Nemzeti pénz – azaz legyen vége a magánbankok uralmának!

A könyv alapját az a felismerést adta, hogy a jelenlegi pénzügyi rendszerben a bankok képesek pénzt teremteni a semmiből, amikor hitelt nyújtanak, vagy amikor ingatlant vásárolnak. Ez több szempontból is visszás: egyrészt érdemtelen előnyhöz juttatja a bankok tulajdonosait mindenki mással szemben. Másrészt összekapcsolódik a pénzteremtés és a hitelezés, ami időről időre válságokat idéz elő.

Ezzel szemben mi az Ön javaslata?

Inkább beszéljünk többes számban, mert többedmagammal alkottuk meg a javaslatunkat, amely az elméleten túl a megvalósítás gyakorlati módját és a várható előnyöket is sorra veszi. Szóval az az alaptézisünk, hogy kizárólag az államnak lenne szabad pénzt teremtenie, mégpedig olyan ütemben, ahogy a gazdaság nő, vagy talán egy kevéssel jobban, hogy legyen egy pici infláció, amely beolajozza a gazdasági folyamatokat.

A magánbankoknak kizárólag a meglévő, pénzeket lenne szabad közvetítenie megtakarítók és a hitelfelvevők között.

Szabó Gergely

Miért, ma nem úgy van, hogy a Magyar Nemzeti Bank kibocsátja a forintot, tehát ő a pénzteremtő, a kereskedelmi bankok pedig azt a pénzt hitelezik, amit valahol a világban a betétesek berak a számlájukra? Miért gondolja úgy, hogy a magánbankok pénzt „teremtenek”, méghozzá fedezet nélkül?

Az átlagember pontosan ezt gondolja a ma működő rendszerről, amit Ön vázolt, sőt a közgazdasági egyetemeken is ezt tanítják. Ez azonban egy hibás elképzelés a jelenlegi pénzügyi rendszerre vonatkoztatva. A bankok egyszerűen nem így működnek.

A vita objektíven eldönthető a banki számvitel segítségével.

Talán épp ezért, a mainstream elmélet szakmailag egyre tarthatatlanabbá válik, és ma már több jegybank is kommunikációs stratégiát váltott: helyesen mutatják be hivatalos anyagaikban a pénzteremtés természetét, csak ezt virágnyelven teszik – „a bankok hitelezéskor betétet teremtenek” – majd, témát váltanak, és figyelmen kívül hagyják a folyamat nyilvánvaló káros következményeit.

Bocsánat, de elakadtam a magánbankok fedezetlen számlapénzteremtési gyakorlatánál.

Vegyünk egy példát! Valaki bemegy a kereskedelmi bankba azzal, hogy szeretne felvenni 50 millió forint jelzáloghitelt. A bank jelzálogot rak a hitelfedezetet nyújtó ingatlanra, ezzel bebiztosítja magát, majd felír az illető számlájára egy 5-öst és utána hét nullát. Új számlapénz keletkezett; ehhez a banknak nem volt szüksége előzetes megtakarításra.

A banknak akkor van a legegyszerűbb dolga, ha az ingatlan eladója szintén itt tart számlát. Ekkor a vételár utalásakor a bank egyszerűen csak átírja a számot a másik számlára. Ha az eladó számlája egy másik banknál van, akkor a banknak jegybankpénzt kell utalni a másik banknak. De ezek az utalások a nagy bankok esetében jellemzően kiegyenlítik egymást. Ráadásul, ha a banknak mégsem lenne elég jegybankpénze, akkor a jegybank bármikor ad neki kölcsön. Csak a kisebb, kevesebb ügyféllel rendelkező bankok helyzete nehezebb.

Gondolom csak az lenne a gond, ha az összes ügyfél egyszerre akarná kivenni a pénzét készpénzben, ekkor kiderülne, hogy a bankoknál nincs elég készpénz.

A mai bankrendszerben már ez sem feltétlenül gond, a jegybank egy ilyen esetben szinte korlátlan mértékben adna kölcsön a bankoknak készpénzt. Így a bankok az általuk semmiből teremtett egyenlegeket átválthatnák hivatalos pénzre.

Ha ez igaz, akkor azt úgy kell érteni, hogy korlátlan mértékben generálnak inflációt a magánbankok?

2008 előtt a jegybankok annyira hittek a piac „láthatatlan kezében”, hogy nem is foglalkoztak a pénzmennyiségekkel, pusztán a kamatokkal igyekeztek terelgetni a bankok pénzteremtését. Ez a szemlélet nyilvánvalóan kudarcot vallott.

