A ronda kortárs művekért miért fizetnek milliárdokat, mikor ilyeneket bárki tud festeni?

Leonardo da Vinci a maga idején komoly tanulmányokat végzett, hogy rájöjjön arra miként lehet igazán jól és arányosan festeni egy emberi alakot. A kortárs alkotóknak már nem kell ennyire törniük magukat. Ha szerencséjük van elég, ha bekereteznek egy fehér lapot vagy narancssárgára, pirosra és sárgára befestik a vásznat és máris övék a művészimádók tisztelete.

Mindez nem holmi költői túlzás. Vessen egy alapos pillantást az alábbi műre. Ez az amerikai Mark Rothko képe, amely nem kevesebb mint 86,9 millió dollárért vagyis átváltva 26,9 milliárd forintért kelt el. Magyarán többet ér mint Budán egy tucatnyi luxusingatlan együttvéve.

A művészet igen csak megváltozott az utóbbi egy évszázadban. A régi műalkotások jelentős részét ugyanis az egyszerű amatőr érdeklődő is mutatósnak tartja.

A minimalista, kortárs alkotások azonban finoman szólva nem nyűgözik le az átlagembert.Méghozzá olyannyira nem, hogy sok friss „remekművet”, amelyért a gyűjtök csillagászati összegeket szurkolnak le, a többség nem is tartja művészeti alkotásnak.

Legalábbis ez derül ki egy pár évvel ezelőtti felmérésből, amelyet a brit YouGov készített el. Amikor a kutatásban Leonardo Da Vinci Mona Lisáját kellett megítélni, azt a megkérdezettek 97 százaléka művészetnek tartotta.

Az emlegetett Mark Rothko egyik narancssárgás festményére viszont már csak 30 százalék mondta ugyanezt.A minimalista művek mégis van, hogy milliárdos tételekben kerülnek kalapács alá. Barnett Newman festménye, amely csak fekete és fehér csíkokból áll, például átváltva 26 milliárd forintért kelt el. Ennyiért már komplett szigeteket is lehet vásárolni Ázsiában.

A művészet eltávolodott a tömegektől. Amikor a csíkokból meg pöttyökből álló festményeket kell szugerálni és meglátni bennük a mesterművet a többség egészen ostobának érzi magát.

Ahogy a brit művészettörténész Susie Hodge mondta egyszer: sok ember úgy érzi, hogy a modern vagy a kortárs művészek rajta nevetnek. Márpedig senki sem szereti bolondnak érezni magát.

Gyakran felmerül a minimalista művek kapcsán, hogy ilyeneket bárki tud készíteni. Szóval adja magát a kérdés: hogy kelhetnek el óriási pénzekért olyan festmények, amelyeknek a létrehozásához látszólag semmiféle különleges tehetségre nem volt szükség? Az okok sokrétűek.

Először is érdemes figyelembe venni, hogy amikor arról hallunk, hogy egy minimalista alkotást rekordáron vitt el valaki, szinte biztosra vehetjük, hogy a művész már nem él.

A cikkünkben is szereplő Rothko festmény például már 60 éves. Az alkotó pedig több mint 50 éve elhunyt.

Rengeteg minimalista alkotás ma már történelminek számít. Egy gyűjtőt pedig az is vonzhat, hogy valaki ilyen képet talált ki, mikor a közizlés teljesen más volt.

Másrészt néha az egyszerű képek lehetséges jelentése és magyarázata kétség kívül érdekesen hangzik.

Vegyük példának Kazimir Szeverinovics Malevics 1915-ös képét a Fekete négyzetet, amely ahogy a címe is mutatja tényleg csak egy fekete négyzet. Viszont a művész ragaszkodott hozzá, hogy a kiállítótérben a szobának egy olyan pontján legyen elhelyezve, ahol az oroszoknál rendszerint az orthodox ikonképek szoktak szerepelni.

Azzal hogy a fekete négyzettel próbálta leváltani a vallási képeket a négyzet tényleg több lett egy sima négyzetnél.

Végső soron a művészet megítélése mindig is roppant szubjektív volt. Ahogy mondani szokták: a szépség mindig a szemlélő szemében rejlik. Már pedig azok, akik értékelik a minimalista műveket bámulatos dolgokat képesek meglátni akár egy kék alapra festett fehér csíkban is.

Néha elég ha két dúsgazdag gyűjtőnek megtetszik ugyanaz az egyszerű kép. Ha folyamatosan megpróbálják felül licitálni a másikat máris az egekbe szökhet az ár.

Rengeteg múlik a gyűjtők ízlésén és persze azon, hogy a különféle galériák vagy maguk a festők mennyire ügyesek, amikor fel kell hajtani az érdeklődést mondjuk egy pacákból álló kép körül. Ebben sokuk annyira ügyes, hogy rendszeresen hallani olyan szakemberekről a művész világban, akik szerint mindaz, ami a kortárs művek értékesítése körül zajlik szinte már felér egy csalással.

Hisz a méregdrága festményekről évek múlva gyakran kiderül, hogy olyan rettentő sokat azért mégse érnek.

Sokszor a festő neve elhalványul időközben és a vásárló ráébred hogy fölöslegesen csengette ki a milliókat a nagy műért, amely azóta már senkit nem érdekel.

Egy volt műkereskedő Alex Rosenberg szerint egy kortárs mű vásárlása olyan mint egy szerencsejáték. Van egy szűk kisebbség, akinek mázlija van és tényleg olyan képekért csengetik ki a milliókat, amelyeknek az értéke később is magas marad. De ez a ritkább.

Hasonló kritikákkal állt elő korábban David Nahmad is, a világ egyik legnagyobb műgyűjtője, akinek a kollekciójában úgy 300 Picasso kép is van. Mint fogalmazott:

Sok kínos helyzetbe hozott ember van, aki annyi pénzt fizetett egy műalkotásért, amennyit az valójában nem is ér.

Minderre rájön az is, hogy néha a műalkotások vásárlása mögött a pénzmosás áll. Mexikóban például a 2010-es évek elején hoztak egy törvényt, amely előírta, hogyha egy nagyértékű műalkotás elkel, akkor a vevőről bizonyos információkat közzé kell tenni, ráadásul maximalizálták azt az összeget, amelyet egy műre el lehet költeni.

Ezután a galériák forgalma óriásit esett. Úgy 70 százalékos volt a csökkenés. Elemzők szerint azért, mert korábban a drogkartellek állhattak a vevők jó része mögött.