Regőczy Krisztina: Álmaink álma, hogy a nemzet sportolói legyünk
InterjúAz olimpia botrányának tartotta a világ, hogy nem a Regőczy-Sallay jégtánc-páros nyerte az első helyet 1980-ban. Ám később elnyerték jutalmukat: világbajnokok lettek. Regőczy Krisztina a Növekedés.hu-nak adott interjúban azt is elmondta, a jégtánchoz elképesztő kitartás kell, s a mai fiatalok sokszor túl gyorsan akarnak sikereket elérni.
Regõczy Krisztina és Sallai András jégtáncpáros 1979-ben MTI Fotó: Petrovics László
Szépülnek az idő múlásával az 1980-as olimpián történtek?
Az, hogy párommal, Sallay Andrással nem mi lettünk az aranyérmesek a Lake Placid-i téli megmérettetésen, soha nem tudjuk és nem is fogjuk elfelejteni, de ez természetes is. Ez a fájó emlék örökre bennünk marad, hiszen ezért a célért dolgoztunk és egy egész ország szurkolt értünk. Nem a második helyezés fáj, hanem az elcsalt olimpiai aranyérem. Például a brit, egyébként sokat látott pontozóbíró egyformára ítélt bennünket az orosz párossal. Ez azért nem volt etikus, mert egy bírónak igenis kell tudnia ítélkezni.
Úgy gondolom, minden ember, aki úgy érzi, hogy megérdemelt valamit, annak rosszul esik az igazságtalanság. Hiába fogadjuk el, hogy ez egy pontozásos sport, ez akkor is kellemetlen helyzet és fáj. A visszajelzések egytől-egyik azt tükrözték, hogy nekünk kellett volna nyerni. Tehát ezt nem csupán mi állítottuk éreztük így.
Ekkor még egy más pontozásos rendszer volt érvényben, a helyezési számok domináltak és azáltal, hogy a szovjet bíró a harmadik helyre tett bennünket, alacsonyabb lett az öszpontszámunk és így jött ki a második helyezésünk.
Ebben politika is volt?
Persze.
A sportdiplomáciában mindig van politika.
Ne felejtsük el, 1980-at írtunk, virágzott a szovjet hatalmi korszak. Ráadásul 1978-1980 között, azaz az utolsó amatőr versenyéveinkben két szovjet párral álltunk „harcban”. Az olimpiai bizottság akkori elnöke Lord Killanin is sajnálta, hogy nem mi nyertünk és egyenesen az olimpia botrányának nevezte az ítélkezést. Persze a pontozóbírók akkora istenek voltak abban az időben, nem is lett volna mit megbeszélnünk velük, reklamációnak helye nem volt. Akkoriban olyan tisztelet övezte a bírákat, hogy személyük, döntésük megkérdőjelezhetetlen volt.
Mekkora nyomás nehezedett önökre, hogy már egy egész Magyarország követelte: arany kell!
Nem mondanám, hogy ez nyomás lett volna, sőt, ösztönzött. Szerencsére jó versenyzőtípusok voltunk, magunkat és a tudásunkat adtuk. A célunk csupán annyi volt, hogy mindig önmagunkat kell felülmúlni. Természetesen nagyon vártuk azt a bizonyos első helyet, de ezzel minden sportoló így van, aki az életéből 17 évet tett az eredményeibe, hajnaltól-késő estig. Ráadásul mi a legművészibb sportot űztük.
Mikor jött el a legnagyobb pillanat?
A dortmundi világbajnokságon szerzett aranyéremmel, két héttel az ominózus olimpia után. Na, az viszont terhet jelentet, nehogy bárki is azt gondolhassa, hogy ez a mi kárpótlásuk lenne. Csak azért is be akartuk bizonyítani, hogy megérdemeltük a dobogó legfelső fokát és nem véletlen volt ez a hatalmas felhördülés a hazai és a nemzetközi sportvilágban.
