Tanácsait egymillióan követik – Interjú Magyarország legismertebb divatbloggerével

Tóth Enikőnek több diplomája is van, de a divat a szenvedélye. Megalkudni sosem akart, ezért a felkéréseit mindig megválogatta. Óriási követőtáborát tudatosan, több millió forintból építette fel. A ruhatáráról, az áttörésről, a luxusmárkákról, a hazai divatipar új lehetőségeiről kérdeztük. És persze arról is, hogy miért hozzák ide a kevésbé igényes kollekcióikat a nagy nemzetközi márkák.

Divatbloggerként mekkora a gardróbja otthon?

Elég méretes, de én mindig úgy gondoltam, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Nálam például sosincs gardróbvásár, nincsenek megunt cuccaim, ugyanis én mindig igényes és értékes darabokra költöttem, amelyektől nem lenne szívem csak úgy megválni. A ruhatáram gondosan válogatott, féltve őrzött és messzemenőkig pótolhatatlan dizájner darabokból áll. Néhány ruhám akár egy múzeum modern, kortárs textilgyűjteményében is remekül megállná a helyét.

Munkaköréhez tartozik a vásárlás, mennyi időt tölt ezzel átlagosan?

Régen elég sokat, mostanában jóval kevesebbet, ugyanis a legtöbb ruhát, illetve kiegészítőt ma már ajándékba kapom a különböző nemzetközi tervezőktől, legyen az angol, német, olasz, francia, vagy török. Ezenkívül tudatos vásárló vagyok és egyre több magyar divattervezőtől szerzem be az aktuális kedvenceimet.

A mai világban rengetegen vágnak bele, hogy Instagramozással vagy Facebookozással keressenek pénzt, de sokan hamar feladják a posztolgatást. Miért kezdte el a divatblogolást?

Egy barátom tanácsára 2011 nyarán indítottam az online naplómat, a www.fashionvictim.hu-t. Szeretek öltözködni és érdekel a divat, de akkoriban még csak a szárnyaikat bontogatták az első hazai divatblogok, mint például az OurFashion vagy a mashKULTURE.

Jómagam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem nyelvtanárként, így mindig is jól ment az írás, a beszéd és az idegen nyelvek is.

Érdekes visszaemlékezni a kezdeti időkre, hiszen akkoriban egészen másról posztoltam, mint mostanában. Még nem hatotta át az írásaimat a személyes jelleg. De ez a pályaív megfigyelhető az akkori divatblogok esetében is: eleinte ők is csak az ismert külföldi divatoldalak és magazinok képeit nézegették és posztolták, onnan inspirálódtak. Később kezdtek kommunikálni az olvasókkal, szervezni nyereményjátékokat, kiépíteni a követőtábort. Ez akkoriban könnyebb is volt, mert annyira új volt az egész és az online felületek is támogatták a különféle tartalmak elérését. Keresni viszont nem lehetett vele.

Hét éve blogolok, de csak három éve mondhatom el, hogy a vállalkozásom önfenntartóvá vált, és egy éve alakult át teljes mértékben személyessé, amit a weboldal címváltás is mutat: www.enikototh.com.

Mi hajtotta akkoriban, amikor még nem érte meg anyagilag fenntartani a blogot?

Talán elcsépelten hangzik, de nekem tényleg a divat a szenvedélyem. Nem kívántam és nem is fogom abbahagyni a blogolást, pedig mellette sokat tanultam, több diplomát is szereztem. Megalkudni sem akartam, ezért mindig megválogattam a felkéréseimet.

Alapvetően luxusmárkákról és felsőkategóriás, high fashion és prémium termékekről írok,

ezért nem vállaltam el olyan együttműködéseket, amelyek ugyan jól fizettek volna, de nem illettek az általam közvetített életérzéshez, vagy egyszerűen nem tudtam velük azonosulni. Így aztán négy évig lényegében alig kerestem a blogommal.

Mikor következett be az áttörés?

Eleinte gyakorlatilag csak a Facebook és a blog állt rendelkezésre ahhoz, hogy eljussak az olvasókhoz.

