Pop, rock, paranoia: Erdős Péter sztorija
InterjúErdős Péter neve évtizedekig egyet jelentett az élet-halál uraként működő kádári könnyűzenei cenzúrával. De vajon egy traumatizált, hatalomvágyó végrehajtó volt csupán, vagy saját személyes paranoiája és ízlése formálta a magyar zenei palettát? Miért félt a rezsim a rocktól, a punktól és hogyan mentették át magukat a kultúra kulcsfigurái a rendszerváltás után, továbbá miért nem beszéltük ki a mai napig a múlt generációs traumáit? Mező Gáborral, a Szárnyszegő című könyv szerzőjével a Kádár-Aczél-diktatúra legrafináltabb hálózatairól, ellehetetlenített karrierekről és a háttérben húzódó emberi motivációkról beszélgettünk.
Ön szerint Erdős Péter csupán végrehajtója volt a kádári kultúrpolitikának, vagy saját, személyes bosszúhadjáratait és ízlését érvényesítette a zenei életben?
Végrehajtó, illetve fontos fogaskerék volt, de az is biztos, hogy a saját személyisége, a magánélete és a múltja is szerepet játszott a döntéseiben. Nem a bosszúszomj volt a meghatározó, inkább a traumák, a rendszernek való megfelelés, a hatalomvágy és a félelem. Utóbbi teljesen érthető, Erdőst magyar zsidóként személyesen is megpróbálták elpusztítani. Teljesen érthető, hogy kommunista lett, hiszen az „fasiszta-ellenes” eszme volt és felemelkedést biztosított, az már védhetetlen, amiket maga megtett később. De meg kell értenünk őt, és a többi kommunista vezetőt, középkádert is. Nem elfogadni, hanem megérteni a motivációkat. Például Kádár János félelmét, gyávaságát, sakkozásra alkalmas elméjét, amely meghatározta az egész rendszer működését.
Ahogyan a Kádár-diktatúra, Erdős is tartott azoktól a műfajoktól, amelyek a fiataloknak a valódi szabadság érzését adhatták. Ezért féltek a megfoghatatlan zseniktől, mint Baksa-Soós János vagy a Syrius együttes. Ezért tartottak a teljesen más stílusú Radics Bélától, akit kőkemény fiatalok követtek, aki olyan karakternek tűnt, akiket ötvenhatban láttak az utcákon. Pedig Radics sohasem politizált, és úgymond proletár-származású volt. Ezen túlmenően maga a rezsim sem kért a nemzeti rockból, illetve semmi általuk veszélyesnek tartott nemzeti érzésből, gondolatból, Erdős meg a megnyilvánulásai alapján egyenesen paranoiásnak tűnt. Amikor például a P. Mobil Honfoglalás című rockszvitjét támadta, abba a Holokausztot, a magyar zsidóság tragédiáját is belekeverte. A pop viszont teljesen veszélytelen volt, ellenben a rockkal vagy a punk-zenével, a nehezebben besorolható Beatrice-vel vagy Rolls Frakció-val.
A kutatásai során talált-e olyan dokumentumot vagy történetet, ahol egy egyértelműen tehetséges karriert kizárólag Erdős vétója semmisített meg végérvényesen?
A Kádár-Aczél-diktatúra rafináltan működött. Ezért is nehezebben kutatható, átlátható mint mondjuk a primitívebb Rákosi-diktatúra. Erdős számtalan együttesnek keresztbe tett, Nagy Kati sorsáért vagy a Nagy Feró elleni fellépéséért személyesen is felelősséget vállalt, vagyis Nagy Kati esetében azt mondta, ő joggal gyűlölheti őt. Mert a két popegyüttes közül Erdős a szeretőjének bandáját, az amúgy remek Neotont választotta. De nagyon sokan haragudhattak és haragudtak Erdősre, Cserháti Zsuzsától elkezdve egészen a börtönbe zárt punk-együttesekig. Hiszen nem csak a CPg-t csukták le, hanem az akkor és ma is ismeretlen, teljesen zöldfülű Közellenség nevű együttest is. Talán ideje lenne elismernie a magyar államnak a CPg diktatúra elleni fellépését.
Hogyan működött a hálózat Erdős körül? Kik voltak a legfontosabb láncszemek, akik jelentésekkel vagy a háttérből segítették a „szárnyszegést”?
Ma is szokás az ügynökökre fókuszálni, engem jobban érdekelnek az Erdősök, azaz azok, akikhez az információk, a jelentések eljutottak. Vagy azok, akik nem is voltak beszervezve, de úgy is súgtak másokról. Persze a besúgói hálózat feltérképezése is fontos.
Az Országos Rendező Iroda hírhedt volt arról, hogy vállalhatatlan múltú elvtársakkal volt tele. A nyolcvanas években állítólag öngyilkos Bulányi László a közhiedelem szerint egyenesen a KGB-hez tartozott. Beszélhetünk arról, hogy Vikidál Gyula ügynök volt, de tudjuk, hogy nem jókedvéből lett az, és valamelyest megszenvedte ezt az egészet. Nem volt hős, és érthető, ha Schuster Lóránt és néhányan még haragszanak rá, de akkor mit mondjunk arról a Bors Jenőről, aki a Hanglemezgyár élén trónolt? Ő valószínűleg nem volt ügynök, annál magasabb polcon éldegélt, egészen konkrétan egy olyan állami vállalat élén uralkodott, amely karriereket és embereket tett tönkre azzal, hogy nem adta ki a lemezüket, akkor sem, ha tömegek szerették őket. Ez egy dolog. A másik az, hogy simán átmentette magát a rendszerváltásnak nevezett folyamat során, és '90 után egy újonnan alakult hanglemezkiadó vállalat vezetője lehetett. Na ez a szégyen, hiszen ő mindenben kiszolgálta Aczélt és Kádárt, de mivel minden területen ez történt, tulajdonképpen rendszertipikus. Megszokták, elfogadták a magyarok. Megtörtént, ahogyan a Gyalog galoppban mondták, valahogy úgy, „ne firtassuk már, hogy ki ölt meg kit”. Nem igazán lehetett firtatni.
Mi volt a legmeglepőbb vagy legmegrázóbb új információ, amire a könyv levéltári kutatásai során bukkant, és korábban nem volt ismert a nyilvánosság előtt?
Levéltárit nem igazán tudok mondani. Legalábbis olyat, amitől összedőlt volna bennem a világ. Ami engem meglepett, hogy nagy kedvencem, az Európa Kiadó első albumát végül Erdős saját cége adta ki. De ez is logikus. Ez a zene és azok a dalok akkor, '87-ben már belefértek. Korábban még nem. Tatán, a rocktanácson vagy rocktanácskozáson még elhatárolódtak Bródy Jánosék az alternatív bandáktól, de a nyolcvanas évek végén, a változás előestéjén már belefért ez a lemez. Persze nem mindenkinek, Víg Mihály nem akart szerepelni ezen az albumon, de megértette Menyhárt Jenő indokait is. Azt mondta, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza volt. Valahol én is megértem Menyhártot. Ahogyan egy író a könyvre, a zenészek a lemezre vágynak. Erdősék általában tudták, kit, mikor, hogyan nyerhetnek meg. Csak tudjuk, hogy kik voltak a valódi lázadók. A punkok.
Miért volt fontos Erdős Péternek, hogy ne csak menedzselje, hanem teljesen uralja és formálja a zenészek magánéletét és imidzsét is?
Furcsa, érdekes személyiség volt, számtalan feleséggel, szeretővel, megcsalásokkal, hatalmas, hosszú monológokkal. Ő mindvégig politikus akart lenni, nem volt elégedett ezzel a szereppel, amit a Hanglemezgyárban betöltött, de azért élvezte a játszmákat, a sakkozást, a beszélgetéseket, azt, hogy ő van nyeregben. Mindamellett élete végéig egy traumatizált, szerepeket játszó bohóc volt. Egy magát vidámnak, erősnek feltüntető clown, aki sokat hazudozott és lódított, viszont sokszor meglepően őszinte volt. Nagyon sok olyan dolgot elmondott, amelynek sokan nem örültek. Ezt értékeltem benne. Kétségtelenül volt benne valami vagányság, vállalta a küzdelmeket, nem olyan sunyin, a háttérből szervezkedett mint más kommunisták. Nem tudom, mi történt volna, ha megéli a kilencvenes, a kétezres éveket. A magyar társadalom türelmes, de azért őt sok igen kemény, meghurcolt zenész és ember gyűlölte.
Meglátása szerint a kádári könnyűzenei cenzúra és monopolhelyzet hatásai mennyire érezhetőek a mai magyar zenei piacon és a generációs traumákban?
Sokak szerint nem igazán történt meg a valódi rendszerváltás ezen a területen sem. Ennek történetével zárom a könyvemet. Nehéz történet. Az biztos, hogy Erdős Péter barátainak, támogatottjainak, beszélgetőpartnereinek általában jó sora volt kilencven után is. A zenei világon túllépve a generációs traumák máig meghatározzák az életünket. S ez nem fog változni addig, amíg úgy rendesen ki nem beszéljük a huszadik századot. Nem gyűlölködve, hanem megpróbálva megérteni egymást. Ha valaki értőn nézi a munkámat, és nem támadni akar, vagy reflexből védekezni, akkor pontosan tudja, hogy én ezen dolgozom. Szerencsére az olvasóim tudják.
