Kollégánk Csernobilban járt - 35 éves emlékek

Az első magyar újságíróként néhány hónappal a robbanás után járhattam a helyszínen, a Csernobili Atomerőműben, belülről megnézhettem annak 1. számú reaktorblokkját. Két japán kollégájámmal együtt mindenfajta védőfelszerelés nélkül percekre megközelíthettem a 4.-es blokkot, a robbanás helyszínét is – ahol még folytak az intenzív helyreállítási munkálatok.

A japánoknál volt Geiger-Müller sugárzásmérő, amely a reaktortól legalább 200 méterre, a sugárzástól elsárgult fiatal tűlevelű erdő szélén roppant magas értékeket mutatott, emiatt a szovjet biztonsági kísérők nem engedélyezték az ott-tartózkodást egy-két percnél tovább. 

Mindmáig a legmegbízhatóbb elemzést az 1986. április 26-án, vagyis ma 35 éve történt csernobili atomkatasztrófáról a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) 2005 decemberében publikálta.

Nyolc tekintélyes nemzetközi szervezet bevonásával, szakértők tucatjai megkérdezésével készített összefoglalót.

Ez kimondja, hogy az előzetes várakozásokra, tévhitekre rácáfolva nemzetközi szakértői vélemények szerint világszerte mintegy 4000 haláleset írható az atomerőmű-baleset folytán kiszabadult sugárzás számlájára.

A jelentés nem részletezte, mely országok polgárai tartozhattak a négyezres fatális körbe, így az IAEA-forrásból azt sem tudjuk, vajon Magyarországon haltak-e meg emberek az atombaleset következtében.

Más felmérések a Csernobil okozta halálesetek számát a következő években, évtizedekben tízezernél is magasabbra becsülték.

Egy idős nő lerója kegyeletét az atomkatasztrófa után a sugárszennyezett területen dolgozó likvidátorok, azaz a nukleáris baleset utáni mentesítő munkálatokban részt vett csernobili áldozatok emlékművénél Kijevben 2020. április 26-án, a csernobili atomerőmű katasztrófájának 34. évfordulóján. A csernobili atomerőmű negyedik blokkjában 1986. április 26-án történt detonáció a világ eddigi legsúlyosabb nukleáris balesete volt. MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko

A nyolc említett szervezet: az IAEA, a WHO (Egészségügyi Világszervezet), az UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja), a FAO (Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet), UNEP (ENSZ Környezetvédő Program), UN-OCHA (ENSZ-hivatal a Humanitárius Ügyek Koordinálására), a UNSCEAR on the Effects of Atomic Radiation (ENSZ Nukleáris Sugárzás Hatásait Felmérő Tudományos Bizottsága) és a Világbank (WB). Emellett az ukrán a belorussziai és az oroszországi kormány is részt vett az összefoglaló IAEA jelentés elkészítésében. A jelentés szerint összesen mintegy ötmillió ember, ukránok, oroszok, belorussziaiak lehetnek érintettek.

A közvetlenül a balesetben, vagy utána megbetegedtek: az 1986-87-ben a helyszínen járt, dolgozott, a mentésben-helyreállításban (például az erőmű 4. felrobbant reaktorát befedő „szarkofág” építésében) részt vett emberek, az erőmű zónájából kitelepítettek és a legerősebben sugárszennyezett területek lakói.

Ezekről írja a jelentés:

Minthogy az emberek mintegy 25 százaléka amúgy is spontán okokból kialakuló rákban hal meg, a sugárzás kiváltotta, mintegy 3 százalékos esetnövekedést nehéz kimutatni.

Amit a jelentés megfigyelésként rögzít:

az erőműi mentésben, helyreállításban részt vett emberek körében bizonyos daganatos betegségek (például a leukémia) bizonyos időszakban valamilyen mértékű emelkedését megfigyelték.

Michael Repacholi, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Sugárbetegség Programjának a vezetője így foglalta össze:

a baleset egészségre gyakorolt hatásai potenciálisan ugyan szörnyűek, de ha a tekintélyes szakemberek ellenőrzött véleményét is számításba vesszük, Csernobilnak a közegészségügyre gyakorolt hatása megközelítőleg sem volt olyan erős, mint amitől kezdetben tartottak. 

Az IAEA jelentés megállapítja, hogy a 2005-ös állapot szerint a sugárzás közvetlen hatása miatt kevesebb, mint 50 ember hunyt el.

