Hogyan éltük meg mi, magyarok a 90-es évek délszláv háborúját? - Rettegtünk, mikor szabadul el itt is a pokol

1991-ben fellángolt a délszláv háború, miután Horvátország és Szlovénia kikiáltotta a Nagy Jugoszláviától való elszakadását. A harcok gyorsan eldurvultak, és elérték Drávaszöget is, Horvátország magyarlakta területeit a horvát-magyar határ tőszomszédságában.

A közelben lakók szó szerint szemtanúi lettek a pusztításnak, a visszaemlékezések szerint tisztán lehetett hallani a fegyverropogást, és látni az éjszakai égboltot bevilágító nyomjelző lövedékeket.

A többség azonban inkább aggodalommal fogadta a déli szomszédunkból érkező híreket, már csak azért is, mert a média azt sugallta, hogy a háború gyorsan eszkalálódhat, és Magyarországra is kiterjedhet.

Ráadásul a második világháború és 56 emléke jelentősen megkopott az emlékezetben, így érthetően sokkolta a háborútól elszokott közvéleményt a közelben zajló vérengzés. 

Tévedésből magyar várost is bombáztak

Az egy évtizeden át tartó konfliktus már az elején bebizonyította, hogy jobb félni, mint megijedni. A jugoszláv légierő MIG-21-eseinek az volt a bevett gyakorlata, hogy a magyar légteret megsértve hazánk területe fölé repültek, és onnan indították támadó manővereiket a horvát csapatok ellen.

Az Antall-kormány a nyílt konfrontációt kerülni akarta, ezért, noha a taszári és pápai katonai repülőtereken a személyzet folyamatosan készenlétben állt, diplomáciai jegyzékváltásoknál komolyabb lépés nem történt.

A szerb pilótákat ez a legkevésbé sem akadályozta abban, hogy a magyar légtérbe repüljenek, így került Barcs fölé 1991. október 27-én 20 óra 51 perckor az a vadászgép is, amely két kazettás bombát dobott a határmenti kisvárosra.

Ha ezek a település központjában csapódnak be, alighanem emberéleteket is követelt volna a pilóta tévedése.

De a páncélozott járművek és harckocsik ellen használt BL755 páncéltörő bombák Barcs cigánytelepére hullottak, és bár számos dolgot megrongáltak, a bombák tároló kazetta pedig a temetőbe csapódott akkora erővel, hogy többmázsás sírkövek is elmozdultak, személyi sérülés nem történt. 

Este volt már, az ágyban feküdtünk, amikor becsapódtak a bombák. A házunktól nagyjából egy kilométerre történt a robbanás, megremegett minden - idézi fel emlékeit Rózsás Márton.

A nyugalmazott helytörténész a Növekedés.hu-nak ugyanakkor azt mondja, a helyiek túlságosan nem féltek a háborútól. A tényleges harcok tőlük távolabb zajlottak, és bár a Verőce (Virovitica) cukorgyárat próbálták támadni - van is egy olyan verzió, hogy a Barcsot bombázó gépnek is ez lehetett a célpontja - a környéken nyugalom volt. 

Néha lehetett fegyverropogást hallani, ezért az emberek sokáig kerülték a Dráva partját, nehogy egy eltévedt lövedék eltalálja őket, de nem volt pánikhangulat, nem készleteztünk alapvető élelmiszerekből

- mondja Rózsás Márton hozzátéve, a légoltalmi sziréna végül egyszer sem szólalt meg a városban. 

Tömegesen jöttek az elüldözöttek

Ahogy elkezdődtek a harcok, a határmenti településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. Több tízezren jöttek, volt, aki csak a legszükségesebbeket tudta menteni.

Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet

mondja Rózsás Márton. 

Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták, ilyen volt Magyarország legdélebbi faluja, Kásád is. A befogadást segítette, hogy részben rokonok, ismerősök jöttek.

A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátrahagyta.

- Rengeteget jártam akkoriban a menekülttáborokat. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett szerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább - eleveníti fel Andrási Attila rendező hozzátéve,

a háború több évig tartott, sokak átköltözése állandósult. 1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában, ma jó ha kétszázezren vannak, nagy érvágás volt ez a háború sujtotta területek magyarságának. 

A rendező szerint ez csak részben volt pánikszerű menekülés. Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy azt a szerb uralmat, amit ők maguk sem választottak, a szlovénekre, horvátokra, bosnyákokra fegyverrel rákényszeríteni, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át.

Többségük csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok, azt remélték, hogy itt is így lesz - teszi hozzá Andrási Attila. 

Megállt a harckocsi a határon, otthagyták a horvátoknak

A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket.

Azt már kevesen tudják, hogy Magyarország a háború során más eszközökkel is támogatta a szabadságukért harcoló horvátokat.

- Nem nyilvánosan, persze, azzal bedobtuk volna az égő gyufát a benzineshordóba. Előfordult, hogy a horvát csapatokat beszorították a magyar határátkelőhöz, akkor ott a határőrök megnyitották a határt, át lehetett hozni a sebesülteket, szorult helyzetben az egész egység átjöhetett, aztán később visszamentek - mondja egy, a horvát határ mentén zajló háborús eseményeket jól ismerő forrásunk, aki azt is elárulta, tud olyan esetről is, hogy magyar katonák páncélos járművekkel érkeztek a senkiföldjére. Kiszálltak a harcjárművekből, visszasétáltak, majd megjelentek a horvátok, és birtokba vették a járműveket…