Tízmillióba került Rakonczay Gábor SUP-os túrája, de a szponzorok a feladás után is mögötte álltak

Hogy van, kipihente, feldolgozta-e már a legutóbbi expedícióval kapcsolatos történéseket?

Ugyan a lábfejemben még érzem a kihűlés hatásait, de ezt leszámítva fizikálisan jól vagyok. Viszont lelkileg feldolgozni, hogy nem értem célba, az egy hosszabb folyamat, de jó úton vagyok. Amikor egy út teljes sikerrel ér véget, akkor is hosszú idő szükséges ahhoz, hogy visszarázódjak a „civilizált világba”.

A mostani óceáni túrát a körülmények és az azokra adott élettani reakciók miatt kellett feladnia, s ennek megítélésben nem lényegtelen, hogy milyen a sikerhez vagy a kudarchoz való hozzáállásunk. A saját mércéje szerint miről van szó?

Az én mércém szerint egy teljes kudarcról van szó – totális akkor lett volna, ha most nem tudunk beszélgetni –, hiszen nem értem el a kitűzött célt.

Természetesen, ha mérlegre teszem, hogy az életem vagy a kudarc, akkor az előbbit választom. Az nem megy, hogy az ember egy ilyen helyzetben tizenkilencre lapot húz és vagy bejön, vagy nem.

Szóval ebből a helyzetből kell visszajönnöm s az én filozófiám szerint egy ilyen negatív élményt akkor tud az ember feldolgozni, ha visszamegy és újra szembenéz a dologgal.

Nagyon sok személyes erőfeszítés és más emberek munkája, energiája van ebben az expedícióban, s ha ez mind „bent ragad” az emberben, akkor azt cipelheti évekig, de akár egész életében.

Tehát a feldolgozás egyik lehetséges megoldása az újbóli szembenézés. Valójában ez a taktika nem csak számomra működőképes; komoly sportemberek, akár barátaim is cipelik a vállukon a kudarccal befejezett sportkarrierjük terhét amiatt, hogy nem hallgattak az edzőjükre és nem tettek meg mindent a korrekcióért.

Hiába sikeresek az életük más területén, a korábbi kudarc kísérti őket.

Akkor kell abbahagyni, amikor jó dolgok történnek, mert abban az esetben az ember kezében az irányítás és szabadon hozhat döntéseket. Egy ilyen helyzetet hajlamos személyes kudarcként megélni még akkor is, ha én is tisztában vagyok azzal, hogy nem egy zárt térben és ideális körülmények között kellett teljesítenem, hanem kint az óceánon teljesen alárendelve az időjárási viszonyoknak. Ha három napig pár fokkal melegebb az időjárás, akkor még most is úton lennék. De ez már a „mi lett volna, ha…” kategóriája, így a helyzetet csak elfogadni lehet.

Akkor jól értem, hogy újra megpróbálja egy SUP-on átevezni az óceánt?

Az érzelmeim és az eddigi tapasztalataim alapján kötelességem visszamenni, de ez még nem egy eldöntött dolog. Sok mindent kell még hűvös és tiszta fejjel mérlegelni és a csapattal alaposan ki kell elemezni a helyzetet, hiszen alapvetően is erősen túlvállalt kihívásról volt szó. Kielemezzük, hogy a korábbiakhoz képest hol lehet változtatni – például a hajón, az indulási pozíción – és ha az látszik, hogy nagyságrendekkel nagyobb az esély a sikerre, akkor érdemes tervezni.

Ha csak két százalékot lehet javítani az esélyeken, akkor el kell engedni a dolgot, mert borítékolt az újabb kudarc.
Beszámolója szerint olyan mentális állapotba került, ami valóban katasztrófába torkollhatott volna. Mi volt az pont, vagy történés, ami bekapcsolta a józan észt és kérte a kimentést?

Ha egy ember lelkileg-mentálisan is egészséges, akkor a benne legerősebben dolgozó életösztön felülkerekedik az ilyen helyzetekben.

És segítséget jelenthet a tapasztalat és a józan ész is; igen, melegnek érzem a vizet, de ha végig gondolom, az Atlanti óceán mégsem melegedhetett föl körülöttem, akkor ennek már van egy üzenete számomra. A logika képes arra, hogy felülbírálja az érzéseket. Ezek a dolgok innen nagyon egyszerűnek tűnnek, de kint nagyon nagy a tét és nincsen egy külső kontroll, egy segítő, így mindezt nehezebb is végig gondolni. Én is egyeztettem a csapatommal és eléggé gyorsan kiderült, hogy baj van.

Milyen szempontok vagy stratégia alapján dönti el, hogy melyik lesz a következő kihívás?

