, a robotika vagy a biotechnológia fejlődése, hanem az, milyen intézményi és normatív keretek biztosíthatják az emberi autonómia és méltóság erősítését.

Mondhatjuk így is: a kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy mit tudunk technológiailag megtenni, hanem az, hogy mit szabad megtennünk az emberrel, önmagunkkal. Hozzátehetjük: van-e, lesz-e hozzá erőnk, akaratunk? A könyve ezeknek a kérdéseknek tovább gondolásához ad támpontot. Segít eligazodni abban, hogy magyarként, európaiként, merre tartunk, és mit tehetünk.

Fogadják megértéssel írásomat, és ajánlom: olvassák el Lovászy László igencsak különleges, mély humanizmust sugárzó, az embert féltő, ugyanakkor támogató gondolatait.