A lélektani hadviselés ma már alapja a háborúknak - Cél, hogy semmit se higgyünk már el 

Milyen speciális jellegzetességei alakultak ki a lélektani hadviselésnek a 21. századra?

A lélektani hadviselés gyakorlatilag az őskortól kezdve velünk van, és folyamatosan fejlődött az újabb és újabb technológiai eszközök alkalmazása révén. Napjainkra eljutottunk odáig, hogy a mesterséges intelligencia alkalmazása az egyik legfenyegetőbb szegmens.

Évekkel ezelőtt megjelentek azok a deepfake technológiák, amelyek fotók, hangfelvételek, videók alapján képesek a mi arcunkat, hangunkat felhasználva valós időben, például egy élő közvetítés alkalmával meghamisítani a valóságot.

Az álhírek tetemes részét egyáltalán nem sikerül kiszűrni egyébként sem, hát még ha a szemünk előtt, élő adásban hamisítanak úgy, hogy észre sem vesszük.

Az orosz-ukrán háború kapcsán a Nyugat – élén az Egyesült Államokkal – gyakorlatilag a teljes cenzúra segítségével igyekszik szűrni a tartalmakat, azaz letiltják az orosz propaganda irányából érkező híreket.

Egy háborúról beszélünk, amelyben az orosz agresszor egy államilag irányított médianyilvánosságot használ fel cselekedeteinek megmagyarázására. Oroszországba sem jutnak el a háború valódi hírei, ha valahol, ott aztán tényleg van cenzúra. Putyin a Nyugattal szemben évtizedek óta dezinformációs kampányokat folytat – óriási sikerrel egyébként –, az, hogy most ezt az Ukrajna mögött felsorakozó országok nem engedik, teljesen normális dolog.

Mi az orosz propaganda alapja?

Az összezavarás. Az, hogy ne higgyünk el semmit. Ha semmit nem hiszünk el, akkor bármit el lehet velünk hitetni. Az összeesküvés-hívők egyre erősebb jelenléte kiváló példája ennek. Már nem hiszünk a tudományban, nem hiszünk a szakértőknek, nem hiszünk semminek, éppen ezért elkezdünk elhinni egy csomó abnormális információt. Az orosz propaganda éppen erre a jelenségre épít.

Mindeközben azonban úgy tűnik, hogy az ukrán kommunikációs elemeket mindenféle szűrés nélkül engedi át a nyugati média, nem vizsgálják a hírek valóságtartalmát, nem blokkolnak még szélsőséges vagy agresszív üzeneteket sem.

Természetesen Ukrajna is professzionális szinten műveli a dezinformációs kampányokat, amelyek kialakításához nagyon komoly nyugati segítséget kaptak. Mégis van egy komoly különbség az ukrán és az orosz lélektani műveletek között, mégpedig az, hogy Ukrajna „szerencsésebb” helyzetben van. Ő a gyenge, megtámadott ország, akit az agresszor – felrúgva mindenféle egyezményt – el akar pusztítani.

Könnyebb dolga van a lélektani műveletek során, mivel a kommunikációja az áldozat szerepére épít, ami nagyon is átérezhető. Oroszországnak nehezebb: a védhetetlent kell valahogyan megmagyarázni egy olyan közösségnek, amely egyáltalán nem vevő erre a magyarázatra.

Volt olyan lélektani művelet eddig a háború során, ami kiemelt jelentőséggel bírt?

A Kígyó-sziget orosz elfoglalása mindenképpen. Az az ukrán propaganda egyik legfontosabb identitásképző mozzanata volt. Napokig terjedtek a hírek az ukrán katonák vagányságáról, pimaszságáról és önfeláldozó haláláról, miközben Zelenszkijék pontosan tudták, hogy a sziget védői nem haltak meg, hanem fogságba estek. Ezt azonban nem lehetett beismerniük, mert akkor kukába került volna az az egyébként fantasztikus kampány, amit erre építettek. Az ukrán nemzet most forr egységbe, ebben a folyamatban a Kígyó-szigethez hasonló szimbólumok jelentősége és felerősítése felbecsülhetetlen értéket képvisel.

A nyugati államok is elég intenzíven folytatnak lélektani műveleteket.

