Konvergencia folyamatok az EU-n belül és az eurózóna helyzete a világban

Konvergencia, de nem minden irányban

A Magyar Nemzeti Bank által rendezett Lámfalussy Lectures konferencián világhírű közgazdászok részvételével zajlott panelbeszélgetés az európai konvergenciafolyamatokat illetően, a beszélgetést Szapáry György, az MNB elnöki főtanácsadója moderálta. A résztvevők között volt Poul M. Thomsen, az IMF európai részlegének igazgatója, Barry Eichengreen, a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora, Debora Revoltella, az Európai Befektetési Bank vezető közgazdásza és Iain Begg, a London School of Economics professzora.

A beszélgetés során háromféle folyamatot vizsgáltak az Európai Unió tekintetében: ezek közül kettő az Unión belüli országok közti folyamat, a harmadik viszont az EU egészének és az eurózónának a világban elfoglalt helye.

A sikertörténet

Az első, ami persze Magyarország szempontjából a leglényegesebb: a 2004 óta az Unióhoz csatlakozott, 1990 előtt kommunista rendszerű országok felzárkózása az Unió fejlettebb nyugati feléhez. A folyamat az utóbbi években nagy ütemre kapcsolt, ezzel lényegében mindenki elégedett, ez abszolút sikertörténet az Unión belül.

Mediterrán gondok

A második vizsgált folyamat az eurózónán belüli konvergencia, esetleg divergencia. Ez azért különösen fontos, mert a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy valutaövezet akkor funkcionál igazán jól, ha a résztvevő országok, térségek között minél kisebb a gazdasági fejlettség eltérése, illetve, ha a fennálló különbségek csökkennek.

A zónán belüli folyamatok megítélése nem egyszerű. Míg az említett gyorsan felzárkózó csoportból immár az eurózónába lépett tagok felzárkózása is rendben van, az eredeti alapító 12 tag között bizonyos értelemben eltérések vannak, annak ellenére, hogy az egy főre eső GDP vagy akár a jövedelmek alapján a legtöbbjük között nincs jelentős eltérés, a déli, mediterrán országok tekintetében mégis valamiféle lemaradás mutatkozik.

Európa és a világ

A harmadik összehasonlítás az eurózóna illetve az Unió helyzetét vizsgálja a világban. Az utóbbi években nyilvánvalóvá vált, hogy a fejlett országok közül az Amerikai Egyesült Államok „dübörög”, gyorsabban növekszik, mint az Unió vagy az eurózóna egésze (szerencsére térségünk azért még hozzá képest is felzárkózik). Ugyanakkor Japán érdemben nem növekszik, megállt, igaz, hogy nagy magasságban: a szakemberek attól félnek, hogy az Európai Unió viszonylag fejlettebb részére is ez a sors várhat.

A Kínával való összehasonlításnak nem sok értelme van, hisz az óriási ázsiai ország még mindig a világ 15-20 leggyorsabban növekvő országa között van (melyek mindegyike ázsiai és afrikai) mégpedig úgy, hogy saját történetén belül 29 éves mélypontot jelent a 6 százalék körüli ütem. Kína még mindig jóval alacsonyabb szinten áll az egy főre jutó GDP és a jövedelmek tekintetében, mint az EU, sőt, mint akár a legszegényebb EU-tagállam, így teljes joggal zárkózik fel.

Szóba került még az EU egészének csökkenő súlya a világgazdaságban, ami végső soron egy természetes folyamat. Az ipari forradalom első évszázadában a világgazdaságon belül Európa súlya óriási volt, most már viszont általános felzárkózás zajlik világméretekben is: Ázsia és Afrika súlya növekszik, vagyis a fejlettebb országok súlya összességében csökken a világgazdaságon belül.

Amerikai összevetés

Ami az USA és az eurózóna viszonyát illeti: a divergencia nem hosszú ideje, lényegében csak a válság óta áll fenn. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1945-ben a világháborús rombolás után Európa lényegében a nulláról indult, míg az USA akkor talán a legfejlettebb ország volt. A következő évtizedekben Európa szabad, demokratikus, piacgazdaságot működtető része szédületes felzárkózást hajtott végre, és ugyan az Egyesült Államokat nem érte utol, mégiscsak a világ egyik legfejlettebb része lett.