2008 óta a jegybankok pénzügyi stabilitási szabályokkal igyekeznek mennyiségileg irányítani a banki pénzteremtés mértékét.

De a banki számlapénz mögött változatlanul nincs tényleges pénz?

Máshogy fogalmaznék: a banki számlaegyenleg maga az a jel, amit pénzként használunk. Ugyanakkor ez nem egy társadalmi megállapodás eredménye, a bankok így alakították a szabályozást, az államok pedig nem voltak eléggé résen.

Hasonló nem volt már a történelemben? A Fuggerek, meg a Rothschildok nem efféle módszerrel tették tönkre az európai uralkodóházakat?

A középkorban ugye a királyok joga volt a nemesfémtartalmú érmék kibocsátása. A bankárok azt ígérték, hogy kedvező hitelt adnak a királynak a jegybank alapításért cserébe. A trükk az volt, hogy a bankárok egyszerűen papírpénzt nyomtattak és ezt adták kölcsön kamatra az uralkodónak. Mivel a papírpénz népszerűbb volt, mint az érme, az emberek egyre inkább ezt használták, így a bankoknak valójában egyre kevésbé kellett aggódniuk a nemesfémekre váltásoktól. A jegybankokat a XX. század 30-as 40-es éveiben államosították.

De időközben már nem a készpénz, hanem a számlapénz lett a legnépszerűbb pénzforma: ezt könnyebb tárolni, átruházni, online is hozzáférhető. Ennek kibocsátása azonban változatlanul a magánszektornál maradt.

Tehát ismét fordult a kocka, a pénzteremtés visszakerült a magánbankok kezébe. A történelem ismétli önmagát?

Abszolút, a lényeg leegyszerűsítve: az az intézmény, amely kibocsátja a legnépszerűbb pénzformát, az a tényleges pénzteremtő. És ha ezt megértjük, akkor már azt is tudjuk, hogy mi a megoldás: az elektronikus pénzt is kizárólagosan az államnak kellene kibocsátania, és meg kellene tiltania, hogy a magánbankok hasonlót bocsássanak ki.

Ezt hogyan oldanák meg technikailag, a digitális bankolás korában?

Az új rendszerben mindenki számláját a jegybank vezetné. Mindenki kapna egy virtuális bankkártyát és terminált is, így a számlavezetés és az összes utalás ingyenessé válna. A készpénz változatlanul, korlátlanul megmarad. Mivel az elektronikus pénz nem kamatozik, a készpénznek nincs kamathátránya sem, mindenki azt választja – állami elektronikus vagy készpénz – amelyik számára szimpatikusabb.

Ha a jegybank átvenné a kereskedelmi bankok szerepét, akkor az nem ugyanaz volna, mint amit a kommunista országokban az államosításkor végrehajtottak, Magyarországon konkrétan 1948-ban?

A nemzeti (vagy szuverén) pénzrendszerben az állam csak a pénzteremtést veszi vissza. A hitelezést változatlanul a bankok bonyolítják le.

Mivel az új rendszerben az emberek pénze már biztonságban van, egy rosszul hitelező bank csődje társadalmilag már sokkal vállalhatóbb lehetőség. Azaz megszűnik a bankok védett helyzete; a bankok befektetőinek kell a hitelezés kockázatát vállalni. Ez a rendszer sokkal piacibb, mint a jelenlegi.

De ki adna akkor kölcsönt a bankoknak, miből tudnának a bankok hitelezni?

A megtakarítóknak két választása marad: vagy biztonságos, de nem kamatozó pénz tartása, vagy befektetés egy bankba valamekkora kockázatvállalás mellett.

Az alapkamat hiánya ösztönzi a megtakarítókat a befektetésre. Technikailag a hitelezés úgy néz ki, hogy hitelezéskor a megtakarítók átutalják a jegybankpénzüket egy banknak, azaz befektetnek egy bankba. A bank ezt követően tudja utalni a pénzt a hitelfelvevőknek. Az összes utalás a jegybanknál megy végbe. A folyamat során tehát meglévő pénzek cserélnek gazdát, a pénzmennyiség nem változik. A hitelezés során tehát a bankok nem teremtenek új pénzt, csak meglévő pénzeket közvetítenek megtakarítók és hitelfelvevők között. Ironikus módon: a bankok azzá válnak, amit ma tévesen állítanak magukról: pénzügyi közvetítővé.