Több millió forintot áldoztam hirdetésekre és beindítottam a nyereményjátékokat.

Ez utóbbiról többen próbáltak lebeszélni, mert az sajnos igaz, hogy ezekre nem feltétlenül a divat iránt elkötelezett, igazi érdeklődők jelentkeznek, hanem sokszor nyereményvadászok, akiket a mondanivalóm már nem feltétlenül érdekelt. De számítottam arra, hogy ők úgyis lemorzsolódnak, így viszont rövid idő alatt látványosan tudtam növelni az olvasóim számát. Hozzá kell tenni, hogy ma már egy blogger befolyásának növeléséhez nem elegendő csak a követőtábor nagyságára koncentrálni.

A hirdetők azt is figyelik, hogy a véleményvezérek milyen stílusú kommunikációt folytatnak, milyen minőségű tartalmat (fotókat, videókat és cikkeket) készítenek,

illetve mekkora az olvasóik interakciója, azaz az engagement. Ez igaz az Instagramra és a Facebook oldalra is. Az online világ térnyerése a nyomtatott médiával szemben sokat lendített a blogok elismertségén, így az enyémen is.

De az igazi áttörést az hozta el számomra, amikor – egyetlen magyar divatbloggerként – felkerültem az olasz Vogue honlapjára. Ennek az a története, hogy kezdettől fogva jártam a külföldi divathetekre, noha ez még egyáltalán nem volt egy komoly irányvonal nálunk. Később már a magyar InStyle magazin felkérésére vettem részt például a New York-i divathéten, ahol nemcsak a legújabb trendekről, hanem

a bemutatókon megjelent sztárokról, celebekről, színészekről – köztük volt Rihanna, Rita Ora, vagy Whoopi Goldberg – is tudósítottam.

A londoni divathéten találtak meg az olasz Vogue emberei, akik felfigyeltek az összeállításomra,

így szerepelhettem a luxus világáról hírt adó magazin honlapján.

A kutyaformájú bőrtáskám pedig annyira megtetszett nekik, hogy megkeresték az amerikai tervezőjét és interjút készítettek vele.

Ez gyakran előfordul? Mármint, hogy hord, vagy ajánl valamit és ez alapján keresik meg a tervezőt az olvasók?

Épp a minap posztoltam egy olyan képet, amely a Moni’s magyar ékszermárkával való együttműködésem jegyében született. Egyik régi követőm, majd az egyik barátom is jelezte, hogy érdekelnék az ékszerek, én pedig segítettem nekik felvenni a kapcsolatot a céggel. Mindkét esetben siker koronázta a közös munkát, a vásárlók egy prémium kategóriájú karórával, illetve egy Forevermark gyémántgyűrűvel távoztak. Nemrég pedig az egyik olvasóm üzent nekem a Facebook oldalamon, hogy vett egy ugyanolyan Nanushka nyári papucsot, mint amilyen nekem van.

Szegedi Kata egyik bomberdzsekije sold-out lett, miután a blogomra kikerültek a street style fotók, ahogy viselem.

Korábban pedig az egyik kedves olvasóm, akit mára már a barátomnak mondhatok, az én hatásomra rendelt egy Urania Gazelli plexi clutchot, egy Mira Mikati mellényt és egy pár pink Joshua Sanders cipőt. A párizsi divathéten pedig amikor bemutatkoztam az egyik libanoni tervező showroomjában, akkor mondta a PR-os hölgy, hogy érdeklődtek a dizájner, Tony Ward ruhái iránt Magyarországról, akinek a munkájáról addig csak én adtam hírt itthon. Jó érzéssel és büszkeséggel tölt el, hogy az emberek adnak a véleményemre és keresik az olyan stílusú termékeket, amelyekről posztolok.

Mi alapján dönti el, hogy kit választ partnerének?

Mindenekelőtt a minőség számít, hogy milyen értéket közvetít az áru, illetve az, hogy személy szerint is mennyire tudok azonosulni az adott termékkel. Ha nem tud megérinteni, akkor nem tudok mit kezdeni vele. Persze a név, az elismertség is fontos tényező.

