Mennyit kerestek a legendás Aranycsapat tagjai? A válasz egészen meglepő

Fortepan: Kovács József

A mai futball világát látva nehezen elképzelhető, hogy milyen óriási szerepet töltött be a II. világháborút túlélő elnyomorodott, frusztrált embertömegek számára a labdarúgás. 

A fegyveres harc elvonulásával Magyarországon – a pusztítás mértéke miatt minden téren – a romokból kellett újraindítani a hétköznapi életet.

A tőkehiány és hiperinfláció minden területen éreztette hatását. Emiatt

a legnagyobb futballklubok azzal fizettek sztárjátékosaiknak pénz helyett, amivel tudtak:

Puskás Ferencnek és Bozsik Józsefnek a Kispest A.C. konyhai felszerelési boltot szerzett. Illovszky Rudolf belvárosi étterem nyitására, Rudas Ferenc pedig a jó bevételű Fradi vendéglő üzemeltetésére kapott engedélyt. Deák „Bamba” Ferencnek egy komplett bérházat szerzett meg az FTC, csakhogy Deák nem járt jól újdonsült háztulajdonosként: az ingatlanokról kiderült, hogy rémes állapotúak, a válogatott futballistának így rengeteget kellett vesződnie felújíttatásával és toalettek kialakításával a bérlői követelésére.

Fortepan / Szabó József

Jelentős pénzt hozhattak a labdarúgók konyhájára a külföldi vendégszereplések is. A Ferencvárost Latin-Amerikába, az MTK-t Izraelbe hívták meg turnézni 1947-ben.

Ekkoriban a magyar futball híre a világban gyakran megelőzte magát a válogatottat vagy a klubokat, s egy-egy ilyen út jelentős honoráriummal is járt. Puskás Ferenc – aki a Fradi amerikai turnéján kölcsönjátékosként vett részt –

a szerepléséért kapott mintegy 1500 dollárból házat tudott venni a családnak Kispesten.

Fizetések és az érdekérvényesítés lépcsőfokai

Nyugat-Európa több országában a profi labdarúgók már ekkor kiemelkedően kerestek, hogy legyen miből megalapozniuk jövőjüket visszavonulásuk utánra.

Magyar társaik hasonlóban nem reménykedhettek.

A legjobbak rendszeres havi jövedelme sem haladta meg kiugróan az átlagbért.

A magyar átlagkereset 1953-ban 1123 Ft-ot tett ki, ez ma kb. 280.000 Ft-nak felelne meg. Az 1 kg-os kenyér ára ekkoriban 3 Ft, a korban presztízsdivatnak számító jó minőségű hosszú férfi bőrkabáthoz pedig 1800-2000 Ft körüli összegért lehetett hozzájutni. Grosics Gyula visszaemlékezésében bevallotta, hogy 1954-ben 2000 Ft-ot keresett, amiből viszont egy hat fős családot kellett eltartania.

Puskás Ferenc a honvédség kötelékében 3600 Ft-ot tehetett havonta zsebre, azonban a világhírnévnek ára volt: reprezentációra, sportdiplomáciára mindig sokat kellett költenie.

A futballpályán hozott teljesítményért prémiumokat – főleg győztes mérkőzések után – rendszeresen kaptak legjobbjaink. Buzánszky Jenő erről így emlékezett:

Nekünk sohasem mondták meg, hogy ennyi és ennyi pénzért játszunk. Akkoriban ezt nem lehetett! Egyet viszont tudtunk: ha nyerünk, akkor kapunk. De mindig takarékkönyvben fizették a prémiumot. Ha kinyitottad, akkor megtudtad, hogy mennyi pénz van benne. S ha úgy gondoltad, hogy kevés, mehettél panaszra a jóistenhez.

Fortepan / Magyar Rendőr

S hogy hol lakott a „jóisten” az ’50-es évek elejének magyar rögvalóságában?

A kialakult érdekérvényesítési hierarchia első lépcsőfokán maga Puskás Ferenc állt:

ha bármelyik válogatott labdarúgónak pl. nagyobb kiadáshoz való anyagi támogatásra volt szüksége, a csapatkapitányhoz fordult. Puskás – már csak kikezdhetetlen hírneve révén is – élvezte a döntéshozó hatalmasságok bizalmát, így nagy befolyásolási lehetősége volt sok kérdésben. 