Miért jobb az, ha az államé a pénzteremtő szerep, miért jó ez az átlagembernek?

Számításunk szerint az új rendszerben akár a GDP 4-6 százaléka megnyerhető évente. Ez az összeg fejenként 300-400 ezer, családonként egy-másfél millió forint.

Ez három tételből adódik össze. Az első, és egyben legkönnyebben megragadható tétel a pénzhasználat közjószággá válásából ered. Ma egy átlagember aránytalanul nagy összeget, közel 100 ezer forintot költ évente számlavezetési díjra, utalási díjra, kártyahasználatra, sőt mivel a kereskedő fizet a terminálhasználatért, annak költségét is nyilván tovább terheli a vevőre. Az új rendszerben ezt az összeget mindenki megspórolja. A másik tétel a pénzteremtés hasznának visszaszerzéséből ered. A gazdaságnak bővülő pénzmennyiségre van szüksége, a kérdés csak az, hogy ezt ki teremti meg. Ma az új pénz eladósodáson keresztül keletkezik. Az új rendszerben a bankok hitelezéskor már nem tudnak új pénzt teremteni, azonban friss pénzre változatlanul szüksége van a gazdaságnak. Kézenfekvő, hogy ezt az állam teremtse meg. Az állam vélhetően legalább a GDP közel 1,5-2 százalékának megfelelő összeget, fejenként 150-200 ezer forintot, tudna pénzt teremteni anélkül, hogy ez inflációt okozna.

A könyvében említ még egy tételt: az érdemtelen banki hasznot. Mikre gondol?

A mai rendszerben többféle érdemtelen pénzáramlás van. Ezek lényege, hogy valaki – például a bankok tulajdonosai vagy az államkötvénytulajdonosok – pénzhez jutnak, anélkül is, hogy bármit kockáztatnának. Nem arról van szó, hogy minden banki profit érdemtelen, de egy részük nyilvánvalóan az. Például ma Magyarországon közel 15 ezer milliárd forintnyi jegybankpénz, illetve közel 15 ezer milliárd forintnyi magyar államkötvény van a bankok kezében. Tehát közel 30 ezer milliárd forintnyi olyan eszköz, amin megnyeri a bankrendszer a nagyjából 7%-os alapkamat közeli szintet. Eközben a bankbetétek után nem fizet kamatot, sőt még lekötés esetén is csak keveset, jellemzően 1-2% kamatot fizet.

Azaz a betétesek pénzét állampapírba fektetve kockázatmentesen hozamhoz jut, de azt nem osztja meg azokkal, akiknek a betétjét erre használja fel. Ügyes!

Ez körül-belül 1500 milliárd forint, fejenként közel 150 ezer forint évente. Az átlagember számára ez a többletpénz végül többlet inflációként jelenik meg. A pénzreformmal a bankrendszer tulajdonosai számára nem teremtődne ennyi pénz ajándékba. A pénzreformmal ez és más érdemtelen pénzáramlások is a megszűnnek. A felsorolt kedvező változások mind összeadódnak: tehát fejenként 100 ezer forint költségcsökkentés a pénzhasználaton, 150-200 ezer forinttal több pénz a költségvetésben, és 150 ezer forintnál több érdemtelenül pénzáramlás megszűnése. Összesen fejenként évi 300-400 ezer forintnyi nyereség. Ráadásul a rendszer még biztonságosabbá, válságállóbbá is válik.

Amit mond, ez teljesen szembe megy a magánbankok érdekeivel. Miben bízik?

Szerintem kizárólag úgy lehet megvalósítani a pénzreformot, hogyha a miniszterelnök beleszeret a javaslatba, és kezdeményezi a jegybank felé a változást, illetve a nemzetközi térben más politikus számára elviszi ennek az üzenetét, és szövetségeseket talál a változáshoz.

A bankrendszer egy nemzetek fölött átívelő pénzhatalmi struktúra, amelynek a tulajdonosi köre sem feltétlenül azonosítható. Nekem kicsit szélmalomharcnak tűnik az ellenük való fellépés.

Ehhez kell a politikai akarat itthon és nemzetközi téren. Én azt látom a feladatunknak, hogy minden elérhető platformon bemutassuk, hogy valójában hogyan is működik a jelenlegi rendszer, hogy milyen előnyei vannak a nemzeti pénzrendszernek, illetve, hogy ténylegesen miként lehet végig vinni a pénzreformot. Ez az a szakmai szint az, amivel hozzá szeretnénk járulni a sikerhez, a többi a politikai térben kell, hogy eldőljön.