Reflexiók Becsey Zsoltnak az európai választás utáni gondolataira

Brüsszeli tapasztalataim alapján valóban elengedhetetlen valamelyik pártcsaládhoz való tartozás ahhoz, hogy EP képviselők egy-egy fontos ügyben sikeresen kezdeményezhessenek egy javaslatot és azt sikerre is vihessék.

Az EP-be ezúttal bejutott négy hazai párt közül azonban egyelőre még kettő keresi a politikai otthonát.

A kormánypártoknak az a reménye, hogy a mostani választások során megerősödött jobboldali gondolkodású konzervatív pártok egyesülnek, s így kihagyhatatlanná válnak a brüsszeli „királycsinálásban”, foszladozni kezd.

A politikai centrum felé tájékozódó Meloni vezette ECR számára egyelőre nem túl kívánatos a 11 tagú Fidesz-KDNP képviselőcsoport felvétele, mert az orosz-ukrán háború kérdésében a pártcsoport tagjai és hazai kormánypártok nézetei között jelentős különbségek mutatkoznak.

De az idegenkedés kölcsönös: az ECR magyarellenes román tagpártja miatt a egyelőre Fidesz-KDNP számára sem vonzó a csatlakozás.

A jobboldal kisebbik pártcsaládja – az ID –  tagjai és a Fidesz-KDNP nézetei között nagyobb a szinergia, ám egyfelől ennek a pártcsoportnak kisebb a befolyása, mint az ECR-é, másfelől kérdéses, hogy az ID csoport vezető ereje, a francia RN – a franciaországi előrehozott választáson valószínűsíthető sikere esetén – vajon nem fog az ECR-hez hasonlóan orientálódni a centrum irányába.

Mindez előrevetíti annak árnyékát, hogy

a hazai kormánypárt számára az elkövetkezendő időszakban meglehetősen korlátozottnak ígérkezik az EU politikájára gyakorolható ráhatás.

Ezt az év végéig enyhítheti az, hogy hazánk látja el hat hónapig az EU elnökség feladatát.

Abban is egyetértek Becsey Zsolttal, hogy üdvös lenne, ha az EP-be bejutott négy magyar párt valamilyen párbeszédet folytatna arról, hogy található-e közös nevező az olyan stratégiai kérdésekben, mint az Unió programszerű eladósítása, vagy a nyugatbalkáni tagjelölt országok csatlakozása.

Emellett persze azokról a stratégiai kérdésekről (pl. euró bevezetése, Európai Ügyészséghez való csatlakozás, demográfia válság kezelése) is eszmét kellene cserélni, amelyek terén Becsey Zsolt okkal nem lát egyelőre esélyt valamilyen közös álláspont elfogadására, de legalább tárgyilagosan meg lehetne ismerni és vitatni egymás érveit.

A kívánatosnak vélt dialógus megkezdésének már csak azért is minimálisnak látom az esélyét, mert az EP-be bejutott négy hazai párt és azok vezetői között már a választási kampány során, de a választásokat követően is olyan – sokszor a személyeskedésig is terjedő – ellentétek nyilvánultak meg, ami nem teremt megfelelő keretfeltételeket egy tárgyilagos és konstruktív párbeszéd számára.

Ráadásul

a fontos kérdésekben való konszenzuskeresésnek valójában nem Brüsszelben az Európa Parlamentben, hanem Budapesten az Országgyűlésben lenne igazán a helye.

Ám a hazai konszenzuskeresésnek is meglehetősen csekély a valószínűsége. Egyrészt azért, mert az EP-be bejutott négy párt közül egyiknek még nincs is frakciója az Országgyűlésben és kellő politikai gyakorlattal sem rendelkezik.

Másrészt a kormánypártok – az immár huzamosabb ideje fennálló kétharmados többség miatt –  nincsenek rászorulva a politikai párbeszéd folytatására és kompromisszumok keresésére, hiszen jószerint bármilyen törvénymódosítást vagy határozatot egyedül is meg tudnak hozni.

Emellett a már évek óta alkalmazott rendeleti kormányzás – kétharmados parlamenti többség támogató hátterével – még kevésbé igényli a társadalmi egyeztetést politikai kérdésekben.

Ám éppen emiatt az ellenzéki pártok híveinek a körében nagy az a Becsey Zsolt által is említett elvárás, hogy

az ellenzéki képviselők „hazafelé” politizáljanak Brüsszelben,

és ezért a nemzetközi médiában olyan kérdésekben is megnyilvánuljanak amelyekben szerintük a hazai közmédiában csak korlátozottan tudnak megjelenni és ezzel létüket demonstrálni.

Ez pedig valóban nehezen kezelhető helyzeteket szül, hiszen más országok képviselői többnyire valóban nem használják fel az EP-t arra, hogy egyik hazai politikai erő látványosan dezavuálja a másikat. Ha azonban ez mégis megtörténik, akkor az bizony nem csak az egymást támadó felekre vet rossz fényt, hanem az ország egészére és ezzel azok malmára hajtja a vizet, akik szerint hazánk demokrácia-deficitben szenved.

Bár a kilátások a változásra egyelőre meglehetősen soványak, ám nem szabad feladni annak reményét, hogy egyszer mégiscsak elindul a párbeszéd a hazai politikai erők között. 

A szerző 2005 és 2016 között az Európai Bizottság vezető tisztségviselője volt.