Maximáljuk a vezérigazgatók fizetését! – Ön egyetért ezzel?

Vajon egy évi 100 millió dollárt kereső nagyfőnök tényleg annyival hatékonyabban dolgozik, mint egy 10 milliós fizetésű kollégája? Aligha.

A kapitalizmusban mindenki a saját érdekeit nézi. Az önérdekek végeláthatatlan szövevényében azonban mindenki jól jár, hiszen létezik egy láthatatlan kéz, amely mindannyiunkat a közös jó felé vezérel- szól a klasszikus érv a kapitalizmus mellett.

A kapitalizmus jövedelmi egyenlőtlenségekhez vezet - ez is következik az alapelvekből. Ugyanakkor az elmúlt 30-40 évben a fejlett országokban a jövedelmi különbségek szokatlanul nagyra nőttek. A jelenlegi helyzet és az akkori között azonban van egy óriási különbség. Napjainkban a fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban, a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedéséhez a legnagyobb mértékben a vállalati vezetők juttatásai járulnak hozzá.

Így például 2017-ben a 200 legjobban fizetett amerikai vezérigazgató 13,8 és 103,2 millió dollárt vihetett haza évente. Ez jóval több, mint a legjobban kereső 0,01 százalékba tartozó alkalmazottak 8,3 millió dollárja. Érthetetlen, hogy a vállalatvezetők fizetése miért emelkedik évek óta töretlenül (reálértelemben, az inflációs hatással együtt számolva is), amikor mindenki más reálbére stagnál. Sokan ezt látva azt gondolják, hogy ilyen a kapitalizmus, és ezt tolerálni kell. Mások szerint egyenesen örülni kell neki, hisz a piac nyilván megfizeti a magasabb teljesítményt.

A kapitalizmus jelenlegi érvkészletében azonban egyetlen olyan érv sem akad, amely igazolná az egeket ostromló vezérigazgatói fizetéseket. Sőt, a kapitalizmus egyik alapelve éppen az, hogy a dolgozók, az alkalmazottak számára olyan ösztönzőket kell adni, amelyek őket a leghatékonyabb munkavégzésre sarkallják. 

De vajon egy évi 100 milliót kereső nagyfőnök tényleg hatékonyabban dolgozik, mint egy 10 milliós fizetésű kollégája? Aligha. Határhaszon - mondja erre a közgazdaságtan. Minél több van belőle, annál csekélyebb az ösztönző hatása. Ez könnyen belátható, hiszen az emberek általában keményen dolgoznak, hatékonyságuk növelésének van egy természetes felső korlátja. Ez az a pont, amire a kapitalizmus azt mondja, hogy nem érdemes több bért fizetni, hiszen a többlet juttatásért nem kapunk cserébe már semmit. Erre persze lehet mondani, hogy de hát a vezérigazgatók fizetése a piaci viszonyokhoz igazodik. Juttatásaikat egy képlet alapján változtatják növelik, amíg az algoritmus engedi. Nem árt persze tisztában lenni azzal, hogy egy vezérigazgató munkájáért fizetendő kompenzációt egyáltalán nem a piac mér meg. Az algoritmus nem egy piaci termék, hanem mesterséges konstrukció, amelyet egy vállalaton belüli bizottság határoz meg. Egy új vezérigazgató fizetésének megállapítása általában úgy kezdődik, hogy szétnéznek a piacon, hogy melyik konkurensnél mennyit keres a főnök. Jobb esetben kifizetnek egy ezzel foglalkozó cégnél egy erre irányuló felmérést. Az eredmény: kapnak egy fizetési sávot, tól-ig értékeket. Kijön mondjuk az, hogy az adott iparágban 1 millió és 60 millió dollár között keresnek a vezérigazgatók, függően a cég méretétől és gazdálkodásától, a piaci átlag pedig mondjuk 18 millió dollár. Felvetődhet az is problémaként, hogy a fizetést megállapító bizottság tagjainak fizetése függ az új vezérigazgatótól, így érdekükben áll a lehető legmagasabb juttatást összehozni neki. De ha ettől eltekintünk, akkor is komoly nehézségek adódnak a felmérésből jövő fizetési sávok használatánál. Ha a fizetési sáv legalját kínálják a vezérigazgató jelöltnek, azzal azt közvetítik felé, hogy keveset ér a piacon - még hivatalba se lépett, máris leértékelik a munkáját. Ezt kompenzálandó, ajánlhatnak neki akár többet is, mint a legmagasabb fizetés az adott ágazatban, ennek túlzó voltát azonban nyilván ők is érzik. Így marad a harmadik lehetőség: a piaci átlagnál kicsit magasabb jövedelmet kínálnak - magukról állítanának ki szegénységi bizonyítványt, ha rossz képességű vezérigazgatót hoznának a vállalathoz. Ezzel azonban - minden jó szándék ellenére - azt érik el, hogy az iparági felsővezetői átlagfizetés megemelkedik. A következő vállalat, amely új vezért keres, már ezzel a megemelkedett szinttel szembesül majd. Nyilván ők is úgy döntenek majd, hogy a piaci átlagnál kicsit magasabb fizetést adnak - így megy tovább felfelé a spirál. Nem a piac tornázza fel tehát az árat, hanem a fizetésről döntő testületek.

