Háy János: „Csak akkor kell az önbizalom, amikor a mondatok születnek”

Egy írónak lehetett áldás is az elmúlt másfél év, de lehetett átok is, hiszen sokakhoz férkőzött közel a depresszió a bezártság és a személyes kapcsolatok hiány miatt. Hogy élte meg ezt a remélhetően lassan véget érő korszakot, és történt-e Önnel, velünk valami végképp visszafordíthatatlan?

Az elmúlt másfél év történéseinek, ha csak egy-egy részletét nézzük, a világ lezárása, a vírus eredete körüli maszatolás, az online-élet, a távolságtartás, egy-egy részlet is félelmetes és akkor még ott van, hogy gőzünk sem volt, mekkora a baj és kit miképpen fog érinteni. Azt gyanítom, hogy mindezek ellenére

a világ nem sokat fog változni, ahogyan az ember sem fog visszatalálni az alázathoz.

Ha elmúlik a baj, minden a megszokott kerékvágásba csúszik vissza. Persze azért titkon bízom benne, hogy az emberek sok mindent végig gondoltak, s több elevenséggel, érzelemmel és megbecsüléssel élik majd a napjaikat. Én amúgy sokat tudtam dolgozni, mert nem kellett a nyakamba venni minden második nap az országot, hogy eljussak egy író-olvasó találkozóra.  

Az írói pályája kezdetén fantasztikus erővel idézte meg a gyermekkorát, illetve az ifjú éveit, olyannyira, hogy szinte olvasóként is újra élhetjük a gyermekkor színtereinek, történéseinek varázsát, az apró, vagy nagyobb harcainkat a felnőttekkel, így a szüleinkkel is. Azzal együtt, hogy köszönjük az időutazást, milyen volt leásni a gyerekkorba és újra élni az áldott, vagy éppen áldatlan pillanatokat?

Nem tudom, hogy valójában a saját gyerekkoromat írtam-e meg, vagy konstruáltam egy gyerekkort. Inkább az utóbbit gondolom, mert az irodalmi mű mindig fikció, s nem a valóságos történések mérlegén kell jól szerepelnie, hanem a belső rendszere alapján. Ha jól van megírva valami, akkor annak rám is úgy kell hatnia, mint az olvasóra, meg kell szólítani a saját belső valóságomat.

Az utóbbi regényei, főként talán a „Házasságon innen és túl”, valamint a „Cégvezető”, olyan világba kalauzolnak el, amit nem biztos, hogy jó átélni. Azt mondta valahol, hogy "a könyve kapcsán senkit nem érdekel a magánügye, a sorsföltárás mindig az olvasó sorsáról szól.” Ezek szerint minden, amit az utóbbi időkben olvashattunk Öntől, megfelel annak, hogy „az irodalmi fikciónak abban a játszmában kell részt vennie, hogy amikor olvasod olyan élményt adjon, olyan közeli  legyen hozzád a benne való történés, mintha te lennél.”

Ez számomra íróként és olvasóként is evidencia. Érdekel az írók élete, s az is, hogy mennyiben kapcsolódik az alkotáshoz, de a műhöz nem tesz hozzá és nem vesz el az, hogy hogyan éltek.

Ha a könyv rossz, nem fogok megbocsátani, hogy milyen szomorú élethelyzetben volt épp az alkotó.

Nincs túl jó véleménye a rendszerváltásnak elkeresztelt történelmi fordulatról és a férfi-nő kapcsolatról is már-már kegyetlen őszinteséggel ír és beszél. Lehet, hogy az volna a legnagyobb tanulsága az elmúlt harminc évnek, hogy nézzünk szembe, ami történt velünk, és ne áltassuk egymást olyan dolgokkal, amikről tudjuk, hogy nem úgy léteznek és működnek?

