Háború: Nagyon hiányoznak az eddigi kiegyensúlyozó országok

A nyugati blokk sorra veti ki a szankciókat Oroszországra, fegyverrel és pénzzel támogatja a háború dúlta Ukrajnát és egyre fagyosabb viszonyt ápol az oroszokkal.

Ebben az új helyzetben pedig az oroszok a földgázzal tartják sakkban Európát, mindkét fél a háború eszkalálódásával fenyeget, homlokegyenest másról ír az orosz és a nyugati sajtó, valamint napi szinten hangzanak el durvábbnál durvább fenyegetések a két ellentétes oldal vezető politikusainak a szájából.

A kisállamok és középhatalmak számára bizony komoly politikai és gazdasági dilemmák sorát hozta el a háború, és csak nehezíti a helyzetüket az orosz és az amerikai diplomácia nyomásgyakorlása – írja Garai Nikolett és Szalai Máté a Külügyi és Külgazdasági Intézetnél megjelent elemzésében. 

Ebben a nehéz helyzetben pedig a nemzetközi politika másodlagos és harmadlagos szereplői a saját érdekeik mentén eltérő stratégiát próbálnak folytatni, miközben a biztonságuk és a függetlenségük megtartása közt ingadoznak – írják.

Új világrend

A változás azonban nem most, nem idén februárban kezdődött, hanem már több mint egy évtizede, 2010 óta tart. A korábbi, Amerika dominálta unipoláris világrend fokozatosan felbomlik, új pólusok jelennek meg, Kína és Oroszország képében.

Újból felerősödött a nagyhatalmi versengés, egyszerre kezdtek érvényre jutni a globalizáció és a deglobalizáció egymással ellentétes hatásai és egyre inkább illúzióvá vált a Szovjetunió felbomlását követő posztbipoláris korszak azon gondolata, ami szerint lejárt a befolyási övezetek kora.

Ebben a helyzetben megnőtt a bizonytalanság és csökkent a kisebb államok biztonsága, de ezzel párhuzamosan a mozgásterük is megnőtt. Miközben a fegyveres konfliktusok egyre több közvetlen és közvetett fenyegetést jelentett a kis és közepes államok számára, a nagyhatalmak közti lavírozás új lehetőségeket is teremtett számukra.

Így például saját érdekeik érvényesítésének az érdekében a kis országok és középhatalmak egyszerre több nagyhatalommal is építhette a kapcsolatait. Ilyen úgynevezett multivektorális külpolitikát folytatott több középhatalom is, például Törökország, Brazília, vagy Indonézia is.

Nem csak távoli vidékeken történtek azonban súlyos változások. A kelet- és közép-európai térséget nagyon jelentősen érintette az új világrend kialakulása. Miközben az EU és a NATO folyamatosan terjeszkedett már a kétezres évek óta kelet felé, addig Oroszország ellenreakcióként elindította a saját regionális integrációs projektjeit, az Eurázsiai Vámuniót, majd ennek utódjaként az Eurázsiai Gazdasági Uniót.

Miközben Oroszország meghatározó katonai, kulturális és energetikai hatalom maradt az eurázsiai térségben, addig az egyre erősödő gazdasági – kereskedelmi versenyben Kína és az EU is aktív részt vállalt kihívások elé állítva ezzel az oroszokat.

Ezt a helyzetet tovább bonyolította, hogy a posztszovjet kisállamok számára egészen új realitást teremtett a Krím oroszok általi annektálása és a két szakadár köztársaság megjelenése Ukrajnában a Donbasszban. Erre a megváltozott környezetre pedig alapvetően háromféle külpolitikai stratégiával válaszoltak a kis- és középhatalmak.

A három közül az egyik az úgynevezett bandwagoing stratégia. Ez azt jelenti, hogy az adott kis- vagy középhatalom valamelyik nagyhatalomhoz igazodik a külpolitikájában.

Ez a viselkedési minta különösen elterjedt háborús helyzetben, vagy rendszerszintű bizonytalanság esetén. Ilyenkor a politikai, illetve egyéb támogatásért cserébe a nagyhatalom védelmet nyújt a kisebb állam számára, de motiválhatja a kis/középhatalmakat a gazdasági-politikai profitmaximalizációi is. Ennek a stratégiának azonban az az ára, hogy le kell mondani a többi nagyhatalommal való együttműködés esetleges hasznairól és részlegesen fel kell adni az autonómiát is cserébe.

A második választható stratégia a semlegesség fenntartása. Az ezt az utat választó országok igyekeznek kimaradni a konfliktusokból és legfeljebb azok békés megoldásához próbálnak hozzájárulni.

Jellemző, hogy egy kiélesedő nemzetközi konfliktus esetén nehezebb fenntartani a semlegességet, mivel a nagyhatalmak igyekeznek nyomás alá helyezni a semleges államokat, annak érdekében, hogy oldalt válasszanak. Ezt az elmúlt hetekben – hónapokban egyre erőteljesebben érzékelhetjük.

Az olyan el nem kötelezett, illetve semleges országok, mint Svédország, Ausztria, Finnország, Írország, Ciprus, Málta egyre inkább hajlandónak mutatkoznak a NATO tömbjéhez való csatlakozásra.

A fentieken túl pedig létezik egy harmadik út is, az egyensúlyozás stratégiája.

Ilyenkor az egyes országok nem köteleződnek el egyik nagyhatalom mellett sem, ehelyett párhuzamosan építi a kapcsolatait a rivális nagyhatalmakkal.Ilyenkor az egyensúlyozó államok egymással ellentétes üzeneteket és lépéseket tesznek az egyes oldalak irányába.

Például a lavírozó törökökre egyre nagyobb nyomás helyeződik nyugatról és keletről egyaránt, az EU-n belül pedig a szankciókról szóló viták során megnőtt a kényszerintézkedéseket puhítani kívánó államokra helyeződő politikai és normatív nyomás.

Az Ukrajnában zajló háborúról tehát elmondható, hogy megváltoztatta a kis és közepes országok külpolitikai stratégiáját. Mivel még csak néhány hónapja tart a háború, ezért teljesen egyértelműen még nem látható, hogy az egyes országok pontosan melyik utat fogják választani, de az egyes irányvonalak már most körvonalazódni látszódnak.

Ebben a helyzetben a következőképpen alakulnak az egyes országok külpolitikai stratégiái az Ukrajnában zajló háborúhoz való hozzáállás függvényében: