Megkésett helyszíni jelentés Afganisztán rejtélyes Pandzsír-völgyéből

A helyi vezetők szívesen fogadtak, ami meglepett. Amikor megtudták, hogy annak idején, a nyolcvanas évek második felében még a szovjet hadsereggel jártam tudósítóként Afganisztánban, megörültek. Szokatlan gesztussal a NATO-újságírók csoportjának szervezett beszélgetésén az afgán parancsnok mellé ültettek.

Pedig, ha voltak kemény ellenfelei az 1979-1989 között Afganisztánban a felkelők, a modzsahedek ellen harcoló szovjet 40. hadseregnek, azok az Ahmad Shah Masszúd vezette pandzsíri ellenállók lehettek.

A háború első szakaszában, 1980 és 1982 között a szovjetek öt támadást vezettek a völgy ellen. Mindannyiszor véres fejjel fordultak vissza.

Akkoriban, 2005-ben még megnézhettem, megtapogathattam a Pandzsir-folyó partján százszámra heverő, kiégett, elrozsdásodott szovjet páncélozott járműveket, a BTR-60-70-eseket, a T-55-ös harckocsikat, a 30 milliméteres gépágyúval felszerelt BMP-1-eseket, körülöttük százszámra heverő gépágyú-, géppuska töltényhüvelyekkel.

Kísérőim megengedték, hogy emlékbe elvigyek egy szovjet 30 milliméteres gépágyú-hüvelyt, amit a heves harcokban átlőtt egy amerikai 5,56 milliméteres M-16-os automata puska. Máig őrzöm emlékként, akkoriban tinédzser korú fiam fotóival, ahogy beöltözött a papa amerikai rohamsisakjába, repeszmellényébe. Ezeket a katonai védőeszközöket még Brüsszelben, a NATO-parancsnokságon osztották ki. Amikor felszálltam velük a Brüsszelből Budapestre tartó Malév-gépre, nem kis feltűnést keltettem. A gépen mellettem ülő érettebb korú hölgy aggódó pillantások után átkéredzkedett egy másik helyre.

Pár nap múlva indultam a katari emirátusban lévő Dohába, ahol a felszereléssel átszálltam az afganisztáni Kam Air Kabulba tartó járatára. Itt már nem lógtam ki a sorból a katonai motyómmal a nagyrészt terepruhás, vagy civilbe öltözött katonákból, zsoldosokból, (magánhadsereg-tagokból, kontraktorokból) álló, becsekkolásra váró tömegben.

És érdeklődéssel figyeltem, ahogy egy helyi jelentőségű afgán hadúr a sleppjével ügyet sem vetve a türelmesen sorban állókra, egyenesen az utasfelvételi pulthoz lép. Úti társam, mint kiderült, az amerikai különleges erők egyik ezredese nagyon felháborodott ezen.

Nekem, mint a kelet-közép-európai szocializmusban életem nagyobbik felét leélt, tapasztalt embernek, ez nem okozott különösebb traumát. Nyugtatgattam a füstölgő ezredest, mondván, errefelé ez a módi, jobb, ha hozzászokik.

Azóta, mint hallom, elvitték a kilőtt, füstös-rozsdás roncsokat a Pandzsír folyó partjáról – értékes, mezőgazdaságilag művelhető területről - és fent a hegyekben a sziklák között csináltak egy tank-temetőt, amit egy 2019-es kiadású helyi bédekker még a látnivalók között emlegetett. De ki lehetett az a nem egészen normális „turista”, aki 2019-ben országjárásra indult volna Afganisztánban? Civilek csak az egyetlen főúton, a Pandzsír folyó kanyarulatait követő Saricha Road-on közelíthetik meg a Pandzsír-völgy településeit.

