Ügyes politikai manőver Szerbiában: az elnök úgy menne, hogy maradna

A nyári hőség még fullasztóbbnak tűnt, miközben a CNN és további hasonló nagy médiaplatformok által közzétett főcímeket olvastam: „Vučić szerb elnök azt állítja, hogy a diákok által vezetett tüntetések közepette heteken belül lemond”.

Bárki, aki csak alapszinten is követi Szerbia belpolitika eseményeit, tudja, hogy egy ilyen cím félrevezető lehet, mivel azt a benyomást kelti, mintha Vučić a diákok vezette tiltakozó hullám nyomására döntött volna a lemondás mellett.

Ezek a tüntetések azonban rendszeresen zajlanak, néha tömeges méretet öltve, mint ahogy 2025. március 15-én is történt; néha pedig csupán néhány tucat ember részvételével. Mindazonáltal, bár ezek a tiltakozások folyamatos nyomás alatt tartják a belgrádi vezetést, követeléseik mindmáig nem teljesültek.

Ennek megfelelően az általuk kifejtett nyomás legfeljebb közvetett módon befolyásolhatta Vučić lemondásra vonatkozó döntését.

A lemondás legfőbb oka inkább abban ragadható meg, hogy ez lehetővé teszi Vučić számára továbbra is ellátni közéleti feladatait, csak immár egy másik pozícióból, miközben ezzel egyúttal minimalizálja annak kockázatát, hogy választási úton elveszítse hatalmát.

Más poszton, de maradna?

Vučić többször is kijelentette, hogy „ha pártjának (SNS) szüksége van rá”, akkor kész elfogadni a miniszterelnök-jelöltséget.

Mivel az SNS párt Vučić kulcsszerepe nélkül kudarcra van ítélve, így kétségtelenül ő lesz az egyetlen SNS-jelölt a miniszterelnöki posztra.

A korábbi választási kampányok során a neve a helyi szinttől az országos szintig minden szavazólapon szerepelt, ami jól illusztrálja, mennyire központi szerepet tölt be a párt választási sikerének szempontjából.

A jelöltségéről szóló nyilatkozat nem jött meglepetésként, mivel a szerb közvélemény túlnyomó többsége már a nyilatkozatai előtt is tisztában volt az ilyen jellegű politikai törekvéseivel. Hiszen a szerb alkotmány értelmében ugyanaz a személy legfeljebb két alkalommal választható köztársasági elnökké, míg a miniszterelnöki tisztséget korlátlan ideig betöltheti.

A választások időzítése sem meglepő, mivel Vučić már 2012 óta tudatosan tervezi a választási folyamatokat, és azóta már négyszer is összehívott előrehozott választásokat.

Ezeken minden alkalommal elérte a kívánt eredményt, hiszen az előrehozott választásokat jellemzően akkor kezdeményezte, amikor az ellenzéki mozgalmak gyengébbek voltak.

Ez részben azt is megmagyarázza, hogy az új választások pontos időpontját miért nem jelentették még be: Vučić nyilatkozataiban csupán egy egyre szűkülő időkeret rajzolódik ki. A rendszeres közvélemény-kutatási adatokhoz való hozzáférése révén ráadásul kedvező helyzetben van ahhoz, hogy olyan időzítést válasszon, amely minimalizálja a választási vereség kockázatát.

Mindazonáltal a következő választások minden eddiginél komolyabb kihívást jelenthetnek majd számára, részben a vezető nélküli diákmozgalom miatt, részben pedig azért, mert korlátozottabbá vált annak lehetősége, hogy a korábbi kampányokhoz hasonlóan személyre szabott negatív kampányt folytasson az ellenzéki vezetőkkel szemben.

Hiszen a diákmozgalom sajátossága abban keresendő, hogy egyrészt új alternatívaként jelenik meg a már jól ismert politikai személyiségekkel szemben (akár a kormányban, akár az ellenzékben), illetve tudatosan tartózkodik attól, hogy jelöltjeit megnevezze a közelgő választások előtt, így elkerülve a velük szemben várható negatív kampányokat.