Előre tudtuk, ha ezen a vb-n nem teljesítünk még jobban, akkor ez lesz az utolsó alkalom, ugyanis elterveztük, hogy visszavonulunk. Az egész szezonnak úgy indultunk neki, hogy méltó színtér lesz a búcsúzásra, mind az olimpia, mind pedig a világbajnokság. A csúcson hagytuk abba. Ennyi volt, lelkileg és fizikailag is. Szépen búcsúztunk el, könnyes volt az utolsó meghajlásunk.
Egy ország kedvencei voltak. Mi volt a titkuk, hogy ennyire szerették önöket?
Igen, ezt tudtuk, érzetük. De a szurkolóink is kaptak abból az energiából, szeretetből, amely belőlünk áradt feléjük, hiszen a szívünk-lelkünk beleadtuk, hogy jók legyünk. Ez kölcsönös volt, oda-vissza működött a varázs. Bevittük a csárdást a jégre, és a népzenét, a néptáncot megmutattuk a nagyvilágnak – talán ez volt az a kis különlegesség, amitől mások voltunk, mint azok, akikkel versenyeztünk. Ám azt se felejtsük el, ekkor még egy tévécsatorna volt az országban, két zseniális spotriporter közvetítette a páros jégtáncot: Vitray Tamás és Gyulai István. Nem volt internet, sokkal szűkösebbek voltak a tájékoztatási lehetőségek A mai napig bizsergető érzés, szinte hihetetlen is, hogy még mindig így szeretnek bennünket.
Ennyire más világ volt akkor? A média szerepén és hatalmán kívül mi változott mostanra?
Minden. Ami a szakmai részt illeti, új pontozásos rendszert vezettünk be. Ami pedig az emberi részt, mára lazább lett a már említett fegyelem és a hozzáállás is. De ez a mostani világ is laza, szabadság van. Össze sem lehet hasonlítani az akkori hozzáállást, fegyelmet a mostanival.
Sajnos ma az alázatot, kötöttséget, türelmet nagyon kevés fiatal tartja szem előtt. A mai világversenyeken már más a technika és más felkészültségre van szükség. Az ifjúság ahhoz van szokva, hogy minden azonnal kell, és rögtön történjen. Mi 1967-ben kerültünk össze, és 1980-ban lettünk világbajnokok.A lehetőségek tárháza is óriási lett. Szabadabb a nevelés, lazább a szülői háttér is. A mi időnkben elképzelhetetlen lett volna az is, hogy ha a szülő pénzt és energiát nem kímélve beleöl évtizedeket a gyermeke sikerébe, a csemete egy sikertelen verseny után kijelentse, hogy „abbahagyom”. Ma az azonnali eredmények vannak fókuszban. Nekünk még otthon ezt mondták volna: „Ha elkezdted, akkor végig csinálod!” Nyilván ebben nem volt hiány… Ajándék volt, hogy edzésekre mehettünk. Este a csarnokban félhomályban gyakoroltunk, már senki nem volt ott, mi kapcsoltuk le a villanyt. És hagyták! Hagytak bennünket gyakorolni, ameddig csak össze nem fagytunk. Hatalmas változás volt az is, amikor a versenyzésből kiléphettünk végre a szabadabb, nagybetűs életbe. Persze könnyű helyzetünk volt, a világnak nem volt olyan szeglete, ahonnan ne kerestek volna meg ajánlatokkal. Új korszak? Új időszámítás? Abszolút. Világbajnokok, sztárok voltunk. Végül az amerikai Ice Follies & Holiday on Ice jégrevü tagjai lettünk. Szerencsére ehhez minden engedélyt megkaptunk
Taróczi Balázs teniszező után mi voltunk a második magyar sportolók, akik legálisan vállalhattak külföldön munkát.