Az ötven elhunyt nagyobbik része tűzoltó volt, akit a robbanás után közvetlenül vezényeltek a helyszínre. Másik részük a mentésben közvetlenül részt vett emberek közül került ki, sokan hónapokkal később belehaltak a sugárfertőzésbe, de ebben a számban vannak, akik 2004-ig vesztették életüket.

Igaz-e, hogy az izzó és lávaszerűen fortyogó reaktormag átolvasztotta a reaktor alsó részét és a talajban tovább süllyedt, hiszen a hőt a megolvadt reaktoranyag maga táplálta?

Sem az orosz, sem a nyugati szakértők nem erősítették meg a híreket.

Hasonló a bizonytalanság a 2011-es fukushimai atombaleset ügyében is, ahol egyszerre a hat reaktorból három megsérült és ott is felmerült a leolvadás, a „Kína szindróma” lehetősége.

Az 1986-os csernobili katasztrófaelhárítás keretében alagutat ástak a megsérült reaktormag alá, és oda egy vastag betonlemezt öntöttek ki, hogy leolvadás esetén az megfogja az izzó, lávaszerű folyadékot. Akkoriban nagy szenzációként tálalta a szovjet sajtó, hogy a mentési munkálatok során, az erősen sugárzó, a robbanáskor szétszóródott roncsdarabok összegyűjtésére bevetettek egy soktonnás robot-munkagépet. Ezt mintegy 150 méteres távolságból egy katonai páncélos járműben ülő kezelő irányította. A páncélos jármű acélötvözet-páncélja védte a sugárzás ellen a munkagépet irányítót.

Védtelenek maradtak azonban azok a katonai helikopter-pilóták, akik a nyitott reaktor fölé repülve homokot, ólmot és bórt szórtak az izzó, fortyogó magra, ezzel egyfelől hűtötték, másfelől a hőt újratermelő láncreakciót igyekeztek megfékezni. Hogy hány katona esett áldozatul a mentési munkálatoknak, az máig titok maradt. 

Az hogy a Szovjetunió, a vezetés napokig hallgatott és tagadta a baleset tényét, sokat rontott a Gorbacsov-vezetés szavahihetőségén a világ szemében.

Először Svédországban a Forsmark atomerőmű figyelőszolgálata érzékelte két nap múltán, 1986. április 28-án a délkeleti irányból érkezett sugárszennyezést. A svédek felvették a kapcsolatot a szovjet hatóságokkal, akik kezdetben tagadták, hogy bármi is történhetett náluk. Aztán a svédek kilátásba helyezték, hogy az ügyről tájékoztatják a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget.

Erre Moszkva megijedt és bevallotta, hogy szerencsétlenség történt Csernobilban.

Még aznap a szovjet állami tévé esti híradásában a Vremjában egy 20 másodperces rövid közleményt olvastak be, amely szerint a Csernobili Atomerőműben baleset történt és az egyik reaktor megsérült, s hogy megtették a szükséges intézkedéseket, segítséget nyújtottak a rászorulóknak, vizsgálóbizottságot állítottak fel a történtek tisztázására.

Ezután megindult az intézményes ködösítés, zavarkeltés a szovjet sajtóban.

Az egyik módszerük az atomfizikában járatlan média megvezetése volt a különféle, a sugárszennyezést meghatározó mértékegységek tudatos összekeverésével, sievertek, radok, gray-ek hangzottak el, hogy elbizonytalanítsák az újságírókat, lehetetlenné tegyék a helyzet felderítését.

Aztán a „csak jó hírt felfelé” szovjet csinovnyik-elv alapján a helyi vezetés, az Ukrán SzSzR funkcionáriusai el akarták titkolni a történteket Moszkva előtt is – tartva attól, hogy felelőssé teszik őket és abban bíztak, hogy úrrá lesznek a krízisen, amelynek a súlyosságát vélhetően maguk sem voltak képesek felmérni.

Gorbacsov Kijevbe, majd Csernobilba küldte az ország legjobb atomfizikusait, derítsék ki, mi történt és közvetlenül neki jelentsenek.

Az ország, Európa, a világ elborzadt, amikor kiderült a katasztrófa valódi mérete, hogy a Szovjetunióban három tagországot, az ukránokat, beloruszokat és az oroszokat, mintegy ötmillió embert érintett a katasztrófa.

Több százezer embert telepítettek ki, vontak orvosi megfigyelés alá.