A magyarok közül a Moni’s mellett állandó partnerként említhetem a tervező Szegedi Katát és a Tóth Bori által elindított, magasan pozicionált luxusmárkát, a Maison Marquise-t.

Kedvelem Nanushkát és kapcsolatban állok a nemzetközi piacra dolgozó, de magyar terméket előállító Omoroviczával is. Ők luxus minőségű arckrémekkel és egyéb kozmetikumokkal vannak jelen például számtalan Four Seasons hotelben. Ma már elmondhatom, hogy rendszeresen együttműködök külföldi cégekkel és tervezőkkel.

Elsősorban az angol piacra dolgozom, de volt már néhány amerikai megkeresésem is, melyeket örömmel vállaltam.

Tapasztalataim szerint ezzel egyelőre egyedül vagyok itthon. Fontosnak tartom azt is, hogy mind a külföldi, mind pedig a magyar ügynökségekkel is jó kapcsolatot ápoljak, hiszen mindenkinek érdeke a gördülékeny munka, amelyet siker koronáz meg. A nemzetközi palettáról a firenzei, luxuscikkeket forgalmazó Luisa Via Roma a nagy kedvencem, de már rendszeresen működöm együtt többek között például a Schwarzkopf-fal, a Starbucks-szal és a Honor mobilgyártó céggel is.  

Sokat utazik külföldre, rengeteget forgolódik nemzetközi körökben. Hogyan látja, mennyiben változott az utcai divat Magyarországon?

Úgy látom, a magyar nők is szeretnének igazán jól öltözni, de idő és sok tapasztalat kell a megfelelő stílus kialakításához. A rendszerváltás előtt még alig volt kínálat, azóta viszont elözönlötték a boltok és a divatmárkák az országot. Ennek ellenére úgy érzem, hogy még mindig nem elég nagy a választék. Elég, ha bemegyünk a Zarába idehaza és külföldön: rögtön láthatóvá válik, hogy nem ugyanazt kapjuk Budapesten, mint például Milánóban, Londonban, Berlinben vagy Amszterdamban.

A nagy márkák kicsit más kínálatot hoznak Magyarországra, mint tőlünk nyugatabbra. De nemcsak a választék más, a minőség sem teljesen ugyanaz.

A nagy külföldi luxuskategóriás divatházak, de a tömegpiaci fast fashion márkák is úgy dolgoznak, hogy többféle csomagot értékesítenek az egyes országokba. Sajnos a hazai boltok sokszor inkább az alapcsomagot, vagy a gyengébb minőségű árukat rendelik meg tőlük, mert még mindig a pénztárca határozza meg a divatot. Nálunk egyáltalán nem magától értetődő, hogy valaki például egy félmillió forintos karórát vesz ajándékba.

Nehezebb költeni, mert a magyar bruttó átlagkereset alacsonyabb, mint a nemzetközi átlag és a luxusmárkák termékei a külföldi bérekhez vannak igazítva.

Az itt megszerzett jövedelemből kell költenie a magyarnak a létfenntartásra, valamint a gyerekek taníttatására.

Ilyen jövedelmi viszonyok mellett egy-egy különlegesebb darab beszerzését egy szűk réteg engedheti meg magának. A pénzhiánynak tehát mindenképpen szerepe van abban, hogy még azok a magyar nők sem tudnak megfelelően öltözködni, akiknek erre igényük lenne. A divatos megjelenésre fordítható kevesebb összeget persze egy kis tudatossággal ki lehet küszöbölni: vehetünk magunknak magas minőségű luxusárut leárazáskor. Az évek során minden nő megtapasztalja önmagán, hogy hogyan is tud kevesebb pénzből ízlésesen öltözködni. Én úgy gondolom, hogy

érdemesebb inkább egy márkás táskára, vagy cipőre spórolni, mint gyengébb minőségű és hamarabb tönkremenő holmikra szórni a pénzt.

Egy nagyobb kiadás előtt azonban érdemes mindenkinek előtakarékoskodni.