A dörzsölt és bátor Puskás kivételes nexust tartott fenn közvetlenül Farkas Mihállyal. Így nyilatkozott erről évtizedekkel később:

Ha bárkinek bármire szüksége volt, akkor hozzám jöttek: lakás, bútor, pénz, előleg, előléptetés… Én elmentem föl a minisztériumba és megpróbáltam meggyőzni a Farkas Mihályt, hogy ezt így kellene csinálni, mert erre szükség van. (…) Mint segédnek, mindig jött velem a Bozsik Cucu. Mindig mondtam neki: Jóska, te csak bólints, én majd beszélek. Úgyhogy mindent elintéztünk. Ez a privilégium megvolt, nemcsak a Honvéd részére – ezt kijelentem és hangsúlyozom – hanem ha bármely magyar sportolónak, ha bármire szüksége volt.

Farkas Mihály „megoldása”

Egy alkalommal Farkas Mihály honvédelmi miniszter – természetesen informálisan – találkozott az egész válogatottal a New York kávéházban, ahol közölte a játékosokkal a pártvezetés álláspontját: tisztában van az állam azzal, hogy a teljesítményük nagyarányú honorálásért kiált, s nemzetközi botrányra ad okot ennek látványos elmaradása.

Azonban nem áll módjában a magyar államnak ezt az arányú anyagi ellentételezést biztosítani. Ezért Farkas „kárpótlásként” arra bátorította a játékosokat, hogy

külföldi útjaikról hozzanak be itthon hiánycikknek számító árukat, amelyeket aztán emelt áron értékesíthetnek.

Ígérete szerint a hatóságok eltekintenek majd az ilyen ügyleteik miatti szankcionálástól… ameddig a csapat is szállítja a sikert, a győzelmeket. 

Így vált gyakorlattá az, hogy a magyar válogatott labdarúgók

illegális/féllegális ügyletekbe bonyolódtak, és szervezett nepperekkel álltak kapcsolatban.

Sokszor ráadásul nem kis tételekről volt szó: Grosics Gyula pl. 20.000 db. klarinétnád csempészésére kapott megbízást a Filharmóniától.

A Farkas-féle „honorárium” kapcsán – amellett, hogy rendkívül méltatlan, kínos szituációkba sodorta a hazánk dicsőségéért futballozó labdarúgókat – az jelentette a fő problémát, hogy ezáltal zsarolhatóvá váltak; lényegében a honvédelmi miniszter rászedte őket.

Az ’54-es berni kudarcot követően ugyanis ezen tevékenységükért (is) vegzálták a válogatott keret tagjait; a sajtóban erkölcstelennek, hálátlannak állították be a játékosokat.

Fortepan / Fortepan/Album083

A rossz emlékű „margitszigeti osztozkodás” és következményei

Az Aranycsapat közösségi szellemének bomlása paradox módon a pályájuk csúcsán indult el, s végsősoron a pénzbéli megbecsültség (vagy annak hiánya) miatt.

A csapattagok és környezetük

„margitszigeti osztozkodásnak”

nevezte azt az incidenst, amikor a pártállam – önmagára nézve is kontraproduktív módon – kiásatta a játékosok között a csatabárdot. 1954. május 22-én – az évszázad mérkőzése (londoni 6:3) budapesti visszavágója előtti napon – a sportvezetők sorra behívták a válogatott labdarúgókat aktuális szálláshelyük, a margitszigeti nagyszálló egyik irodájába.

