Csak mítosz a japán militarizmus újjáéledése?
HírekA napokban látott napvilágot, hogy a szigetország és az Európai Unió stratégiai kereskedelmi megállapodás aláírására készül. De más területen is változások készülnek: Abe Sinzó miniszterelnök felülvizsgálná és átalakítaná a világháború óta érvényben lévő pacifista alkotmányt.
Vajon a japán militarizmus újjáéledését jelenti a határozottabb japán kül- és hadi politika, vagy ettől nem kell tartani? Erről beszélt a Trend FM rádióban Orbán Viktória, a Pallas Athéné Innovációs és Geopolitikai Alapítvány szenior kutatója.
Miután Japán a második világháború után a megszálló amerikaiak által készített alkotmányban lemondott a háború indításának jogáról, illetve arról, hogy offenzív katonai erőt működtet, évtizedek óta az USA garantálja az ország biztonságát. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy Japánnak csak védelmi erői vannak, bár egyes elemzések szerint mégis a világ negyedik legütőképesebb haderejével rendelkezik. Ugyanakkor például a hírszerzési szervezet, a rakétavédelmi rendszer és több más szervezet hiánya miatt valóban képtelen önállóan megvédeni az országot ez a védelmi erő, a lakosság pedig továbbra is ragaszkodik az elmúlt hatvan év pacifista beállítottságának megmaradásához. Mindez egyelőre igen nehézzé teszi a japán haderő hiányosságainak kiküszöbölését, mégha van is ilyen irányú kezdeményzés.
A jelenlegi kormányfőnek, Abe Sinzónak a kiéleződő geopolitikai feszültségek idején igen markáns elképzelései vannak a külpolitikában: ilyen például, hogy sokkal határozottabban kellene fellépni Észak-Koreával szemben, illetve oda kell figyelni az egyre dinamikusabban terjeszkedő Kínára. Vagyis az erősen pacifista vetélytársakkal szemben egy határozott irányvonalat képvisel. A miniszterelnök már hosszabb ideje szeretné átírni a japán pacifista alkotmányt, s már több alkalommal bizottságot kért fel, hogy miként lehetne azt megvalósítani. Ő a hidegháború óta leghosszabban hivatalban lévő miniszterelnök, aki kettős célt tűzött ki maga elé. A gazdaság talpra állítását és átfogó biztonságpolitikai doktrína kialakítását, amelynek része lenne az alkotmány átírása is. Ez utóbbi nemcsak azért nehéz, mert a japán társadalom erőteljesen ragaszkodik a pacifista alkotmányhoz, és mert sokkal jobban érdeklik az embereket az olyan kérdések, mint például a nyugdíj, de azért is, mert az alkotmánymódosítás igen szigorú feltételekhez kötött.
Éppen ezért első lépésben ezt a paragrafust szerették volna megváltoztatni, de nem sikerült, ugyanis mind az alsó, mind a felsőházban kétharmados többséget kellett volna elérni, majd az esetleges sikeres szavazást követően azt még népszavazáson is meg kellett volna erősíteni. Ezért inkább az alkotmány értelmezését változtatták meg. Eszerint, amennyiben bármelyik szövetséges országot meg kell segíteni, akkor a védelmi erőket támadásra is fel lehet használni. De ilyen alkalom lehet például valamiféle missziós küldetés is. A lényeg, hogy Abe Sinzó erősebb és határozottabb politikai vezetés alapjait igyekszik lerakni, hogy gyorsabban tudjanak reagálni a nemzetközi történésekre.
E törekvés jó példája a nemzetbiztonsági tanács létrehozása, amely többek között felgyorsítja a minisztériumok közötti együttműködést. Az mindenesetre tény, hogy a viszonylag erős hadseregből hiányoznak az agresszióhoz szükséges eszközök, illetve azok a kigészítők a védelmi eszközökön, amelyekkel gyorsan támadó célra alkalmassá lehet azokat tenni.
Talán az bújik meg az ilyen jellegű hadi fejlesztések mögött, hogy a döntéshozók abban reménykednek, egyszer sikerül keresztülvinni az alkotmánymódosítást, s akkor relatíve olcsón pótolhatók ezek a hiányosságok. Jól mutatja az egyébként is extremitásokkal teli japán szabályokat, hogy amennyiben egy támadás esetén ágyúkat szeretne beásni a védelmi erő, arra egy civil szervezettől kell építési engedélyt kérni. Jelentős változás volt az utóbbi időben, hogy az északról érkező orosz fenyegetést már nem érzik reálisnak, annál inkább szükség lenne a déli szigetek védelmére. Ez egyben azt is jelenti, hogy az északon állomásozó páncélos hadosztállyal szemben délen a haditengerészetnek és a légi erőnek kell koordináltan együttműködni az ország védelme érdekében. Összességében megállapítható, hogy sokkal inkább mítosz az éledő japán militarizmus, mint valóság, hiszen még az is kétséges, hogy a japán haderő – amelynek nincs vezetése – képes-e kellőképpen gyorsan reagálni, ha támadás éri az országot.
A jelenlegi kormányfő törekvései az agresszív militarizmus helyett inkább egy normális haderővel és védelmi doktrínával rendelkező ország kialakítása irányába mutatnak.