Egy ideje már idehaza is megtalálhatók az olyan luxusmárkák üzletei, mint a Louis Vuitton, a Gucci, a Burberry, vagy az Omega. Úgy tűnik, van egy olyan szűk réteg, amelynek fontos a márkás termék.

Ez részben az internet hatása is, hiszen egyre többen látják az Instagramon, vagy akár a külföldi bloggerektől is, hogy mi a menő brand. De ez még mindig kevés: én sem vagyok egyelőre olyan blogger itthon, mint az olaszoknál Chiara Ferragni, mert ebben az országban nincsenek meg ugyanazok a feltételek, lehetőségek. Az sem segít a helyzeten, hogy

Milánóban, Londonban vagy Bécsben is olcsóbban juthatunk az egyes luxustermékekhez, mint idehaza, mert ott alacsonyabb a forgalmi adó.

Aki tehát megengedheti magának, az is valószínűbb, hogy külföldön vásárol. Vagy az interneten: a fiataloknak már semmi gondjuk nincs azzal, hogy a világhálón szerezzék be a divatos, márkás holmikat.

És mi a helyzet azokkal, akiket az anyagi korlátok nem akadályoznak, mégsem tudnak ízlésesen öltözködni?

Valóban, idehaza a vagyonosabbak körében is néha hiányzik a megfelelő ízlésbeli és kulturális háttér. Ezzel kapcsolatban azt szeretném tanácsolni mindenkinek, hogy inkább az alap- és örökdarabok beszerzésére koncentráljon és ahhoz válasszon merészebb kiegészítőket.

Nem érdemes össze-vissza vásárolgatni: legyen például egy klasszikus, minőségi fekete kabátunk, cipőnk és táskánk, amelyet bárhová és bármihez fel lehet venni.

És nem kell ódzkodni a magyar tervezőktől sem, hiszen remek termékeik vannak. Van élet a Zarán kívül is.

Október végén rendezik meg Közép-Európa egyik legnagyobb divateseményét, a Budapest Central European Fashion Week-et. Érezhető-e bármilyen változás, vagy fejlődés a korábbi rendezvényekhez képest?

Határozottan előreléptünk az utóbb időben. Korábban szinte mindenki feketébe öltözött az ilyen eseményeken, a hazai divatszakma állandó szereplői közül sokan nem merték vállalni az egyéniségükhöz illő, színekkel tarkított ruhákat. Akkor hogyan várjuk el az emberektől, hogy kövessék őket? Szerencsére ez ma már a múlté és ezzel együtt a régi bezárkózásnak sincs nyoma a rendezvényeken: egyre nyitottabbak, kommunikatívabbak és színesebbek a résztvevők.

Hogyan változott a korábban lekicsinylett magyar divattervezői szakma elismertsége?

Néhányan már vannak, akiket nemzetközi szinten is elismernek: ilyen például Nanushka, ahová egy növekedési alap is befektetett, a magas minőséget képviselő, kortárs női öltözeteket létrehozó Tomcsányi Dóri vagy Lakatos Sándor, aki férfiruhákat tervez. Ám ez sajnos még mindig kevés az átütő sikerhez.

Mi kellene ahhoz, hogy a magyar tervezők és gyártók itthon és a világban is nagyobb sikereket érjenek el?

A legfontosabb a megfelelő és biztos anyagi háttér. Ám még ha ez meg is lenne, nagyon nehéz igazán jó varrónőket találni. Sok kiváló magyar szakember több pénzért inkább külföldre dolgozik. Sok esetben pedig

az anyagiak hiánya miatt nem tudják a magyar tervezők megfizetni azokat a nemzetközi szakembereket, akik el tudják adni az egyébként jó minőségű áruikat.

Ha ez a háttér hiányzik, akkor még a legjobb terméket is nehéz értékesíteni. A divatiparban is alapkövetelmény, hogy üzleti tervet kell készíteni, mert enélkül hiú ábránd a hazai, de még inkább a nemzetközi elismertségben reménykedni. Mindehhez már egy jelentős összegre és igen komoly kapcsolati tőkére van szükség.