Mindenkinek átnyújtottak egy-egy borítékot, mellé pedig az üzenetet: „Gratulálunk, elvtárs, ezt azért kapod, hogy megalapozd a jövődet.” Másnap az öltözőben kitudódott, hogy a kapott összegek személyenként aránytalanul eltérőek. Czibor Zoltán így idézi fel a rossz emlékű pillanatot:

Kijöttem, aztán megnéztem: tízezer forintot kaptam. Jól van – gondoltam. – Ezzel olyan nagyon nem alapozhatom meg a jövőmet, de hát kedves dolog. Aztán csak nem fért a fejembe az egész. Kérdeztem Kockát, mennyit kapott, mondja, hogy ő is tízezret. A Budai is annyit. Nekem akkor már egyre kevésbé tetszett, hogy az Öcsi, meg a Cucu szája a füléig ért. (…) Egyszer csak elkezdtem mondani, mikor az Öcsi is közel volt, meg a Cucu is: „Adhattak volna többet is ennél a háromszázezer forintnál.” (…) – Czibor háromszázezret kap, mi meg csak kétszázezret?! Tört ki a vihar, Öcsi nem is fékezte magát. Nahát, így derült ki.

Vagyis amíg Puskást és Bozsikot – a két régi Honvéd-játékos 200.000 Ft-tal jutalmazták, addig a többieket 50-60.000 Ft-tal, míg az egykori ferencvárosi játékosokat (Czibort, Kocsist és Budait) csupán 10.000 Ft-tal. Czibornak és Kocsisnak reklamálásuk után megemelték az összeget, nem úgy, mint Budai Lászlónak, aki nem szólt egy szót sem.

A csapaton belül

két klikk rivalizálása alakult ki részben a Margitszigeten történtek következményeként:

a kispestiek és a fradisták klikkje. A félillegális anyagi háttér, a belső szakadás, az egyre magasabb külső elvárások nyomása lassan, de biztosan megtette hatását, főleg már az 1954-es világbajnokság elvesztett döntője után.

Fortepan / Szalay Zoltán

„Guszti bácsi, lesz-e pénz?”

Végül, ha fölkutatjuk, hogy vajon mondta-e egyáltalán Puskás Ferenc a neki tulajdonított híres – esetünkben címadó – mondatot, több lehetséges válaszra is bukkanhatunk a releváns forrásanyagból.

A közemlékezet általában Hofi Géza egy 1972-es kabaréjában előadott interpretációja szerint ismeri a mondat történetét, amelynek lényege a következő: a Svájc elleni 1952-es idegenbeli mérkőzésen az ellenfél megszerezte a vezetést. Puskás megkérdezte Sebes Gusztávtól, hogy „lesz-e pénz?”, mire nemleges választ adott.

Erre Svájc lőtt még egy gólt. Sebes értetlenül figyelte csapatát a partvonalról, Puskás pedig ekkor hangoztatta a „kis pénz, kis foci…” mondatot, mintegy zsarolásként.

A második félidőre aztán „Guszti bácsi” beadta a derekát: „lesz pénz”. Ennek hatására a meccset a magyarok nyerték 2:4 arányában. Az anekdota – ebben a formában – a források szerint a humor kedvéért való szelíd ferdítés. David Bailey szerint – aki legutóbb írt monográfiát az Aranycsapatról – az ominózus mondat már az FTC 1947-es közép-amerikai turnéján elhangozhatott. Sebes Gusztáv néhai szövetségi kapitány visszaemlékezéseiben megjegyzi, hogy az említett Svájc-elleni mérkőzés után a csapatbuszon hallhatta először.

A mondat eredője, Puskás Ferenc a következőket nyilatkozta Koltay Gábor 1985-ös riportfilmében:

Először is: én azt mondtam, hogy kis pénz, kis futball, nagy pénz, nagy futball, de ez nem egy mérkőzés kapcsán hangzott el, hanem amikor először felvetődött a profizmus kérdése. Hogy esetleg hivatásos labdarúgók leszünk. S ekkor jegyeztem meg, hogy a profik jól vannak dotálva és nagyobb dohányért többet követelhetnek tőlük. De a profizmust mi nem forszíroztuk, már azért sem, mert ez elvi kérdés volt a mi rendszerünkben, s úgysem tőlünk függött.

Akárhogy is, a világ labdarúgásának fejlődési ívét nézve, Puskást alapvetőleg igazolta az utókor: a profizmus, a média és a mindez által teremtett piac –João Havelange FIFA-elnök (1974-1998) által fémjelzett korszakban – megszülte az óriásklubokat és a sztárválogatottakat. Ezáltal az olykor előforduló meglepetésszerű eredmények ellenére egyre inkább a pénz befolyásolja a tartós teljesítményt a labdarúgásban.