Ez az út a völgy egyetlen megközelítési lehetősége. Déli bejáratánál beletorkollik a magyar katonák által is ismert és használt AH76-os főútba, amely Kabult köti össze Mazar-i-Seriffel, majd északnak fordulva Hairatan határállomáson át az üzbegisztáni Termezzel. Egészen 2015-ig innen, a német Bundeswehr/Luftwaffe által 2002 óta bérelt támaszpontról indultak haza a magyar katonák is, illetve ide érkezett a váltás. Termezt 2015-ben váratlanul bezárták, a németek felmondták a bázisbérlést. Úgy hírlik, a döntés hátterében a HRW, a nemzetközi emberjogi szervezet követelése állt. A HRW-t felháborították a üzbegisztáni emberjogsértések, emiatt presszionálta Berlint az üzbégekkel való szerződés-felbontásra.

A tartományi rangra emelt Pandzsírra az amerikai hadsereg különleges figyelmet szentelt. Kitűnő minőségű útszakaszokat építettek. Az amerikaiak által fenntartott PRT-k (Tartományi Újjáépítési Csoportok) tették ki a kétezres évek első évtizedében az Afganisztán területén működött összes ilyen intézmény mintegy a felét. A magyaroknak egy ilyen PRT-je működött a Pandzsírral szomszédos Baghlan tartományban, Pul-i-Khumriban, ahová sajnos nem juthattam el, pedig akkoriban, a kétezres első évtized közepén a NATO támogatásával amerikai, angol, francia csapatokkal nyílt lehetőségem járőrözni, tapasztalatokat szerezni. Az amerikaiaknak kiemelten fontos volt a Pandzsír-völgy. A PRT-jük keretében tevékenykedő hadmérnökeik, akikkel találkozhattam, büszkén meséltek az általuk épített mini vízerőművekről, hidakról, gátakról, öntözőművekről. Amelyek remélhetően ma is állnak.

Egyébként áldott jó vidék a Pandzsír völgy, illetve a belőle fjordszerűen kiágazó kisebb oldal-völgyek. Ennek most, amikor a kabuli tálib rezsimmel szembeni fegyveres ellenállás formálódik, komoly jelentősége van, hiszen élelmiszerekben önellátó az itteni völgyekben élő, kevesebb mint egymillió lakos. Bőséges vízforrásokkal, termékeny, igaz, a földrajzi adottságok, a meredek lejtők, teraszok miatt nehezen művelhető, de nagyon jó minőségű, sárgás-agyagos, néhol homokos hordaléktalajú területekkel. Ezeket a földeket az itteniek teraszosan művelik, rizst, gyümölcsöt (első sorban szőlőt, sárgabarackot) termesztenek. Ahogy a Black Hawkkal elrepültünk viszonylag alacsonyan, 50-70 méteres magasságban, minden falusi ház lapos tetején ott sárgállottak a napon száradó, kimagozott barackok. Még valami feltűnt: a Pandzsír-völgyben nem láttam az ópium, heroin alapanyagát szolgáltató mákföldeket – Afganisztán átkát, ugyanakkor az ország (hadurainak) legfőbb bevételi forrását.

Idézzük fel az Ahmad Shah Masszúd elleni merénylet idejét: 2001. szeptember 9.-e, két nappal a New York-i ikertornyok, a Pentagon ellen intézett szörnyű, több ezer amerikait meggyilkoló terrortámadás-sorozat előtt történt. Két arab, egy tunéziai és egy marokkói, magukat belga tévéseknek kiadó és ezt lopott dokumentumokkal igazoló al Kaida terrorista, interjúzás ürügyén jutott be Ahmad Shah Masszudhoz. Az öngyilkos merénylők a kamerájukba rejtett bombával megölték a tádzsik vezetőt. A belga rendőrség csak hetek múltán azonosította a brüsszeli terrorista csoportot, amely feltehetően kapcsolatban állt a 2001. szeptember 11.-i amerikai támadást szervezőkkel, akik többsége szaúd-arábiai gyökerekkel érkezett Nyugat-Európába, első sorban Németországba migránsoknak, vagy diákoknak álcázva.

