Ünnep és diplomácia - Ilyen volt az Eucharisztikus Világkongresszus 1938-ban, a háború küszöbén

Noha az Eucharisztikus Világkongresszus alapvetően egyházi ünnep, számos, nagyon is világi aspektusa van a turizmus fellendítésétől kezdve az országimázs emelésén át a rendező ország diplomáciai kapcsolatainak élénküléséig. Utóbbi kettő különösen fontos volt Magyarország számára 1938-ban, amikor először rendezték nálunk a római katolikusok rangos világtalálkozóját.

Az első világháborút lezáró trianoni országvesztés után hazánk legfontosabb célja magától értetődően a területi revízió lett.

Ennek kivitelezését azonban jelentősen megnehezítette, hogy az országot gyűrűbe záró, és erősen ellenérdekelt Kisantant-államok minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy Magyarországot a nemzetközi kapcsolatok terén elszigeteljék. Ebben olyan sikerrel jártak, hogy a magyar külpolitika első és még sokáig az egyetlen jelentős sikerének az 1927. április 5-én aláírt olasz-magyar barátsági szerződés volt, amely leginkább annak volt köszönhető, hogy Mussolininek szövetségesre volt szüksége Jugoszláviával szemben. 

Arról nem is beszélve, hogy a magyar politikai vezetésnek, és a lakosságnak egyaránt fel kellett dolgozni az ország korábbi nagyhatalmi státuszának elvesztését.

Ebben a környezetben jelentett mentőövet az Eucharisztikus Világkongresszus megrendezésének a lehetősége, amely azzal kecsegtetett, hogy rég nem tapasztalt nemzetközi figyelem irányul majd Magyarországra, és arra is alkalmas lehet, hogy az ország megítélését külföldön javítsa.

Erre szükség is volt, tekintve hogy az 1926-ban lezárult frankhamisítási botrány még hosszú ideig gyűrűzött tovább a nyugat-európai kabarékban, majd az mért jelentős csapást a magyar diplomáciára, hogy az 1934-es marseilles-i merénylet kapcsán a Népszövetségi vizsgálat megállapította, Magyarország is felelős a jugoszláv uralkodó meggyilkolásában.

Így, amikor a chicagói kongresszuson részt vevő Csernoch János hercegprímás rámutatott a rendezvény imázsjavító hatására mondván, a gengsztervárosként emlegetett Chicagonak jó hírét keltette a minden korábbinál nagyszabásúbb ünnep egymillió áldozóval, hatvanezer tagú kórussal és autós körmenettel,

a magyar politikai vezetés gyorsan felsorakozott az ötlet mögé, kezdve az egyébként református Horthy Miklóssal. 

Azt, hogy a rendezés jogát elnyerte Magyarország, XI. Piusz pápa azután jelentette be, hogy a Mussolini meghívására Rómában tartózkodó kormányzó találkozott vele. A hírt hatalmas ovációval fogadta a magyar közvélemény, a sajtó pedig győztes csataként tematizálta.

Magyarország beláthatatlan jelentőségű kitüntetéshez jutott. Egyszeriben a nemzetek első sorába lépett. (…) 900 éve a Szentszék koronát küldött alapító szent Királyunknak, s ezáltal a keresztény királyok sorába lépett. 900 év után a Szentszék a romokban heverő magyar haza, a nyugati kereszténység ősi védelmezőjének oltárára helyezi az élet legnagyobb kincsét.” - nyilatkozta az Actio Catholica országos igazgatója, Mihalovics Zsigmond.

Ennek megfelelően komoly előkészületek kezdődtek, 1937-et – egy minisztertanácsi döntés nyomán – „előkészítő szentévvé” nyilvánították, a munka szinte katonás szervezettségét jól mutatja, hogy létrejött egy előkészítő főbizottság, amely alá tizennégy bizottság tartozott, amelyek tevékenységi köre minden apró részletre kiterjedt.

Volt bel- és külföldi propagandabizottság, hitbuzgalmi és ünnepségrendező, postaügyi és egészségügyi bizottság is.

 A vallási rendezvény politikai súlyáról sokat elárul, hogy míg egyházi vonalon a püspöki kar százezer, más katolikus intézmények pedig hetvenezer pengővel támogatták a kongresszus megszervezését, addig csak a főváros négyszázötvenezer pengőt tolt bele, míg az állam hatszázezer pengővel járult hozzá.

Nagy pénz volt ez akkor, érdemes összevetni a “Havi kétszáz pengő fixszel ma egy ember könnyen viccel” kezdetű ,korabeli slágerrel. Bizonyára voltak, akik huhogtak is a magas kiadások miatt, ugyanakkor érdemes megjegyezni, a rendezés végül olyan jól sikerült, hogy a mérleg végül pozitív lett, a kongresszus 738844 pengő nyereséggel zárult.

Persze a rendezés tényleges hasznát nem tudjuk forintban kifejezni.

Megvalósult ugyanis az elsődleges cél, mind a világegyház, mind a külföldi sajtó elismerően nyilatkozott a magyar szervezők munkájáról, a két éven át tartó felkészülés meghozta a gyümölcsét.

És végre megtört a jég, még abban az évben, augusztus 29-én a Magyar Királyság aláírta a bledi egyezményt Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával, amelyben a Kisantant-államok elismerték hazánk fegyverkezési egyenjogúságát. Óriási diplomáciai siker volt ez akkor, amikor a légierő, vagy a légvédelmi tüzérség csak rejtve működhetett.

Így viszont nyílt sisakkal lehetett belevágni a tavasszal meghirdetett 1,6 milliárd pengős, fegyverkezésre szánt győri program megvalósításába.

November 2-án pedig bekövetkezett, amit mindenki várt: az első bécsi döntés keretében visszakerült az országhoz a Felvidék döntően magyarok által lakott része, azaz elkezdődött a revízió. 1939 márciusában visszatért  Kárpátalja. 

Bár akkor sokan így látták, természetesen nem lehet kijelenteni, hogy mindezt kizárólag az Eucharisztikus Világkongresszus intézte el egy csapásra. Németország ekkorra már jelentősen megerősödött gazdaságilag és katonailag egyaránt, a Saar-vidéket már visszaszerezte, és bevonult a Rajna-vidékre, amivel megkongatta a vészharangot az első világháborút lezáró békerendszer fölött.

Ezzel párhuzamosan az a Kisantant is meggyengült-részben belső viszályok miatt-amely nem rég még képes volt hazánkat elszigetelni. Mindez együtt adta meg a lehetőséget arra, hogy Magyarország egyre komolyabb eredményeket érjen el a nemzetközi porondon. Mindazonáltal nem lehet elvitatni, hogy az elért eredményekben közrejátszott a kongresszus pozitív hatása is.