Alapvetően sok út vagy gondolat van a fejemben, de a legfontosabb szempontok közé a kivitelezhetőség tartozik és az, hogy a korábbi expedíciók sorába mennyire illeszkedik az adott kihívás. Az extrém sportban is megvan a fokozatosság, az ember fokról fokra halad fölfelé egyre nehezebb és másabb expedíciókra vállalkozva. A döntést pedig annak végig gondolása segíti, hogy mit üzennek az előző kaland tapasztalatai; ha ezek megerősítőek, akkor kezdődhet a tervezés, de ha az látszik, hogy valami még hiányzik, akkor érdemes az expedíciót elhalasztani néhány évvel.

A célokat mindig érzelmi alapon jelölöm ki, ám a kivitelezhetőséget már racionálisan gondolom végig a fizikai felkészüléstől kezdve a szponzorációig.

A felkészülésnek milyen aspektusa vannak, hogyan képzeljük ezt el? 

Sportos életet élek, így gyakorlatilag folyamatos felkészülésben vagyok, aminek vannak intenzívebb szakaszai az adott eseménytől függően; ha szükséges, egy kicsit ráerősítek, pluszban edzek a konkrét kihívásra. Ha kell, például többet futok, többet pihenek, minimálisan változtatok, de nem írom át az egész, az elmúlt évtizedben kialakult és bejáratott rutinomat. Nem veszem elő a tengeri evezés művészetének kézikönyvét.

Fa Nándor Magad, uram című könyvében olvastam, hogy milyen bonyolult dolog a hajóépítés, milyen sok előírásnak, szabálynak, adminisztrációnak kell megfelelni egy ilyen verseny vagy expedíció során. Ez az Ön estében igaz?

A klasszikus sportágak esetében a sportolónak „csak” edzenie és versenyeznie kell, komoly, a támogatást biztosító iparág épült ki erre, így lehet az adott sportolót csúcsra járatni. Ezzel szemben az extrém sportok esetében – legyen szó hegymászásról, tengeri evezésről, óceáni vitorlázásról – akár még az induláshoz szükséges lehetőség, az alapfeltételek megteremtés is évekbe telhet.

Az egésznek éppen a sport, a challenge a legkisebb szegmense, a nagyobb munkát a kommunikáció, a szponzorokkal való együttműködés teszi ki.

Ráadásul, ha olyan expedícióról van szó, amit korábban még senki sem csinált, akkor mindent le kell modellezni.

Nagyságrendileg mennyibe kerül, mennyire tőkeigényes egy ilyen vállalás?

Ez nézőpont kérdése, mert vannak, akiknek a „csak ennyi?”, míg másoknak a „te jó ég!” juthat eszébe. Ha az antarktiszi projektemet veszem alapul – aminél szerintem drágábbat nem lehet kitalálni a teljesítménysportok terén – akkor a „csak ennyi?” kategóriáról van szó, hiszen a hajót is én terveztem és építettem, így a költségek a töredékéről indultak. A felszerelés pedig bizonyos szempontból adott és állandó, hiszen, ha ez ember életvitelszerűen űzi az extrém sportot, akkor az évek alatt számos, más missziókon is használható eszköze gyűlik össze, ami lejjebb szorítja a költségeket. Az egyik víztisztítóm már tizennégy éve használom, bár az most egy fájó dolog, hogy a teljes felszerelés elúszik a hajóval együtt.

Nemzetközi szinten egy klasszikus óceán átevezés húsz-harminc millió forintos költségvetés között mozog a hajó típusától és a felszereléstől függően, de anno a kenus expedíció kétmillió forintba sem került, mert szinte semmilyen felszerelés nem volt nálam. A SUP-os túra költségei nagyságrendileg az említett felső határ egyharmadánál mozogtak.

Sokaknak nehéz szponzort találniuk… ha elfogadjuk, hogy létezik egy Rakonczay-brand, akkor mennyire könnyű vagy nehéz szponzorációt találnia?

Sokszor felhívnak engem is az ezzel kapcsolatos tanácsokért.

Jó tudnunk, hogy a szponzor esetében nem egy jótékonysági intézményről van szó, amelyik pénzt ad azoknak, akiknek nincsen, de szeretnének valamilyen célt elérni.

Ez valóban nem egy egyszerű feladat, de most már nekem is könnyebb a dolgom ezen a területen, viszont e mögött nagyon sok expedíció és munka áll. Egy rendszeres szponzoráció esetében hatékony kommunikációt, médiamegjelenéseket, előadásokat kell biztosítani, mert a logó megjelenítése a kabáton vagy a hajon csak a legkisebb dolog.

A marketingesek mindent alaposan megnéznek és kielemeznek a kockázatokkal együtt s a végén – nagyon leegyszerűsítve – hoznak egy döntést arról, hogy a marketingbüdzsé adott összegét újsághirdetésekre költsék, vagy egy extrém sportolóba fektessék.