Az érdekesség az volt, hogy nem az állami sporthivataltól, hanem a Magyar Cirkusz és Varietétől kellett beszerezni a papírokat, ugyanis artista minősítésünk volt. Később visszakerültünk a sporthivatalhoz, ugyanis annyit sikerült elérnünk, ha már a fizetésünk egy részét haza kellett utalnunk, akkor azt legalább a sportolók kapják meg. Az, hogy keresztülutazhattuk abban az időben Amerikát, az olyan élmény és akkora lehetőség volt, hogy nem lehetett kihagyni. Ráadásul mindezt legálisan. Fantasztikus időszak volt, háromszoros hivatásos világbajnokként fejeztük be 1985-ben a közös, aktív sportolói pályafutásunkat.
Ezután tanításba kezdett, Bostonban, Los Angelesben és Hawaii-n. Mennyiben igényelt más módszereket a különböző helyről származó gyerekek oktatása?
Miután háromgenerációs pedagógus családból származom, a véremben van a tanítás. Ám ebben az esetben teljesen más módszerek szerint kellett oktatnom, hiszen különböző nációkat tanítottam. Ekkor Amerikában már felfutóban volt az a trend, amely később megérkezett Európába is. És ez a „feladás” volt, a dolgok könnyebb megközelítése. Először a munkát a jó értelembe vett fanatizálással, a korizás megszerettetésével kellett kezdenem. Ez működött, szerencsére átragadt a növendékeimre a jégtánc imádatom. Volt érzékem volt ahhoz, hogy azt a tudást amit megszereztem, át is adjam. De mindenkivel, egyénre szabva kellett foglalkozni.
Bostonban sokkal fejlettebbek voltak technikailag, Los Angelesben nem volt divatja a jégtáncnak, ott a versenyzők középszintűek voltak, a Hawaii-n tanulók többségénél pedig a cipőbefűzéssel kellett kezdenem, hiszen egész életüket papucsban, vagy mezítláb töltötték.
Minden szinten tanítottam, az évek alatt mindig volt magyar, japán, szlovák bajnokpárom, de kineveltünk a francia edző-barátnőmmel olimpiai bajnokot is.
Ezek közül melyik volt a legnagyobb, legérdekesebb kihívás?
Amikor felnőtt emberekkel, amatőr korcsolyaszerelmesekkel dolgoztam Bécsben. Ez nekem is újdonság, óriási tanulás volt. A paletta színes volt: az egyetemi professzoron át, az egyszerűbb emberig jött mindenki. A kihívás az volt, hogy mindegyiknek másképp kellett átadnom az ismereteket.
Szigorú volt?
Kedvesen és mosolygósan, de az. Soha nem emeltem hangot, de nem is kellett. Így is elértem, amit szerettem volna. Végül láttam a gyerekek és felnőttek szemében azt a szikrát, amiért azt mondom – megérte.
Mennyiben változott meg az élete, amikor sportdiplomáciai szerepet vállalt?
Mindenben. Törés ugyan nem volt, de új kihívások annál inkább. Az összeférhetetlenség miatt már nem lehettem edző, hiszen 1996-tól a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség edzői bizottságának elnöke és jégtánc szakbizottságának vezetője tagja lettem. Annyi belefért, hogy három évvel később Budapesten egy fitneszszalont nyissak. Tíz év múlva pedig a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének tagja lettem, valamint a szervezet Nők a Sportban bizottságának vezetője. A Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség műkorcsolya, a jégtánc és a szinkronkorcsolya szakági sportigazgatójának nevezetek ki 2010-ben. Ezek mellett már nem sok időm jutott másra, hiszen még edzőtáborokat is szerveztem.
Az olimpiai bizottság javaslatára vonták be a sportolókat, az edzőket a közös munkába. Ez nehéz feladat, ám annál érdekesebb kihívás volt, hiszen különféle szakágakból érkezőkkel bővült a kör. Ennek voltam hosszú ideig az elnöke.