Az euró bevezetését követően nagyjából egyenlő volt az USA és az eurózóna növekedése, azonban a válság után eltérés következett be, ami mostanáig nagyjából 15 százalék növekedési előnyt hozott az Egyesült Államoknak. Tény, hogy ezt nem kis részben az eurózónán belüli strukturális problémák okozták, amelyek lelassították a válságból való kilábalást. Emellett az is igaz, hogy Amerikában sokkal nagyobb az innováció szerepe, bár ez rég így van, több mint 100 éve (persze ettől még Európa igyekezhetne az innováció elősegítésében).

Besegített az olaj és a gáz

Van viszont egy ritkán említett tényező, ami az Egyesült Államoknak nagyon bejött az elmúlt 10-15 évben: ez a palagáz, majd a palaolaj kitermelésének elképesztő mértékű növekedése. Az USA ma már a világ legnagyobb olajkitermelője, míg 15 éve a mostani mennyiségnek csak a töredékét hozta felszínre. Így azt mondhatjuk, hogy ha a palagáz hatását is figyelembe vesszük, lényegében egy Szaúd-Arábia méretű szelet adódott hozzá az amerikai gazdasághoz emiatt, és ha reális összehasonlítást akarunk tenni, akkor ezt érdemes figyelembe venni, ahogy azt is, hogy Amerikában még dinamikusan növekszik a népesség (bár lassulva), míg Európában stagnál.

Mediterrán térség: korai volt az euróbevezetés?

Tény viszont, hogy az európai növekedést hátráltatják az említett strukturális problémák, melyek az eurózónán belül észlelhető divergencia forrását is alkotják egyben. A déli, mediterrán országok úgy csatlakoztak az eurózónához, hogy előtte évtizeden át magas infláció, magas bérnövekedés, folyamatos valutaleértékelés és rendszerint nagy költségvetési hiány jellemezte őket. Ezzel azonban alapvetően elégedettek voltak: a mediterrán országokban láthatóan erősebben érvényesült az ún. pénzillúzió, vagyis a nominálisan nagyobb bérek elégedettséget növelő hatása még akkor is, ha esetleg az infláció magasabb volt ennél, vagyis adott esetben reálbércsökkenés következett be.

Ehhez képest hirtelen jött a fegyelem az euróbevezetés előtt: le kellett szorítani az inflációt, a túlköltekezést, a béremelkedést, és stabilizálni az árfolyamot. Ez átmenetileg sikerült, de kényelmetlen, szokatlan volt, ezért az euróbevezetés után kissé elengedte magát a négy ország, bár különböző mértékben: a béremelkedés meghaladta a termelékenység növekedése által indokolt mértéket, sőt, költségvetési hiányhoz is vezetett, amit növelt, hogy az állam is hajlott a régi beidegződések szerint az állami bérek és a nyugdíjak emelésének folytatására.

Álkonvergencia és kényszerű visszakozás

A mediterrán országokban így nem valós konvergencia, belső felértékelődés valósult meg, amit egy szinten túl nem fenntartható. Mára a folyamat megállt, de igazából az egyensúlyt csak belső leértékeléssel lehetne könnyen helyreállítani, ami nominális bércsökkenést jelent. Erre senki nem meri elszánni magát, Görögország azonban rákényszerült erre, a másik alternatíva az eurózóna elhagyása lett volna.

Az eurózónán belüli divergencia így részben a korábbi „fedezetlen” konvergencia szükségszerű következménye, most azonban nehéz helyzetet jelent ennek kezelése, különösen a nagyon erősen eladósodott Olaszország, és kisebb mértékben Spanyolország esetében, ahol a magas béreket magas munkanélküliség kíséri. Nem véletlen, hogy az EKB is kénytelen bizonyos értelemben speciális monetáris politikát folytatni, és a probléma megoldása még sokáig kihívást jelenthet a szakemberek szerint.

Görögország fájdalmasan ugyan, de egyensúlyba került, akárcsak Portugália: igaz, ebben a két országban nem is magasak a bérek: térségünk lassan megelőzi őket a nominális bérszint tekintetében, igaz, hogy így viszont ők is törvényszerűen újra előtte állnak a konvergenciafolyamatnak.

Mérhető siker

Végül egy pozitívum: a világ elfogadta, megszerette az eurót, mint világvalutát. Míg 1999-ben a világ devizatartalékának 16 százaléka volt euróban, ez most 20 százalékra emelkedett. A dollár túlsúlya ugyan még nagy, de hatalmasat csökkent: 71-ről 62 százalékra. Megjelentek emellett új kedvencek is, mint a kanadai és az ausztrál dollár, a kínai jüan, illetve nem kis mértékben a svájci frank, és végül nőtt az arany szerepe.