Muszáj nekik, ez ugyanúgy szerves része a befolyásolásnak, mint a fegyverszállítások vagy a szankciók. A lélektani műveletek célpontja soha nem csak az ellenség, hanem az adott ország közvéleményének meggyőzése és befolyásolása is. Ahhoz, hogy az USA vagy az Európai Unió állampolgárai egy gazdasági válságban továbbra is támogassák az Ukrajnának küldött segélyeket, olyan érveket kell felmutatni, ami meggyőzi őket. Ha a közvélemény nem pozitív üzenetként értékelné Ukrajna támogatását, akkor a politikusok is óvatosabban közelítenék meg annak mértékét.

Zelenszkij tudatosan választ egy már-már agresszivitásba hajló, nem kérő, hanem követelő magatartást a Nyugat felé, mondván, Ukrajna az egész szabad világot védelmezi éppen. Visszaüthet ez a fajta kommunikáció, vagy jó iránynak tűnik?

Nehéz kérdés. Zelenszkij ezzel a felvett pózzal együtt is a jófiú szerepét tölti be a háborúban.

A további szerepek is ki vannak osztva, az ukrán politika szereplői, beleértve a nagyköveteket is ezt a teljesen tudatos módszert alkalmazzák, hogy akár provokálva is kikényszerítsék a segítséget.

Az, hogy Ukrajna a nyugati világot is védi az orosz agresszióval szemben, valahol igaz. Oroszország az elmúlt ötszáz évben mindig is az expanzió politikáját követte, nem ördögtől való tehát azok a gondolat, amely szerint ha Ukrajna most nem teljesít kiemelkedően, néhány évvel később Oroszország más országok felé is területi követeléseket fog támasztani.

Zelenszkij felvett póza tehát jogos, a kérdés az, mennyire lehet hosszabb távon működőképes. Nem mindenkivel szemben működik, erre a legjobb példa éppen a hazai politikai vezetés viszonyulása ehhez a stílushoz.

Meddig lehet fenntartani a nyugati közvélemény érdeklődését?

Ha elhúzódik a háború – márpedig nagyon úgy tűnik, hogy elhúzódik –, az európai és amerikai lakosság lelkesedése és támogatásának mértéke törvényszerűen csökkenni fog. Ebben az esetben pedig törésvonalak fognak megjelenni, és lesznek felfogásbeli konfliktusok is egyes európai országok és Ukrajna között.

Egyre nyilvánvalóbb az is, hogy a NATO és általában a nyugati tömb titkon reménykedik valami olyan eladható orosz sikerben, ami alapján a két háborús felet tárgyalóasztalhoz tudja ültetni egy békekötés reményében.

Az senkinek nem érdeke, hogy Oroszország megalázva kerüljön ki ebből a konfliktusból, mert az évek vagy évtizedek múlva a mostaninál sokkal durvább konfliktust fog okozni.

Vannak-e a léktani hadviselésnek határai? Az ukránokat segítő Anonymous csoport például nyilvánosságra hozta százhúszezer orosz katona nevét és összes fellelhető adatát. Ez egészen elfogadhatatlannak tűnik.

Nehéz meghatározni. A kiberhadviselés szerepe a nemzetközi jogba még nem épült be.

2007-ig kell visszamennünk az időben, amikor orosz állami támogatású csoportok Észtországban politikai, kormányzati IT-célpontokat támadtak. Ennek az lett a következménye, hogy elkezdődött a NATO-n belül a kiberhadviselés stratégiai átgondolása.

A jogi oldalát a Tallini Kézikönyvben próbálták megfogalmazni, de az csak ajánlásnak számít, a nemzetközi jog nem tudja figyelembe venni.

Az tehát, hogy mi elfogadható és hol vannak a határok, nemzetközi jogi szabályozás hiányában pusztán filozófiai síkon értelmezhető, jelenleg minden ország másként értelmezi és értelmezheti a NATO ajánlásait.

Az, hogy kiszivárogtatják egy háborús fél katonáinak adatait, a lélektani hadviselés szempontjából kiemelten fontos mozzanat, hiszen ezzel azt mutatják az ellenségnek, hogy mindent tudnak róluk, nem rejtőzhetnek a névtelenség mögé, és sehol nincsenek biztonságban. Ez az egyébként is meglehetősen gyenge orosz katonai morált még eredményesebben támadja.

Azt hiszem azonban, ennél sokkal súlyosabb, hogy feltörték például a nálunk Ügyfélkapuként ismert rendszer orosz megfelelőjét, és sok millió ember személyes és pénzügyi adata került a hackerek kezébe.

Ez azért óriási probléma, mert egyszer a háború véget fog érni, de ezeket az adatokat továbbra is olyanok birtokolják, akikről gyakorlatilag senki nem tud semmit – ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek.