Kisebbségi kérdés az arab világban - Bizonytalan a nem muszlim lakosság jövője 

A térség számos etnikai csoportot és vallási közösséget foglal magában. Az arabok mellett megtalálhatjuk a kurdokat, az asszírokat, a koptokat és még sok más kisebb-nagyobb csoportot.

Emellett a régióban olyan vallási közösségek is jelen vannak, mint a keresztények, a zsidók, a szábeusok, a jezidik, vagy például a bahá’iok. Ez a gazdag kulturális mozaik színesíti és egyben tovább bonyolítja az arab világ lakóinak identitását.

A történelem során több jelentős civilizáció és birodalom hagyott nyomot a térségben, és ezek a hatások egy bizonyos fokig befolyásolták a későbbi arab nemzetállamok arculatát is.

Például az ókori Egyiptom nagy birodalma hatalmas örökséget hagyott maga után, ami az építészetben, a művészetben és az irodalomban is tetten érhető.

Emellett az ókori mezopotámiai és a Földközi-tenger környéki birodalmak lenyomata közvetetten több arab nemzetállam esetében is megmutatkozik. Ezt bizonyítják azok a példák, mint hogy egyes iraki, szíriai és libanoni keresztény közösségek a mai napig az iszlám korszakot jóval megelőző szír-arámi (neoarámi) nyelvet beszélik, vagy hogy az Irakban élő magukat asszír kereszténynek valló csoport tagjai minden évben megtartják az ún. „akitu” fesztivált (babiloni újév), amit már az Újasszír (i. e. 911 – i. e. 612) és Újbabiloni Birodalmak (i. e. 612 – i. e. 539) idején is megünnepeltek.

Az arab világ kisebbségei történelmi kontextusban

A történelem folyamán a mai arab országok (azok a területileg Közel-Keleten és Észak-Afrikában lévő országok, ahol az arab a hivatalosan nyelvek között van) területén élő nem muszlimok helyzete mindig is ingatag volt.

Átéltek pozitív periódusokat is, amikor viszonylagos toleranciával viseltettek irántuk (pl. Abbászida Kalifátus (750-1258) fennhatóságának első két évszázada; az Oszmán Birodalom millet rendszerének periódusa; Abd al-Karím Kászim 1958-1963 között tartó iraki uralma; Libanon 1926-os alkotmányának elfogadását követő időszaka), ugyanakkor áldozatul estek mészárlásoknak, pogromoknak, valamint a marginalizálódás jelensége is sújtotta e közösségeket.

A modern arab országokban a nem muszlimok politikai státuszának alapvető változását az jelentette, hogy a muszlim birodalmak alattvalóiból a modern nemzetállamok polgáraivá váltak. A Közel-Keleten a 19. századi oszmán reformok időszakáig a kisebbségek a muzulmánok által uralt birodalom védett alattvalói voltak.

Különadót fizettek (dzsizja), engedelmeskedtek az uralkodónak, és különféle korlátozások vonatkoztak rájuk, amelyek főként az iszlám túlsúlyának megőrzését szolgálták a közszférában. Ebben a rendszerben a nem muszlimok „védett személyek” voltak, akiket vallási alapon megkülönböztettek más polgároktól. A vallási hovatartozás meghatározta a jogállást, és a különböző vallási csoportok eltérő jogokat élveztek.

Imperialista kisebbségpolitika

A 19. századi oszmán reformmozgalmak, a népszuverenitás új eszméinek elterjedése, valamint a modern államrendszerek első világháború utáni megteremtése drasztikusan átalakította a korábbi állapotokat, és a különböző kisebbségek ideig-óráig megtapasztalhatták a nyugati típusú kisebbségpolitika hatásait.

Az első világháború és az Oszmán Birodalom feldarabolása után, az arab világban mandátumterületeket szerző Franciaország és Nagy-Britannia meghonosította azt a gyakorlatot, hogy pártfogásba vette az egyes vallási kisebbségekhez tartozókat, és adminisztrációjuk kiépítésénél is gyakorta alkalmazták őket.

Fontos hangsúlyozni, hogy az efféle nyugati imperialista politika hosszú távon negatív hatással volt az arab nemzetállamokban élő kisebbségek helyzetére. A nyugati hatalmak szakadékot teremtettek a többségi muszlim és a kisebbségben lévő keresztény, zsidó és egyéb csoportok között, majd a különféle gyarmatok és mandátumterületek megszűnésekor cserbenhagyták a modern arab országok nem muszlim lakosságát. Franciaország ezt tette Libanonban a maronitákkal, Szíriában pedig bizonyos mértékig a kurdokkal, továbbá a britek hasonlóan bántak az asszír keresztényekkel, a kurdokkal és a zsidókkal.

A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy a kisebbségek is érdekeltek voltak a muszlim társadalomtól való elidegenedésben és a franciákkal vagy britekkel való kapcsolatok elmélyítésében, ugyanis az éppen formálódó Közel-Keleten autonómiát akartak kiharcolni, és az ehhez szükséges garanciákat az idegen hatalmak által látták biztosítottnak.

Azonban az a tény, hogy ebben az időszakban az arab világban élő nem muszlimok a többség szemében gyűlölt közösséggé és az imperialisták kollaboránsaivá váltak, hosszú távon hozzájárult a felek közötti viszályokhoz, amelyek sok esetben súlyos erőszakba torkolltak.

Bizonytalan jövő

Sok térségben élő keresztény aggodalommal tekint az iszlamista politika és pártok térnyerésére a 20. század utolsó harmada óta, tartva attól a potenciális veszélytől, amelyet ezek jelentenek teljes körű állampolgári jogaikra nézve.

A politikai instabilitás és a háborúk közepette ráadásul a vallási kisebbségek nagyobb erők közé szorultak, és egyre jelentősebb számban is emigráltak. A különböző terrorszervezetek és milíciák a nyugatiak szövetségeseiként megvádolva célba vették őket és kulturális örökségüket részben megsemmisítették.

Elég csak megemlíteni a polgárháborút és radikális dzsihádista csoportok térnyerését Szíriában, valamint Irak amerikaiak általi invázióját, majd az azt követő felekezetek közötti erőszak kirobbanását és az Iszlám Állam terrorszervezet felemelkedését.

De további töréspontok is kialakultak a térségben, mint például a török kormány és a kurd szeparatisták közötti erőszak, vagy a hosszú évtizedek óta meg nem oldódó izraeli-palesztin konfliktus. Ezek és más tényezők továbbra is hátrányosan érintik az arab nemzetállamok őshonos etnikai és vallási csoportjait.

A nem muszlim csoportok üldöztetése a legtöbbször nem állami szinten valósul meg.

Komoly problémát jelent, hogy az egyes kormányok uralma nem fedi le az adott ország teljes területét, ami az irányításukon kívül eső katonai szervezetek (milíciák) megerősödéséhez vezetett.

Ezenfelül tovább rontja a helyzetet több ország esetében is, hogy a szekuláris vezetés hiánya következtében a szélsőséges vallási gondolkodás túlzott befolyást gyakorol a közéletre, ami negatívan érinti a kisebbségi csoportokat. Az előbb ismertetett tényezők egyértelműen ösztönzik a kivándorlást Nyugat-Európába (pl. Egyesült Királyság és Svédország), az Egyesült Államokba és Kanadába, valamint Ausztráliába.

Az arab régió már évezredek óta az etnikai és vallási sokszínűség térsége, de a jelenkori politikai viszonyok bizonytalanná teszik a nem muszlim közösségek jövőjét, ami a több ezer éve létező őshonos népek eltűnését is eredményezheti.