Az egyik legszebb háborúellenes filmet oroszok készítették

Egy orosz és egy csecsen hadifogoly sorsa fonódik össze A kaukázusi fogoly című orosz-kazahsztáni háborús film történetében, melyet a csecsen fővárostól Groznijtól nem messze forgattak az akkor zajló csecsen-orosz háború árnyékában.

A történet szerint a fiatal orosz katonát, Ványát épphogy besorozták, máris a kaukázusi frontra küldik, ahol hadifogságba esik egyik felettesével, a nála jóval tapasztaltabb, több háborút is megjárt Szásával.

Az őket szállító tanknak csapdát állítottak csecsenek. Vezetőjük, Abdul célja, hogy hadifoglyot ejtsenek, akiért cserébe visszakaphatja az orosz fogságban raboskodó, egyszem fiát.

Egy helyett kettő foglyot is szereznek, így Hamid bajtársa fel is veti:

- Vágd csak el az egyik torkát.

- És mi van, ha útközben megdöglik a másik? - hangzik a válasz.

A rövid párbeszéd adja a film kiinduló pontját: az orosz-csecsen évszázados ellentétet, amelyben a nemzeti, kulturális és vallási különbségek is jól kirajzolódnak. Háború zajlik, ahol csak ellenségek léteznek, a szemet szemért törvénye érvényes. Ölj, vagy téged ölnek.

A most fogságba került veterán orosz katona, Szása az eddigi háborúk során például sosem számolta, hány ember életét oltotta ki. Újdonsült rabtársa, a fiatal, szelíd Ványa a szemében nem is katona, mert még nem lőtt le senkit.

A két foglyot először egy veremben tartják vasra verve. (Akárcsak azt a két magyar túszt, akiket az Ökumenikus Segélyszervezet küldött ki Csecsenföldre, és kilenc hónapig tartották fogva őket egy veremben 1998-ban, végül váltságdíj fejében szabadultak.)

A foglyokért nem jön felmentő csapat - nem Hollywoodban írták a forgatókönyvet -, ahogy Szása fogalmaz:

csórók az oroszok, nem tudnak értünk fizetni.

Egyetlen reménységük így Ványa édesanyja marad, aki - ahogy megkapja a túszejtő csecsen Abdul levelét - azonnal útra kel, hogy megmentse egyetlen fiát, és kijárja a túszcserét a helyi orosz parancsnoknál.

A tanárnőt kemény fából faragták: amikor Ványa még kisfiúként beleesett egy kútba, anyja nem adta fel a keresését. Amikor már mindenki lemondott róla, ő végül megtalálta a fiát.

Utána egy álló napig sírt, majd fogott egy taligát, és egy hétig hordta a földet, hogy betemesse a kutat

- emlékszik vissza a fiú.

Bizony van elég árok, amit be kellene betemetni: a kegyetlenséget mindkét oldalon, az orosz és a csecsen részről is bemutatja a film. Például a csecsen gerillák "a fegyver törvényével" elhurcolják a két orosz rabot "alkalmi munkára", élő detektorként taposóaknák keresésére használják őket.

Épp kapóra jönnek, mert egy aláaknázott hegyi utat kell megtisztítaniuk a korom sötétben. A puszta szerencse révén életben maradt foglyokat visszaviszik Hamid házába, jobb híján beváltható cserealapnak.

Időközben azonban nem talált meghallgatásra az orosz édesanya könyörgése, a fogolycsere ötletét elutasította a helyi orosz katonai vezető. Igazi katonaként megtanulta, hogy ne higyjen a könyörületben, sokkal inkább az erőben és a megtorlásban. Mint mondja, sosem élne Csecsenföldön, mert 

nem szeretik itt az oroszokat, és a háború után még ennyire se fognak.

A történet játszódhatna bárhol Közép-Ázsiábam, és most már tudjuk, hogy akár Ukrajnában is. De Afganisztánra is akad utalás a filmban. A foglyokat őrző csecsenről például kiderül, hogy nem tud beszélni. A veterán Szása rutinosan, nevetve kérdezi tőle:

mi van, kivágták a nyelved?

Kiderül, hogy igen...

Szibériában egy börtönben állítólag "nem bírt magával, túl sokat beszélt", amit megelégeltek az oroszok. 

Szergej Bodrov filmjének egyik erőssége, hogy - a katonai kegyetlenségek ellenére - közel hozza a nézőhöz az ellentétes oldalon álló, békevágyó, egyszerű hétköznapi embereket. Egyrészt megmutatja, hogyan élnek a csecsenek a kis hegyi faluban. Ökörrel és ekével szántanak, énekelnek, táncolnak, imádkoznak, ünnepelnek, szeretnek, harcolnak, temetnek. A faluban alig maradt már férfi: akik hátramaradtak, idősek, szikárak, hajlott hátúak, az életet leginkább az asszonyok viszik.