Külön gondot jelentett, hogy a szovjet vezetés az érintett európai országokat, de még közvetlen szövetségeseit, így a magyarokat sem tájékoztatta a katasztrófa méreteiről, a lehetséges károkról, a sugárszennyezés mértékéről. Ami pánikhangulatot, híresztelés-hullámot indított el egész Európában. 

Megrettentek a kormányok is, mindenek előtt Németországban.

A németek – nem kis mértékben a csernobili katasztrófa miatt - már 2000-ben nagyjából eldöntötték, hogy bezárják atomerőműveiket, de a folyamat csaknem egy évtizedig alig haladt előre. A végleges lökést az Atomausstieg-hez, a németeknek a nukleáris energiából való kiszállásához csak a 2011 tavaszi fukushimai hármas reaktorkatasztrófa adta meg.

Német források szerint különösen riasztó volt, hogy Fukushimában egy vagy több reaktorban leolvadt a reaktormag, bekövetkezett a „Kína szindróma”, amit egy emberöltővel korábban, Csernobilnál állítólag sikerült megakadályozni. Fukushima, tíz évvel a szerencsétlenség után még csak ott tart, hogy az érdemi helyreállítási munkálatok csak most kezdődhetnek el. És, noha próbálják visszanyomni a palackba az atomsugárzás veszélyének fenyegető szellemét, a tény, hogy félig-meddig suttyomban már eregetik vissza a Csendes-óceánba a millió tonnánál is több, sugárszennyezett vizet, egyre több embert aggaszt a Távol-Keleten. Dél-Koreával emiatt már nyílt konfliktusba is került a tokiói vezetés. És a japán kormánytól sem teljesen idegen a nyolcvanas évek szovjet vezetésének ködösítő taktikája. Igaz, a nyugati fősodor média a „mi kutyánk kölyke” elv miatt sokkal megértőbben tálalja az ottani fejleményeket, mint ahogy az 1986-os csernobili eseményekkel bánt.

Berlinben Fukushima után hónapokon belül törvényt fogadtak el, hogy 2022 végével leállítják a Németországban működő valamennyi atomerőművet.

Ez a nagy ívű program mára ismét késedelmet szenvedhet. Jelenleg még ha atomerőmű működik – és egy erőmű leállítása nemcsak egy kapcsoló kattintását jelenti. Németországban egyre többen tartják előkészítetlennek, elsietettnek az atomenergiából való kiszállást. Ha szeptemberben győz a papírforma és az atomenergia-ellenes németországi Zöldek felelős kormánytényezővé válnak az új kabinetben, talán tartani tudják az Atomausstieg ütemét. 

Tegyük mindehhez hozzá, hogy egyáltalán a tény, hogy külföldi, a szövetséges államokéi mellett nyugati újságírókat is a helyszínre engedtek az 1986-os csernobili katasztrófa után, jelentős mértékben a reformer pártvezető, Mihail Gorbacsov által megtestesített új szellemet, a glasznosztyot, az átláthatóságot fejezte ki.

Emiatt kereshettem fel ugyanezen év októberében a szupertitkos szemipalatyinszki atomfegyver-kísérleti terepet. Arkagyíj Iljenko altábornaggyal, a bázis parancsnokával interjút készíthettem abban a bányaszerű vágatban, ahol évekkel korábban már felrobbantottak egy kísérleti atomtöltetet és a sínpár, az alagút falain futó kábelkötegek jelezték: újabb atomtöltetet készülnek felrobbantani. Az eseményről készült fotót a Reuters az egész világon terjesztette. 

A fél-magyarországnyi területű szemipalatyinszki atomfegyver-kísérleti telepen 1986-ban arról igyekeztek meggyőzni, hogy a korábban elvégzett felszíni és földalatti atomrobbantások nem emelték a régióban a sugárszintet. (A földalatti atomrobbantások Szemipalatyinsz-Karkaralinszk kísérleti bázisán még évek múltán is folytatódtak, csaknem az 1980-as évek végéig).

Két évtizeddel később Berlinben, ahol akkor dolgoztam, német orvosok rosszindulatú daganatot operáltak ki belőlem. A kór egy évtized múltán visszatért, és akkor már Budapesten, a Kékgolyó utcában kaptam tetemes adag célzott besugárzást. Berlinben a St. Marien Krankenhaus főorvosa, amikor a műtét után a betegségem és az esetleges Csernobil-érintettség, vagy másféle erős, elszenvedett sugárfertőzés összefüggéséről kérdeztem, csak annyit mondott, nincs elegendő információja, tudása, hogy tisztességes választ adjon.