Fontos, hogy minden műnek van valami reália-alapja. Arra épül a történet, s onnét dobbantva akar mély létproblémákat feltárni. A valóságalapot egy mű sem nélkülözheti, nem ugorhatunk át a transzcendenciába, a világ csak sejtett, ám a művészet által mindig érintett részébe úgy, hogy nem a valóság talajáról dobbantunk. A „Cégvezető” fő ideje épp a rendszerváltás harminc éve, ez a történés veszi körül a sorsát. Nem kerülhettem el, hogy írok róla, ugyanakkor nem írom bele a véleményemet, mert én személyesen még narrátorként sem szerepelek a történetben. Amúgy meg senkit nem érdekel egy regényen belül az író véleménye, mert az megint olyan, hogy a regény kontextusából kiszól. Arról nem is beszélve, hogy a véleményezés eleve szemben áll az esztétikummal, mert rögvest értékmezőre viszi ki a szereplőket, olyan térbe, ahol be vannak árazva, holott az író nem árazhat be egy sorsot, csak képviselhet, ezt a feladatot, mármint a beárazást meghagyja az olvasónak.

Amúgy meg privátim azt mondhatom, hogy lehetett volna jobban is csinálnunk az elmúlt évtizedeket.

Az értelmiség felelőssége talán abban lelhető fel, hogy első perctől kezdve az egymás közötti különbséget kezdte keresni, s nem azt, amiben hasonlítunk, így aztán nem lett nemzeti minimum, de a pártállás, a törzsi hovatartozás annyira áthatja a társadalmat, hogy semmiről nem lehet értelmes vitát folytatni, hisz egymástól elkülönülő valóságok épültek ki, és

már nem túl magas pozícióban is megvizsgálják a politikai pedigrédet, ahelyett, hogy a szakmai rátermettséget néznék. Mert van olyan. Én is pontosan tudom, hogy melyik írótársam mire képes.

Az idei Margó Irodalmi Fesztivál fináléjának számító Rájátszás koncert utolsó számaként olyan zenészekkel énekelték el az „Ezt is elviszem magammal” című dalt, mint Beck Zoli (30Y), Kollár-Klemencz László (Kistehén), Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven). Egyrészt, hogy érzi magát ebben a több évet, fesztivált és koncertet maga mögött tudó formációban, másrészt mit vinne el magával, mik az Ön értékei?

Mikor a Rájátszás létrejött, nagyon izgalmas volt ennyiféle emberrel együtt dolgozni.

Valaha álmodoztam arról, hogy popzenész leszek, de persze nem lettem, mert a nemzet nem ismerte fel a bennem rejlő lehetőséget. Azt csak mellékesen mondom, hogy tehetségem sem volt. De ezt felemlegetni, tényleg akadékoskodás.

Szóval nem idegen tőlem a színpadra állás.

A kezdeti lendület hol megtört, hol újra épült. Jó csinálni, de én már abba a korba jutok, hogy nem páváskodhatok túl sokáig színpadon, mert még a végén összetévesztenek a Kóbor Jánossal. Hogy mit vinnék magammal?

Eleve el sem akarok menni. Ha meg tényleg menni kell, valószínű semmit nem viszek, mert ahogy Víg Mihály énekli: „mindent visszavesz az utolsó órán”.

Régi budaiként néha kiköltözik a városon túlra, a kis házba, ahol dolgozni, vagyis alkotni szokott. Azt is nyilatkozta valahol, hogy az írás alapfeltétele az önbizalom. Az utóbbi évek sikerei megalapozták már ezt az önbizalmat, vagy azzal soha nem volt gond?

Azért túl messzire nem megyek, mert a kisház valójában a 12. kerületben van. Már ritkán vagyok ott, régen munkaidő-szerűen jártam, nyolcra mentem, négykor eljöttem, mint egy banki alkalmazott, de akkor még többen laktunk egy viszonylag kicsi lakásban.

Most már ez a lakás is elég tágas egymagamnak.

Csak akkor kell az önbizalom, amikor a mondatok születnek, az idő többi részében tök mindegy, hogy milyen vagy, akár még azt a luxust is megengedheted, hogy szorongó vagy és önbizalomhiányos.

A siker kapcsán meg azt érdemes megemlíteni, hogy a műalkotás sikere az, hogy létrejött és autentikusan meg tudja ragadni a világot, a népszerűsége ebből a szempontból másodlagos kérdés, bár hatással van az író megélhetésére és ez hatással van a leendő művek megszületésére, de lehet jellemileg romboló erejű is, beerősítheti a minden alkotóban megbújó nárcisztikus magot, aminek következménye lehet a pöffeszkedés, amikor nem a világtól vagyunk elragadtatottak, hanem önmagunktól.