Heaven Street Seven: nézz vissza, és nézd vissza! 

 

 

2026. augusztus 8-án este a Budapest Park monumentális színpadán újra életre kelt a „dunabeat”, hogy a formáció fennállásának harmincadik (pontosabban a csúszások miatt harmincegyedik) évfordulóját egy elképesztő hangulatú, telt házas gigakoncerttel koronázza meg. A hangolódásról és az est felvezetéséről a korai órákban DJ Gasman gondoskodott, megalapozva azt a tipikus britpopos, indie-s atmoszférát, amelyből a HS7 anno kinőtte magát. DJ Gasman jó választás volt, zenei blokkja bármikor hallgatható, gratula! (A múltkor a Sex Pistols koncertet ugyanitt a Black Sabbath Paranoid dala vezette le, a Ramones-t követően, irgum-burgum!)

 

A koncert utáni élmények feldolgozása nekem ez: a „Kb. 30” címet viselő turnéállomás nem csupán egy nosztalgikus hakni volt a sok közül, hanem - kissé elcsépelt fogalommal - valóságos, visszanéző és visszanézhető kulturális tükör. Egy olyan este, amely bebizonyította, hogy a kilencvenes évek végén és a kétezres években gyökerező magyar alternatív pop-rock nemcsak hivatkozási pont maradt, de transzgenerációs kapocsként is tökéletesen működik. A Park kapuin belépve azonnal látható volt, hogy a közönség összetétele nagyjából a húsztól hatvanig terjedt. Kicsit konkrétabban: a törzsmagot a harmincas-negyvenes, valószínűleg az egykori Zöld Pardonban vagy korai VOLT Fesztiválokon szocializálódott gárda adta, ám szép számban voltak huszonévesek is, akik a dalokat már szüleik kazettáiról vagy a streaming-lejátszási listákról ismerhették meg. Mellettem olyan Budapestre felköltözött debreceni lányok csápoltak, akik kb. akkor születtek, mikor a banda alakult ( "Kb. 30”!), egy többgyermekes anyuka pedig füttykoncerttel segített rá a hangulatra, s a tömegből egy haverkodni akaró holland srác azt magyarázta, hogy bármennyire is érthetetlen ékes anyanyelvünk, a zenével párosulva így is óriási élmény ez a buli.

 

Ahogy az óra közeledett a háromnegyed nyolchoz, a nézőtér pattanásig feszült. S akkor, amikor a klasszikus felállás tagjai – Szűcs Krisztián frontember, Ábrahám Zsolt gitáros, Takács-Brouwer Zoltán „Jappán” billentyűs, Németh Róbert basszusgitáros és Orbán Gyula dobos – besétáltak a reflektorfénybe, a Budapest Park szó szerint felrobbant. Nem volt szükség felesleges teátrális elemekre: a zenekar tagjainak arcán látható őszinte megilletődöttség és öröm azonnal átugrott a kordonokon túlra.

 

A koncert dramaturgiája precízen követte a zenekar gazdag és sokszínű életművét. Kevesen emlékeznek már rá, de a Heaven Street Seven pályafutása korai szakaszában még angol nyelvű dalokkal kísérletezett, a nemzetközi áttörést keresve.Így az este folyamán az olyan korai, nyersebb gitárhimnuszok is előkerültek, vagy a korai garázsrockos energiákat idéző tételek, amelyek azonnal emlékeztették a hallgatóságot arra, miért is hívták őket a britpop hazai helytartóinak.

Egymás után érkeztek a kihagyhatatlan, felkapott slágerek. Többi között felcsendült a kozmikus melankóliával átitatott Dél-Amerika, és az elmaradhatatlan Mozdulj!. Szűcs Krisztián karakteres, semmivel össze nem téveszthető orgánuma és intellektuális, finoman ironikus dalszövegei ma is pontosan úgy találtak be, mint "x" évvel ezelőtt. A közönség soraiban nem is akadt olyan ember, aki ne énekelte volna együtt a zenekarral a Sajnálom vagy a Tudom, hogy szeretsz titokban sorait. A dalok hangszerelése hű maradt az eredeti lemezekhez, mégis kaptak egy olyan modern, testes lüktetést, amit a Budapest Park világszínvonalú hangtechnikája tökéletesen juttatott el a leghátsó sorokig is. Egy kis technikai malőr a doboknál támadt néha, de nem volt zavaró, és örvendetes dolog volt, hogy a basszus szinte hibátlanra volt hangolva. Így az amúgy kiváló újságíró háttérrel bíró Németh Robi munkássága 100 százalékban érvényesült. (Sajnos az egyébként fantasztikus PIL legutóbbi budapesti koncertjén a túlvezérlés okozott némi galibát a vájtfülűek körében - a szerk.)

 

Tegyük hozzá, hogy a jubileumi koncert kiemelkedő pillanatai közé tartozott a sztárvendégek érkezése. A HS7 nemcsak a saját múltját ünnepelte, hanem azokat a kortársakat és utódokat is, akikkel az évtizedek során "keresztezték" egymást. Lovasi András, a Kispál és a Borz és a Kiscsillag agytrösztje is a színpadra pattant, hogy jelenlétével és összetéveszthetetlen karizmájával emelje az est fényét, de tiszteletét tette a vadóc rockslágereiről ismert Kiss Endi (Hooligans), valamint Balczer Gábor is. Szűcs Krisztián amúgy végig "lebácsizta" őket, de vették a lapot, és a pengetőt! 

Amikor a koncert a fináléhoz közeledett, nagyjából mindenki tudta, mi következik. A Heaven Street Seven kétségkívül legnagyobb, kulturális mémként és örökzöld slágerként is működő dala, a Hol van az a krézi srác? zárta a hivatalos programot, persze ráadás is volt. Érdekes és bátor húzásként a zenekar a legnagyobb himnuszának bizonyos részeit szinte teljesen átengedte a vendégeknek és a közönségnek, ami egyszerre volt megható és szimbolikus gesztus. A Park több ezres tömege egy emberként ugrált és énekelt, és ebben a néhány percben megszűnt az idő múlása: 2026 augusztusában pontosan ugyanaz a szabadságvágy és enyhe, édesbús melankólia járta át a teret, mint a kétezres évek eleji budapesti éjszakákban.

 

Arra tippelek, hogy láthatjuk még a srácok búcsúkoncertjeit. Let it be!