Egy szoros és kölcsönös vállalásokkal megalapozott partneri viszonyról, együttműködésről van szó. A tíz évvel korábbi gazdasági válság idején nem igazán költöttek ilyesmire a cégek; folytattam pénz nélkül, kölcsönnel, ma már nem vállalható helyzetekbe mentem bele.

De 2016-tól ismét nagyon jól működik a szponzoráció, hosszan tartó együttműködések, komoly barátságok alakultak ki.

Nem tudom, hogy az említett Rakonczay-brand létezik-e, de az tény, hogy megvan a kapcsolatrendszer, mindent át tudunk beszélni. De ehhez sokat kellett dolgozni és fontos az életvitelszerű hozzáállás is.

Ismert az a dolog, amikor a sportoló ott áll a rajtvonalnál, koncentrálnia kellene és közben azon aggódik, hogy ha nem teljesít jól, akkor ugrik a szponzoráció… ismeri ezt az érzést, ezt a fajta nyomást?

A versenysportban valóban előfordulnak ilyen helyzetek, de nekem nincsen ilyen tapasztalatom. Az extrém sportban nagyon vékony az a határvonal, ami elválasztja egymástól a sikert és a próbálkozást, a „kudarcot”, hiszen ha az ember a félelem okán és siker érdekében túlerőlteti magát, az az életébe kerülhet.

Egy egyébként is extrém körülmények között, egy extrém helyzetben az ember nem gondolhat arra, hogy mit szól majd a szponzor – a szerződésekben ennek még a látszata sem jelenik meg. Az extrém sportolók esetében a szponzor nem az eredményt, hanem a megjelenést vásárolja meg.

Az expedíció sikeres teljesítése egy pluszként jelenik meg. A fő szponzorommal immár négy éve dolgozunk közösen – mögöttem álltak a grönlandi-, a déli-sarki túra és az országátfutás során is – és

a kimentés után azonnal hívtak és biztosítottak arról, hogy mögöttem állnak.

Mindezt hogyan egyezteti össze a magánéletével?

Sokszor megkaptam korábban, hogy „nem semmi hobbid van”, de ezt nem lehet hobbiként csinálni, mert akkor nem biztos, hogy az ember visszatér. Viszont, ha életvitelszerűen űzi az extrém sportot, akkor egy egészen más ritmusban, időbeosztásban él, mint azok, akik a klasszikus életmódot élik; lehet, hogy hetekig home office-ban dolgozom, majd a következő hónapban nem is vagyok a kontinensen. Szerencsés vagyok, mert a környezetem tolerálja ezt az életmódot és másképpen nem is tudnám ezt működtetni.

Persze nekik sem könnyű, hiszen meg kell bízniuk bennem: tudniuk kell, hogy ésszel csinálok mindent és nem akkor látnak utoljára, amikor felszállok egy repülőre. A nagy kérdés valójában az, hogy meddig is folytatható mindez, mikor mondom, hogy így ebben a formában elég volt, mikor lépek egy a sztenderdeknek jobban megfelelő élet felé.

Hogyan éli a mindennapjait két expedíció között, mivel foglalkozik „civilben”?

Egyrészt szervezem és készülök a következő útra, másrészt előadásokat tartok cégeknek a célok eléréséről, változás managementről, krízishelyzet-kezeléséről, csapat munkáról. Emellett szabad időmben karitatív tartok iskolákban és egyetemeken előadásokat.

Kiegészítő sportként ultra távokat futok, tavaly többször összejött edzésként a havi hétszáz km futás is.

Az világos, hogy az evezés talán újra felkerül a listára, de milyen egyéb tervei vannak még?

Valóban, ahogyan említettem, ha a tények azt mutatják, hogy érdemes újra nekivágni az evezésnek, akkor nekivágok, ez az expedíció lenne számomra a vizes kihívások „leg”-je.

Másik nagy álmom, hogy óceánparttól óceán partig átszelem az Antarktiszt, ami kettőezer nyolcszáz kilométert jelentene.

A grönlandi és a déli-sarki út is e célt szolgálta, mert nem csak tudást és tapasztalatot, hanem teljes logisztikai támogatást is szereznem kell. Utóbbit egy cég képes biztosítani az elejétől a végéig, ám az elvárásuk az, hogy előtte legyenek hasonló nagy teljesítmények a már említett fokozatosság jegyében. 

Ez egy nagy falat, nemzetközileg is többen készülnek rá, s abban bízom én is, hogy két-három éven belül összejön. Az egyéb kihívásaim inkább az ultrafutáshoz kapcsolódnak különböző körülmények között, hiszen futni bármilyen életkorban lehet, sőt: fejben csak egyre erősebb lesz az ember.