Ami a mai helyzetet illeti, afganisztáni és oroszországi forrásaim szerint legalább egy hadosztálynyi (mintegy 15 ezer ember) katona lehet a völgyben. Ezek meglehetősen tarkabarkák, az amerikaiak által kiválóan kiképzett kommandósoktól a sorállományú újoncokig terjed a csapat. A szinte pillanatok alatt felbomlott kormányhadsereg katonái is vannak közöttük, főleg tádzsikok, Ahmad Shah Masszúd és fia követői, tisztelői.

Még aktívak azok a völgylakók is, akik annak idején a szovjetek ellen harcolva szereztek tapasztalatot. A fotókon, amelyeket nemrég készítettek, nehézfegyverzet, amerikai gyártmányú páncélozott harcjárművek láthatóak. Hogy ezekhez mikor és hogyan jutottak, miként vontatták fel a némelykor soktonnás lövegeket – rejtély. Mindenesetre a Pandzsír-völgyre fokozottan érvényes az országban elterjedt mondás: legyen otthon mindig legalább egy Kalasnyikovod elegendő lőszerrel. És a család összes, 10-12 évesnél nagyobb férfitagja (persze nem árt, ha a nők is) képes legyen azt kezelni. A völgylakók az elmúlt zivataros évtizedekben megtanulták emellett a másik leckét is: annyi fegyvert halmozz fel, dugj el, amennyit csak tudsz. Szükség lehet rájuk.

Nemcsak Pandzsírban, hanem egész Afganisztánban akkoriban nem volt nehéz fegyverhez jutni. Száz dollárért Pakisztánban, vagy valamelyik afganisztáni sufniműhelyben „utángyártott” Kalasnyikovokat árultak úton-útfélen.

Olcsó volt a nagyrészt régiónkból, Kelet-Közép-Európából ilyen-olyan úton idejutott szerbiai, albán, bosnyák, bolgár (magyar?) lőszer is. Amerikai kommandósok a méregdrága, precíz, pontos és az afganisztáni klímát, a port, sarat kevésbé bíró M-4-es gépkarabélyukat sokszor lecserélték – eredeti, lehetőleg szovjet, vagy NDK, esetleg román, bolgár gyártmányú Kalasnyikovokra. Nagyobb volt a tűzerejük (az amerikai 5,56 milliméteres lövedék helyett a kalas a 7,62-es nagyobb lövedéket indította útjára és az orosz fegyver nem jött zavarba a nagy portól, vagy a sárba ejtéstől sem…) Afganisztán sokat csiszolt az amerikai távközlési eszközökön is, a nagy teljesítményű, de napi töltésre szoruló akkumulátorosok helyett egyszerű ceruza, vagy AA-elemmel működő katonai mobiltelefonokat, éjjellátókat kértek a katonák. Minden afgán falusi boltban ott volt az elem, villanyáram viszont a hegyi falvakban ritkaságnak számított...

És nem kis számban van a Pandzsír-völgybeli felkelőknek az egyik leghatékonyabb nehézfegyverből, a szovjet-orosz D-30-as (2A18) 122 milliméteres tarackágyúból. Ezzel a fegyverrel gyakorlatilag valamennyi, a tálibok kezére került, zömmel amerikai gyártmányú páncélozott harcjárművet ki tudják lőni. Pontos, könnyű a kezelése és messze hordó. Lefelé (-7 fokra) is képes a csövét beállítani, felfelé pedig +70 fokig emelhető. A friss pandzsíri képeken feltűntek a messziről, leponyvázva akár tábori gulyáságyúknak is nézhető, de igen mozgékony, nagy tűzerejű kínai, 63-as típusú, kétkerekű, 107 milliméteres nem irányítható rakétákat indító rakéta-sorozatvetők is. Vontathatóak, egy erősebb terepjáró is felviszi őket a meredek hegyi utakon. A legfontosabb, hogy a völgylakók évszázadok óta fanatikusan ragaszkodnak a függetlenséghez. Tapasztalt harcosok, fegyverkezelők, azonos törzsbeliek, nemzetiségűek, vallásúak (szunni muszlimok). A kemény hegyi élet megedzette őket, zergeként mozognak a járhatatlannak tűnő meredek sziklákon, a hasadékokban, ismerik a hegyek minden kis zugát, rejtekét. Szóval a tálibok aligha lesznek képesek katonai erővel bevenni a völgyet.