Egy ilyen stratégia súlyos terhet ró Vučić törekvéseire, hogy parlamenti többséget szerezzen és miniszterelnöknek nevezzék ki.Így, hogy egyértelműen látszik, lemondása politikai manőverek egyik tankönyvi példája, érdemes megvizsgálni hatalomban maradásának jövőbeli kilátásait Szerbiában. Meglepő módon azok az uniós tisztviselők, akik korábban élesen bírálták a jelenlegi rendszert, most a Balkánon a jól bevált „stabilitokrácia” kártyát játszák ki.

Néhány európai parlamenti képviselő mellett valószínűleg Marta Kos, az Európai Bizottság szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztosa volt, aki a leginkább szót emelt a szerbiai tüntetések és a jogállamiság visszaszorulása ellen.

Az utóbbi időszakban az olyan korábbi figyelmeztetései, mint például a „növekedési terv” forrásainak visszatartása elveszítették gyakorlati jelentőségüket, és helyüket egy pragmatikusabb viszony, valamint a jelenlegi szerb vezetéssel folytatott pozitívabb kommunikáció vette át.

Nagyhatalmi érdekek

Ez a retorikai fordulat éppen a szerbiai belpolitikai kampányok előtt következett be, és egyértelmű jelzésként értelmezhető, hogy Brüsszel elégedett a belgrádi status quo-val.

Ugyanez a pragmatizmus Brüsszelen túlra is kiterjed. Oroszország, Kína és az Egyesült Államok egyaránt nyilvánosan hallgatott Vučić hatalomban maradására irányuló törekvéseiről.

Egyikük sem tekinthető közömbösnek, és mindhárom szereplő együttműködne bármely, Vučić esetleges politikai manőverének kudarca után hivatalba lépő kormánnyal, ugyanakkor mindegyiküknek megvan a maga oka arra, hogy inkább annak sikerében legyen érdekelt.

Kína egyáltalán nem nyilatkozott, ugyanakkor tettei önmagukért beszélnek: a Barátság Érdemrend kitüntetés, amelyet Hszi Csin-ping Vučićnak adományozott lemondásának bejelentése előtt néhány héttel, nem olyan gesztus, amelyet egy „béna kacsa” politikusnak szánnának. Kína érdeke egyszerű: a jelenlegi együttműködés folytatása.

Vučić saját, közelmúltbeli interjúi is hasonló aszimmetriát tárnak fel: egyre elismerőbb szavakkal dicséri Donald Trumpot és Hszi Csin-pinget, míg Putyin feltűnően hiányzik ebből a sorból.

Oroszország preferenciái korlátozottabbak és feltételesebbek: Moszkva azt várja, hogy egy új kormány majd gyorsabban igazodna az európai álláspontokhoz, különösen az energia- és ideológiai kérdésekben, így ő is Vučić folytonosságát részesíti előnyben, elsősorban Brüsszellel szembeni időnkénti ellenállása miatt. Szinte minden más kérdésben – köztük a Belgrád által Ukrajnába irányuló közvetett fegyvereladások ügyében is – Vučić nem az a partner, akit Oroszország választana.

Mindez azonban nem teszi Vučić pozícióját megingathatatlanná, csupán csökkenti annak ösztönzőit, hogy bármely valódi befolyással rendelkező szereplő nyomást gyakoroljon rá.

Brüsszel stabilitást akar, nem reformot. Washingtonnak, Pekingnek és Moszkvának egyaránt megvannak a maga okai arra, hogy inkább az ő hivatalban tartását támogassák, függetlenül attól, hogyan nevezik azt a tisztséget. Ennek a logikának gyakorlatilag csak az „utca embere” áll ellen — a diákmozgalom pedig azzal, hogy nem nevez meg vezetőt, egyrészt hatékonyan védekezik Vučić megszokott politikai eszköztára ellen, másrészt viszont éppen emiatt nem tud „kormányra kész” alternatívává válni.

Vučić tehát nem a hatalomból távozik, hanem mandátumának korlátozásából lép ki. A hivatala változik, az ember nem.