Így ha maximálnák a vezérigazgatói fizetéseket, akkor semmilyen piaci folyamattal nem mennénk szembe. 

Nem sérülne a piac szabadsága, hiszen mint láttuk, ebben az esetben nem működik a piac. Igen ám, de ha nem fizetünk rendes árat, akkor honnan tudhatjuk, hogy a megfelelő embert alkalmazzuk a megfelelő feladatra? A legjobb szakemberek oda fognak menni, ahol valamilyen úton-módon mégiscsak többet fizetnek-juttatnak nekik, mint a maximált vezérigazgatói fizetés. Nézzük azonban fordítva a helyzetet! Aki többet fizet a főnöknek, az veszteséget szenved el, hiszen a piaci tapasztalat az, hogy nincs akkora teljesítménybeli különbség a vezérigazgatók között, mint amennyire a fizetésük különbözik. Ráadásul egy új főnök alkalmazásánál nagyon nehéz, sőt lehetetlen olyan jelöltet kiválasztani, akiből biztosan jó menedzser lesz. A múltbeli teljesítmény nem garantálja a jövőbeni sikert.

Kilométer hosszan lehetne sorolni azokat a vállalatvezetőket, akik nagyon magas fizetésük ellenére csődbe vittek cégeket. Ugyanakkor arra is lehet példákat hozni, hogy a legsikeresebb vállalatokat olyan vezetők tették naggyá, akiknek semmilyen üzleti menedzser tapasztalata nincs. Ezek a vezetők szinte a semmiért kezdtek el dolgozni és tették vállalkozásaikat mammutcégekké. Talán a legismertebb példa Steve Jobs, az Apple alapítója, akinek távoztakor lejtőre került a cég, majd amikor évi egy dollár fizetésért visszament, ismét felívelt a vállalat csillaga.

Nem kell tehát aggódnia a cégeknek, hogy a legjobb jelölteket a legtöbbet fizetők elhappolják. Nagyon jó szakembereket lehet találni évi 10 millió dolláros fizetésért is, főleg, ha megkapják a lehetőséget arra, hogy egy vállalatot vezessenek.

Felvetődhet még az a kérdés is, hogy miért ne keressen nagyon sokat egy vezérigazgató, ha vezetése alatt jól megy a cégnek? Azért, mert egy vállalat sikere nagyon sok alkalmazott együttes munkájának eredménye. 

Ha megpróbáljuk megbecsülni azt, hogy ebből mennyiben részesedik egy vállalatvezető, akkor egy ilyen számításnak minden alkalmazottra ki kellene terjednie. Vagyis ha jól megy a cégnek, akkor minden fizetésnek emelkednie kellene - a megfelelő arányban. Mindannyian tudjuk, hogy ez a valóságban nem így történik. Sőt, ha a cégnek rosszul megy, akkor egyáltalán nem lenne szabad a felsővezetői fizetéseknek nőniük. Ennek ellenkezőjére viszont számtalan példa akad, ami teljesen ellentétes a kapitalizmus elveivel. A cégvezetők persze ezt úgy magyarázzák, hogy nem ők a hibásak, ha a “piac lejtmenetbe kezd”. A “ki a hibás?” kérdésbe azonban ugyanúgy nem érdemes belemenni, mint a “ki tette naggyá a céget?” kérdésbe - túl sok tényezőt kellene figyelembe venni. A maximált vezérigazgatói (felsővezetői) fizetés tehát nem hogy nem ütközik a kapitalista alapelvekkel, hanem kifejezetten képviseli a teljesítménnyel arányos bérezést. Ön egyetért ezzel?  (A cikk Mark R. Reiff írása alapján készült, aki többek között a University of Manchesteren tanít politikai-, jogi- és morálfilozófiát.)