Egyik kihívás hozta és hozza a másikat. Szerencsére folyékonyan beszélem a nyelveket, itt is mindenkivel jó volt a kapcsolatom. Sokáig voltam összekötő az elnökség, szakbizottságok és az edzők között. Rengeteget tettünk azért, hogy a felkészítőket jobban elismerjék és meghallják a szavukat. Amikor beindítottuk az új pontozásos rendszert, abban is jelentős szerepem volt. Az ismert 6-os helyett 10-es skálájú pontozás lett érvényes a műkorcsolyázóknál 2004-ben.
Említette a kihívást. Melyik volt a legnagyobb?
Most meglepődhet: a számítógép kezelésének a megtanulása. Mivel művészlelkületűnek érzem magam, ez két külön világ, de muszáj volt felzárkóznom, hiszen ez is része lett a hétköznapjaimnak.
Hol vannak ma olyan sztárok a műkorcsolyázásban, mint önök voltak?
Vissza kell kanyarodnom a világ felgyorsulására. Ahogy mi nőttünk fel, úgy nőtt a magyarok figyelme is velünk kapcsolatban. Egy dologra koncentráltak, egy tévécsatornán. Egykor várták a nézők ezeket a jégtánc eseményeket, főleg úgy, hogy hétfőn adásszünnap is volt.
Most is úgy látom, a magyar fiatalok fantasztikusak. A jégen volt, van és lesz is hazai tehetség. Ám lényeges, hogy mennyi energiát tesznek a célért, de lényeges a szerencse is, valamint az, hogy ki áll mellettük. Az édesanyám volt a menedzserünk, de az edzőnk is.
Az sem könnyít a helyzeten, hogy a jégtánc az egyik legjobban időigényes sport. Ameddig vannak olyan sportágak, amelyeknél egy olimpiai ciklus alatt el lehet érni a sikert, addig a jégtánc nem ilyen, ráadásul igen erős technikai tudásra van szükség.
Ezért is örültem az idén, hogy egy teljesen más szakágban ugyan, de legalább a jég-világból rövidpályás gyorskorcsolyázóink Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor olimpiai bajnokok lettek. A magyarok ezt megelőzően két ezüst- és négy bronzérmet nyertek a téli olimpiákon, legutóbb, azaz 38 évvel ezelőtt mi álltunk dobogóra. Ránk fért már a siker.
Sorra nyílnak az utcai jégpályák. Megáll nézelődni a jövő tehetségét keresve?
Nem jut erre időm. Németh Angéla olimpiai bajnok gerelyhajító mondta: atletizálgatni csupán egy kicsit nem lehet. Ugyanezt vallom: lemennénk csúszkálgatni – noha biztosan öröm lenne – de azt az érzést, amit mi Bandival átélhettünk, már nem lehet visszahozni.
Mikor korcsolyázott legutóbb?
Az idejét sem tudom, évekkel ezelőtt. Most már kicsit lazítani is szeretnék, rengeteget vagyok távol, sokat utazom. Ez megterhelő már.
Sallai Andrással tartja a kapcsolatot?
Hogyne. Találkozunk, összenézünk, szavak sem kellenek. Egy közel húszéves közös munka nem tűnik el nyomtalanul. Egy életre szóló barátság a miénk.
Ezért az értékes életpályáért milyen elismerésekkel büszkélkedhetnek?
Amikor világbajnokok lettünk 1980-ban, kaptunk egy KISZ emlékérmet. A következő megtiszteltetésre 2014-ig kellett várnunk: Prima-elismertek lettünk. A Magyar Korcsolyázó Szövetség életműdíjasai vagyunk. És ennyi. Az pedig álmaink álma, hogy a nemzet sportolói lehessünk egyszer, hogy a nemzet sportoló nagyjai méltónak tartsanak minket arra a csodára, hogy maguk közé válasszanak. Ez a megtiszteltetés nagyban kárpótolna az elveszett olimpiai aranyért.
BGA 