Eközben az összeláncolt orosz rabokat is apránként megismerhetjük: hol bizakodnak, hol félnek. Van, hogy felcsillan a remény a szabadulásra, máskor teljes a kilátástalanság, készülnek a halálra.

Szása szökést tervez, szíve szerint visszajönne, és még több fegyvert hozna, hogy mindenkit lelőhessen. Ványa azonban erősen reménykedik a túszcserében, leginkább az édesanyjában, sőt, lassacskán összebarátkozik a csecsen rabtartójának lányával, Dinával.

A film egyik legszebb része az egyszem fiáért küzdő csecsen apa, és az egyetlen fiáért szintén bármire képes, sarokba szorított orosz édesanya rövid  találkozása. Két megtört, szomorú tekintetű "hadviselő fél" egyeztet a túszcseréről. 

- Azt mondják, az Ön fia is tanító, én is tanítónő vagyok - próbál közös nevezőt találni Ványa édesanyja.

De ennek most nincs jelentősége. Te meg én ellenségek vagyunk

- válaszol a csecsen apa.

- Igen, persze, de megbízhatok benned?

- Mi egyebet tehetnél?

Megegyeznek a túszcserében, de semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezték. A cserealapot, a csecsen fiút ugyanis szökés közben megölik az oroszok.

A halálát a háború törvényei szerint meg kell bosszulni, így az orosz "cserekatonának", Ványának már csak egyetlen éjszakája marad. Már nincs ideje megjavítani az órát, amit a helyiek vittek neki, pedig ért az órákhoz. Egyet már megjavított, és kedvessége, bizalma jeléül elajándékozta rabtartója lányának.

Az utolsó napon a lány "szép temetést" ígér neki: mint mondja, nem hagyja, hogy a keselyűk tépjék szét a testét, mint a többi halott oroszét."Egy széles sírja" lesz, amibe beleteszi ajándékként a saját nyakláncát,

hátha a túlvilágon talál magának menyasszonyt.

A biztos halálra készülő Ványa és a mögötte fegyverrel baktató, a fiát gyászoló csecsen apa lassan elhalad a temető mellett, mennek ki a hegyekbe, egy elhagyatott tisztásra, hogy rendezzék a számlát.

De a bosszú elmarad. Hamid megkíméli az orosz fiú életét, és szándékosan a feje mellé lő.

Az utolsó pár perc felejthetetlen. A megtört apa tekintetén látjuk, megértette, hogy értelmetlen a bosszú, már soha nem kaphatja vissza a halott fiát. Tudja, hogy a megtorlástól nem lesz könnyebb az élete, nem enyhülhet a gyásza. 

Hiába azonban a megbocsátás.

A film végén megérkeznek az orosz harci helikopterek, és pár perc alatt lebombázzák az egész falut, a film alatt apránként megismert minden csecsen lakos meghal.

Szergej Bodrov rendező és forgatókönyvíró Ványa szerepére saját fiát tette be (az akkor történész egyetemi hallgató ifj.Szergej Bodrovot), Szását pedig a Nyikota Mihalkov filmekből is jól ismert, nagyszerű Oleg Mensikov játssza (A szibériai borbély, Csalóka napfény).

Bodrov nem sokkal A kaukázusi fogoly után rendezte meg másik legjobb filmjét, a Kelet-Nyugatot, ami szintén a legjobb száz film között is megállhatná a helyét.

A film 1999-ben orosz-ukrán-francia (!) koprodukcióban készült, és részben a most rakétákkal támadott Odessza városában játszódik,Olyan francia sztárok játszottak benne, mint Sandrine Bonnaire és Catherine Deneuve.

A kaukázusi fogoly több díjat és jelöléset kapott (Karlovy Vary Crystal Globe, Nika-díj, jelölések: Golden Globe, Oscar-díj - a legjobb idegen nyelvű film). Nehéz film, de pazar, és az utolsó pár perc pedig zseniális.

Egy fokkal közelebb visz az orosz és a csecsen néplélek megértéséhez , és talán jobban átérezhetjük azt is, mi zajlik most Ukrajnában, ahol immár egy oldalon harcol orosz és csecsen - az ukránok ellen.

Lev Tolsztoj mondandója, A kaukázusi fogoly több mint 100 éves története ma is érvényes: egyszer valakinek be kell látnia, hogy nem érdemes visszaütni, nem visz előrébb a bosszú, bármilyen jogosnak is tűnik a sérelem.

A háború okozta sebek pedig majd csak nagyon lassan, akár több generáción át gyógyulhatnak be.

Címlap fotó: Orosz katonák tűzharcot vívnak a szakadár csecsen felkelőkkel Groznij melletti erdőben, ahol rajtuk ütöttek a csecsen fegyveresek 2000 május 29-én. (MTI FOTÓ/EPA)