Amely mellesleg elérhető távolságban van a nagyobb szállítóhelikopterek számára, ha azok a tádzsikisztáni, üzbegisztáni légitámaszpontokról szállnak fel. A bökkenő, hogy ezeket az Oroszországi Föderáció és annak szövetségesei ellenőrzik. És Moszkva nem akar amerikai katonai jelenlétet az Afganisztán körüli közép-ázsiai, egykori szovjet tagköztársaságokban, ma független, de az oroszokkal katonailag együttműködő államokban.

Kabuli orosz médiaforrások szerint a tálibok első katonai próbálkozását augusztus végén a pandzsíri ellenállók visszaverték. Ma szinte az egyetlen elsődleges médiaforrást a Kabulban dolgozó oroszországi tévések, újságírók jelentik. A moszkvai „királyi tv”, az RT több tudósítója is dolgozik, mindösszesen legalább egy tucatnyi oroszországi újságíró tudósít Kabulból, kihasználva az Oroszországi Föderáció és a tálibok közt kiépített kapcsolatokat. A nyugati sajtó leginkább a magukat általában függetlennek mondó helyi, afgán tv-állomások, hírportálok jelentéseire hagyatkozik, no meg az újságírók saját országai diplomáciai, hírszerzői forrásaira. De ezeket a hírportálokat a tálibok vélhetően megfenyegették, ha nem írnak a szájuk íze szerint, baj lesz.

Elsőként a Kabulban láthatóan szabadon mozgó oroszok jelentették, hogy az al Kaida terroristáinak szánt megtorló rakétacsapás végzett egy ártatlan afgán családdal, hat gyermekkel és négy felnőttel is. A hírt később a CNN megerősítette. John Kirby, a Pentagon szóvivője bejelentette: vizsgálat indult az ügyben, de az amerikai hadsereg igyekszik elkerülni a civil áldozatokat.

Van ennek az ügynek egy érdekes mellékága is. Szinte az amerikai drónról indított rakétacsapással egy időben néhány médiumban, köztük magyarországiakban is, hírek jelentek meg egy újfajta amerikai csapásmérő eszközről, amely nem tartalmaz robbanóanyagot, hanem csak tömegével és becsapódási sebességével pusztít (angol szaknyelven kinetic energy munitions). Ilyen muníció létezik, de eddig csak páncéltörésre, vagy interkontinentális ballisztikus rakéták robbanófejei űrben való megsemmisítésére használták. Gyanítható, hogy az afganisztáni csapásmérés és az állítólagosan a polgári áldozatok számának csökkentésére szánt kinetikus fegyver összekapcsolása – kacsa, tendenciózus torzítás. Mértékadó katonai források nem erősítették meg ezt a hírt. A helyszíni jelentések hatalmas robbanásról, egy jármű és a mellette lévő ház pusztulásáról szóltak.

Visszatérve az afgán ellenállási mozgalomra, Ahmad Shah Masszúd fia, Ahmad Masszúd állt a tálib-ellenes felkelők élére, megalakította a Nemzeti Ellenállási Frontot, az NRF-et. Hangoztatta, fel vannak készülve, hatalmas tartalékaik vannak, de szeretnének politikai megoldást elérni a tálibokkal.

Ahmad Masszúdnak az augusztus végi The Washington Postban felhívása jelent meg, hogy szükségük lesz utánpótlásra. Ez a felhívás esetleg a vártnál szokatlanabb helyeken találhat meghallgatásra. Azon országokban, ahonnan a földrajzi közelség okán helikopterekkel szállíthatnak nekik utánpótlást? Meglátjuk. Amikor ma Afganisztánról van szó, a leglehetetlenebb kombinációk is bejöhetnek. Ellenfelek egyezhetnek meg suba alatt és szövetségesek fordulhatnak szembe egymással.